Valles Marineris 4/2.

Lehajtott fejjel, görnyedve haladtak, de néhány méter után a szűk alagút kiszélesedett. Schuller lámpája egy hosszú és széles folyosót világított meg, ahol egymás mellett ketten is elfértek. Mellette Vertes kesztyűs ujjával a falat érintette.
− Nézd, mintha selymes lenne! – kiáltott fel.
Thomas mögöttük egy pillanatra visszafordult, hogy egy utolsó pillantást vessen a bejáraton beszűrődő nappali fényre.
– Láttál már ilyen selymes falat?
A kérdés nem lepte meg a parancsnokot, mert ő is éppen ezt a kérdést akarta feltenni.
− Soha! – Nem tudott mit mondani, sem magyarázatot találni. Hangja fojtott volt és örült, hogy senki nem hallhatta szíve dobogását. Most rajta volt a sor, hogy a falat érintse, mintha simogatná. Közelről vizsgálta. Valóban nagyon sima, még egy porsze-met sem látott rajta.
– Meglepő! – mormolta. Nem természetes simaság, pedig nem tételezhetjük fel, hogy… – A mondatot nem fejezte be, mert abszurditás volt a gondolat.
Thomas is a falat nézte, majd az egyik zsebben talált szerszámmal próbálta karcolni. Néhány sikertelen kísérlet után végleges véleményt alkotott.
− Igazad van. Ezek nem természetes falak!
Egyikük sem válaszolt és Schuller folytatta az utat.
Már messziről látták a földalatti folyosó végét, de egy oldalfali nyílásban egy másik alagútra találtak.
− Folytatjuk? – kérdezte Vertes a falnak támaszkodva.
− Felfedezni jöttünk – volt a parancsnok válasza.
− Gondolom, hogy Vertes a távolságra gondolt – szólt közbe Thomas. Martin és Fisher nem tudják, hogy mire leltünk, és néhány perce már, hogy semmi kapcsolatunk a külvilággal!
− Folytatjuk mégis – válaszolt Schuller és a másik folyosóba lépett. Néhány lépés utána a falak megvilágosultak. Az alagút kellemes okker fényben fürdött. A két falon megszámlálhatatlan pasztilla világította útjukat.
Nem volt többé szükség saját vakítóan fehér fényű lámpáikra ebben a naplemente illúzióját keltő világításban.
− Nincs több kétely, ami ezt a folyosót illeti. – Vértes hangja halkan zümmögött a hangszórókban.
Végtelennek tűnt a folyosó.
Schuller benyomása az volt, hogy álmodik, annyira valótlannak tűnt minden. Egyedüllétre vágyott, hogy nyugodtan, minden külső befolyástól mentesen tudjon gondol-kozni. Egyidőben a kíváncsiság kényszerének engedelmeskedve folytatta útját, és egy eddig ismeretlen félelem töltötte el. Tudta jól, hogy társai is remegtek. Egy normális ember nem tudott mást érezni, ha a megmagyarázhatatlannal találta magát szemben. Kultúrájuk és múltjuk abban a pillanatban megsemmisült, amikor a Valles Marineris-ben talált hasadékot átlépték.
Ez a narancssárga fény a sima falakon kicsinyedve az ismeretlen távolban, nem egy hipotézis volt. Elképzelni egy napfényben fürdő irodában egy mikrobás életet a vörös bolygón, valódi spekuláció volt! Baktériumokat kerestek, primitív életformát, gilisztákat, ehelyett az elképzelhetetlent találták.
Félt. A többiek félelmét is érezte, de nem lehetett megállni. A felfedezés e nívóján képtelenség volt visszafordulni. Mindennek a végére kellett járni.
Lassan haladtak. Nyugtalan tekintetükkel a falakat vizsgálták, és a sima, ismeretlen, rugalmas anyaggal borított földet, ahol lépteik zajtalanok voltak.
Schuller a múlt század archeológusaira gondolt, mikor többezer éves templomokat és piramisokat fedeztek fel. Egyes sírokat semmibe vezető utak védtek. Másokat istenek átka. Ők is egy sírban jártak? És milyen ismeretlen hatalom védte ezt a helyet? Semmire sem talált választ.
− Fél órája már, hogy egyre mélyebbre, a Mars belsejébe megyünk – jegyezte meg Thomas.
− Honnan látod?
− Nézzetek hátra.
Schuller és Vertes megfordultak.
− Igaza van, valóban lemegyünk – Schuller látta jól, hogy lejjebb voltak, mint útjuk kezdetén.
– Teljesen lényegtelen, hogy le vagy felmegyünk, ez nem változtat semmit. Folytatni kell az utat – és megindult.
− A folyosó újnak tűnik. Eróziónak sincs semmi nyoma, még por sincs. – Vertesen volt a soron, hogy észrevételeit jelezze.
