Bögye 4/3.

– Odanézzetek! Milyen kicsi ceruza! És milyen hegyes! Ilyet még nem is láttam! Ezt alig lehet megfogni! Azta! – Robi magasba emelte a Gyöngyi tolltartójából kihúzott apró ceruzát, és mint egy véres kardot hordozta körbe az osztályban.
– Mutasd!
– Nekem is!
– Azta!
– Ezzel tudsz írni is?
– Add nekem!
– Na, elég az örömből! Senki nem kapja meg! Az enyém, és az is marad. Itt a tolltar-tómban. Ilyen nem is lesz senkinek, az biztos! remélem alaposan kigyönyörködtétek magatokat, mert többet nem látjátok! – Ezzel Gyöngyi kikapta Robi kezéből az apró ceruzát és visszatette a tolltartójába. Akkurátusan ráhúzta a cipzárját, a tolltartót a pad szélére helyezte és nyugodtan leült a helyére, mintha mi sem történt volna.
Az osztály, mint egy felbolydult méhkas zengte körül, főleg a fiúk. Már nyolcadiko-sok voltak, összesen hat lány volt az osztályban és tizenöt fiú. A lányok egytől egyig karakán, talpraesett, nagyszájú fruskákká cseperedtek. Nem hagyták magukat elnyom-ni. A fiúk tisztelték, respektálták, és egyenrangúnak tekintették őket. Gyöngyivel egyébként is kétszer meggondolták az összetűzést. Határozottsága nem tűrt ellentmon-dást. Gyula most mégis megpróbálta.
– Na, Gyöngyike, nekem igazán odaadhatnád!
– Nem adom!
– Figyelj, nem hoztam ceruzát, nem tudok mivel írni! Add már oda, csak egy órára!
– Elírod, és akkor nem lesz! Nem adom!
– A lelkedre vennéd, hogy egyest kapjak?
– Adok egy rendes cerkát. Tessék! – Gyöngyi kihúzta a tolltartóját és odanyújtott belőle egy nagy hegyes ceruzát Gyulának. Az még felé sem nyúlt.
– Nekem a kicsi kell!
– Azt felejtsd el, nem adom oda és kész!
– Ez az utolsó szavad?
– A legeslegutolsó! – Gyöngyi ezzel már el is fordult hátra Piroskához, hogy tovább beszélgessenek.
– Tudod mi vagy Te? Tudod? Te, Te, – Gyula kereste mérgében a megfelelő szava-kat, idegességében elvörösödve hadonászott Gyöngyi orra előtt, de arra vigyázva, hogy ne érje el. – Te… Te… Te… Bögye!
Erre a haragosan kimondott szóra aztán megint felfigyelt az osztály. Milyen jó szó! Bögye! Ízlelgették, nevetgéltek rajta, mondogatták… Bögye! Bögye! De jó! Bögye! Te Bögye!
Hát persze, hogy rajta maradt, ő meg egy cseppet sem bánta. Nem érdekelte. De ezentúl, mindenki így szólította az osztályban: Bögye.
– Neked persze odaadom, ha kell – súgta oda a matek óra elején Katinak.
– Kösz, nem kell! – mondta az.
Aznap a fiúk nem bírtak magukkal. A második matek óra előtti szünetben Spitzer Sanyi, Mede Jani, Hajdúk Gyula és Koczur Robi a táblánál összekülönböztek, mint általában. Hogy repedhetett fel Robi szemöldöke, senki nem tudja és ők sem árulták el, de össze kellett varrni.
A pályaválasztás miatt mindenki lázban égett. Bejött az orosz tanárnő, és az előké-szítősök esélyeit taglalta. Mivel az utolsó ilyen foglalkozáson voltak túl kedden, sorba vett mindenkit, aki feliratkozott az előkészítőre és becsületesen el is járt. Gyöngyit nagyon megdicsérte.
– És én? Nekem milyen esélyeim vannak? – Kérdezte Kati.
– Ja, Te nem voltál feliratkozva, magánszorgalomból jártál Gyöngyikével.
– Tanárnő! Én nem jelentkeztem?
– Nem. Csak jöttél Gyöngyivel, mint mindig.
– De hát, én azt hittem… Akkor miért nem szólt, hogy ne járjak?
– Majd bolond lettem volna! Nem ártott az neked sem! Még, ha kitűnő is vagy oroszból!
Persze, hogy mindenki nevetett! Azért még elmesélte, hogy mindkét lánya egy pesti iskolában tanul, kiváló diákotthonban lakik, és annyi csokit ehetnek, amennyi beléjük fér. Mert Édesipari termékgyártó szakközépiskola. Akinek van kedve, oda mehet ta-nulni. Persze jó tanulók előnyben, négyes átlag felett nem kell felvételizni.
Kati teljesen oda volt! Ezt neki találták ki.
– Menjünk oda tanulni!
– Nem megyek, én gimnáziumba megyek Gyarmatra.
– Ne csináld! Gyere velem Pestre, biztos jó lesz! Nem szereted a csokit?
– Nem. Én Gyarmatra megyek gimnáziumba és kész.
– De oda felvételizned kell! Minek az a sok izgalom? Ide felvesznek csak úgy és kész!
– Eldöntöttük anyukával. Gyarmatra megyek.
– Én Pestet választom, sajnálom!
– Te tudod!
Felvették mindkettőt. Kati Pestre megy, Gyöngyi Gyarmatra. Túl nagy volt a várako-zás izgalma, és övék volt még az egész nyár, nem gondoltak az elválásra.
– Katikám, mi apuval elmegyünk a vásárba, malacot akarunk venni, amit majd télen levághatunk. A vasárnapi ebéd csak akkor lesz kész, ha levágsz három tyúkot és lefor-rázod őket, mire hazajövünk. A többit én megcsinálom. Menni fog?