− Mégis az a benyomásom, hogy az alagút és amit látunk, évezredek óta létezik – fejezte be gondolatait Schuller.
− Így igaz… – próbált Vertes közbevágni, de meglepődve elhallgatott. A megszám-lálhatatlan világító pasztilla hirtelen hunyorogni kezdett.
Mindenre készen megtorpantak.
− Mi ez? – Thomas újra visszanézett, de nem látott mást, mint a végtelen folyosót és a megbolondult fényeket.
− Ha tudnám a választ – suttogta Schuller. Egy jel talán?
− Mi célból?
− Hogy megálljunk talán. – Schuller előre lépett, és egy láthatatlan falnak ütközött.
– Az út végre értünk.
− Hogyan? – Most Vertes próbált egy lépést tenni, sikertelenül. Látták a folyosót a végtelenbe nyúlni, de valami láthatatlan fal volt előttük.
− Erőmező?
− Nem lehet tudni Thomas – válaszolt a parancsnok. Feltételezhetünk mindent, de semmit nem tudunk. Olyanok vagyunk, mint a gyerekek.
− Érthetetlen – mormolta Vertes.
– Valóban mozdulatlanságra vagyunk ítélve. A fülhallgatók érces hangja ellenére érezték hangjában az aggodalmat.
− És ha visszamennénk? – Thomas megpróbált a folyosóra lépni, és most rajta volt a sor hogy egy láthatatlan falba ütközzön.
– Igazuk van – ismerte be. Egy fal van mögöttünk is.
− Mint előttünk, ugye? – Schullerben egy gondolat született.
A fények nem pislogtak többé a folyosón, csak körülöttük, egy szögletes, zárt helyiségben.
− Azt hiszem, hogy nem tévedek. Megállítottak bennünket, mert egy felvonóban va-gyunk. Schuller az egyik falhoz támaszkodva nézte a fényben úszó folyosót. Minden kellemesnek tűnt, de hirtelen a fények elaludtak. A folyosó sötétbe borult, csak az ő négyszögletük maradt kivilágítva.
− Mi történt? – Thomas és Vertes ösztönösen elhúzódtak a sötétbe nyíló falaktól.
− Gondolom, lemegyünk – magyarázta Schuller.
Semmit nem éreztek. Minden mozdulatlannak tűnt. Még zaj sem volt. Az volt a benyomásuk az indulás pillanatában, hogy semmi sem mozdult.
− Teljesen különböző technikájuk van – gondolkodott fennhangon Sam Schuller. Hány éves előnyben vannak? Tízezer év, vagy még több?
− Őszintén szólva, három napos hátrányban szeretnék lenni, amikor még nálunk vol-tunk. – Időnként Vertesnek jó humora volt.
− Igaza van talán. De most az a probléma, hogy nem tudjuk, mozgásban vagyunk vagy sem? Ezért képtelenség a távolságot kiszámítani. Csak az időt ismerjük, de nem a sebességet.
Thomasnak igaza volt. Semmit nem éreztek, és semmi látható ponttal nem rendelkez-tek.
− Feltehetjük, hogy lemenetel helyett vízszintesen mozgunk? – Schuller nem gondolt erre a lehetőségre.
− Tíz perce már, hogy megálltunk. Ha feltesszük, hogy a felvonó a szabadesést hasz-nálja, akkor jó néhány kilométer mélyben vagyunk – gondolkodott fennhangon Thomas. Úgy gondolom, hogy vízszintesen megyünk, mert az alagút, vagy folyosó végtelennek tűnik.
− Nem rossz elképzelés. Várni kell. – Schuller hallgatta óráját ahogy az időt morzsolta és nem lepte meg, hogy csak alig három órája, hogy elhagyták a külvilágot. Gondolatait a fények szakították félbe. Nem pislogtak többé.
− A szünidőnek vége van – mondta egyikük, és egy láthatatlan falon keresztül egy termet láttak.
Schuller kiment az ajtón és a többiek követték. Nagy és üres helyiségben voltak. Furcsa fényhieroglifák díszítették a falakat, Mars színébe öltöztetve őket. A talajt ugyanaz a rugalmas anyag borította, mint a folyosót. A terem közepén egy bizonyos ritmusban színt váltó szem függött a levegőben.
Tekintetüket nem tudták levenni róla. Schuller nagy erőfeszítéssel elfordult, hogy karján a levegő analizátort nézze.
− Levegő van itt! – kiáltott fel és tétovázás nélkül lecsavarta feje felett az átlátszó gömböt. Szótlanul utánozták társai, és a földi hegyek kissé megritkult levegőjében találták magukat.
Schuller újból a felettük lebegő szemet nézte, és a ritmikus villanásokat. Csodálkozó tekintete előtt egy magas és törékeny árny testesedett meg a csillogó szem alatt. Egy furcsa embert láttak. Mélyen ülő, karikás szemei voltak és világuktól messze, egy mély hangot hallottak:
– Jó napot kívánok otthonukban!
*
Egy hosszú, rémálmokkal teli éj után, Thuha rossz hangulatban volt. Álmai mindig Bronsky körül jártak és szégyellte önmagát erotikus színezetük miatt.
Reggel az ebédlőben találta társait és első pillantása Bronsky hatalmas alakjára esett. E látvány idegesítette. Látására annyira felingerült, hogy üdvözlésükre modortalanul senkinek nem válaszolt. Tekintete még sötétebb lett, mikor Popper az időjárásról beszélt.
Az előre látható időjárás Bronsky egyik feladata volt és neki nem volt kedve az irodába hívni. Négy napja volt már, hogy Schuller parancsnok felfedező útra indult, és semmi hírük nem volt felőle. Még a felszínen maradt Martinnal és Fisherrel sem volt semmi kapcsolata.
Phobosból érkezett képek egy hatalmas porfelhőt mutattak a két féltekén, és a szél közel 200 kilométer sebeséggel fújta ezt a felhőt. Már eltűnt a Mont Elysium és a Syrtis Majorhoz közeledett. Amazóniából is jött egy másik porfelhő, ami teljesen betakarta Olympus Monst és Tharsis vulkán felé haladt.
A majd’ zeniten lévő Deimos képei mutatták, hogy a narancsszínű por mindent elön-tött.
− Gondolja, hogy ideérkezik a vihar? – Popperhez fordult a nő, mintha Bronsky nem létezne.
− Ma éjjel, valószínűleg – volt Popper válasza. De nem napnyugta előtt! Nézze Phobos képeit! Cryse Planitián egy másik vihar közeledik a régi Viking leszállóhely felé.
− Semmi rizikónk nincs! – vágott közbe Bronsky.
− Tudom jól, Bronsky Úr! – nézett rá a nő sötét tekintettel. Semmi rizikónk nincs, de két ember van kint a természetben a gépükön ülve, amíg Schuller parancsnok harmadmagával Vallès Marineris belsejében!
− A parancsnok egy hétre való tartalékkal rendelkezik – vágott vissza Bronsky. Hosszabb ideig akartak maradni – gurult méregbe a férfi.
– Gondolom, hogy igaza van Bronskynak – szólt közbe Popper. Senki nincs veszélyben.
− A felszínen maradtak nem?
– Nagyon súlyos a masinájuk. A gép menedékhelyén több napig biztonságban vannak – magyarázta Bronsky.
− És ha egy hétig tart a vihar? – Képtelenek voltak elfelejteni, hogy időnként több hétig tart a homokvihar.
− Őszintén szólva nem gondolom, hogy ilyen vihar kezdetét látjuk – Popper meggyőződése nyilvánvaló volt.
− Senki nem tud semmit, és gondolni kell erre a lehetőségre is – volt Thuha válasza.
− Mit ajánl? – kérdezte Bronsky.
Megharagudott – gondolta Thuha elszomorodva.
− Tartalékra van szükségük.
− Igaza van, ezt akartam proponálni én is. Azonnal indulok.
− Maga nem mehet! – és Thuha tekintete elárulta érzelmeit.
− Miért? Ha nem tévedek, a parancsnokon kívül én vagyok a legjobb pilóta.
− A helikojával akar elindulni?
− Igen. Nincs más lehetőség. Nincs annyi időnk, hogy az utat használjuk. Maximum 12 órával rendelkezünk. Ha mindenki dolgozik, egy óra alatt készen vagyunk. Két órás az út körülbelül. Két-három óra míg mindent helyre teszünk, s ha nem romlik az idő, minden baj nélkül visszajövök.
– Gyere Popper, sietni kell! Ha megengedi! – és Bronsky a dermedt nőhöz fordult.
− Hogyne, induljanak! – volt a majdnem hallhatatlan válasz.
Bronsky elégedett volt, mert látta, hogy Thuha nem akarta, hogy elinduljon. Szerette volna karjaiba venni és megmagyarázni, hogy visszajön. Sajnos erre képtelen volt, mert Popper is jelen volt.
Minden a helikopterben volt és gondolkozni sem volt ideje. Érkezéséről értesítették Fishert és Martint, így tudták, hogy mindent hoz, amire szükségük van az életben ma-radáshoz, ha a vihar hosszú ideig tart. Martin bekapcsolta a lézer jelzést Deimos felé, ahonnan az állomás megállás nélkül továbbította Mars felé, jelezve az utat Bronsky képernyőjén.
Thuha a kezét nyújtotta, mielőtt kiment a géphez és nagyon halkan, hogy senki ne hallja, mondta: Visszavárom.
*

Szólj hozzá!