– De anyu, hogy vágjam el a nyakukat? Még sosem csináltam!
– A lábad közé fogod a tyúkot, hátrahajtod egyik kezeddel a fejét és a késsel elvágod a nyakát. Az a lényeg, hogy utána tartsd lefelé, mert különben mindent össze fogsz vérezni. A hátsó udvarban vágd le, amikor már nem mozog, tedd a piros vájlingba. Jó?
– Hármat kell?
– Igen hármat. Ügyes lány vagy, megoldod! Szia, kislányom, majd jövünk!
Elmentek. Na, jó vágjuk le azokat a tyúkokat, mert jobb lesz túlesni a dolgon. Kati fogta az éles nagy kést és hátrament az állatokhoz. Azok persze szanaszét. Tanácstala-nul álldogált egy darabig. Meg kell fogni egyet!
– Pipipipipipi… – semmi. A fülük botját sem mozgatják. Kell egy kis kukorica. Le-szórta eléjük.
– Pipipipipipi… – Na, itt vannak!
Hosszas kergetőzés után elkapott egyet. A lába közé szorította. A vergődő tyúk erő-sen ki akart szabadulni. Alig bírta a térde között tartani. Hol az a kés? Hányingerrel küszködött. Egyik kezével megfogta az állat fejét és hátraszorította. Nem bírja meg-tenni! Nem megy! Nem tudja elvágni ennek az állatnak a torkát! Miért kér ilyent tőle anyu? Muszáj megtenni, nagylány már, és nem lesz vasárnapi ebéd, ha nem segít. Ez csak egy tyúk, ami azért van, hogy megegyük! De, hogy vágja el a torkát! Az ájulás környékezte. Na jó, összeszedte magát. Anyu ezt kérte, és neki meg kell tenni. Fogta a kést és belevágott a tyúkba. Nem sikerült. Már nem is nézte mit csinál. Erősebben el-húzta a kést. Érezte, hogy csontot ér. Még jobban hátra hajtotta a vergődő tyúk nyakát és egy utolsó mozdulattal levágta a fejét. Leejtette a tyúkot a porba, a kést mellé, és sírva fakadt.
– Soha, soha többé nem csinálok ilyet! Haljak éhen, nem érdekel, ne kérjen többet ilyet anyu mert én nem teszem meg! Nem érdekel, mit mond, az sem, ha megbüntet, de én többé nem vágok se tyúkot, se semmilyen más állatot! Érted, anyu? – Ezt már sikí-totta.
Lassan megnyugodott. felvette a tyúkot a földről, kicsit megrázta, és betette a vájlingba. A fejét nem vette fel. A kést két ujja közé fogta és betette a mosogatóba.
– Attila, Attila, gyere már ki!
– Mi van, mit akarsz? Hagyjál békén!
– Figyelj, anyuék azt mondták vágjak le három tyúkot, én egyet nagy nehezen levág-tam, de biztos, hogy nem vágok le többet. Akarsz ebédet? Mert akkor neked kell le-vágnod a többit.
– Akarok ebédet, de én hozzá nem nyúlok, az biztos!
– Akkor mit csináljunk? Mindjárt jönnek anyuék!
– Nem tudom, egy tyúk lesz!
– De az kevés! Hatan vagyunk! … Megvan! Szóljunk Gyöngyinek, ő vágott már nyu-lat, azt tudom, hátha levágja!
– Oké, menj érte!
Kati lélekszakadva rohant Gyöngyihez. Ő lesz a megmentője! Vagy ő, vagy senki!
– Nem.
– Na, Gyöngyi, csak most az egyszer!
– Nem és kész!
– De te már vágtál nyulat, nem?
– De.
– Segíts, kérlek, én olyan ügyetlen vagyok, és úgy sajnálom azt a szerencsétlen álla-tot, hogy az életbe többet nem fogok levágni egyet sem, az biztos!
– Mit sajnálsz rajta! Tyúk és kész! Na, jó, ne könyörögj itt nekem! Levágom. De a fejét nem hagyom meg, az macerás, ahogy te csináltad. Van baltátok?
– Van hát!
– Na, látod, akkor gyerünk!
Gyorsan elmentek Katiékhoz. Hátramentek a tyúkokhoz. Attila meg Kati bekerítette őket, Gyöngyi megfogta az egyiket, odavitte a favágótőkéhez, baltával huss, levágta a fejét, kivéreztette, be a vájlingba! A másikat ugyanúgy.
– Na, ezért voltatok úgy oda?
– Köszönöm! Megmentetted az életem! Köszönöm Gyöngyikém! – hálálkodott Kati.
– Nincs mit, ti nyavajgósok! Beszarik vagytok mind a ketten és kész! Na, sziasztok! – és elment.
Kati nem bánta, akármit is mond, tőle akár azt is mondhatná, hogy piros seggű pávi-án, most csak az számított, hogy túl vannak a dolgon. Tyúkok vájlingban, a víz forr, rájuk önti, jöhet anyu. Azt viszont határozottan kijelenti, hogy soha többet nem vállal ilyesmit!
A hét három napján volt a faluban mozi. A helyi kultúrházban vetítették, vonattal hozták a filmeket. Kedden este hattól nyolcig orosz filmet adtak, szombat-vasárnap ugyanazt a kalandfilmet. Mindig megnézték. Újra. Gyöngyinek már volt udvarlója, Feri. Már csókolóztak is. Katit nagyon izgatta a dolog. Annál is inkább, mert neki is tetszett egy fiú, Tibor. De félt vele találkozni, mert attól tartott, hogy kineveti, mert nem tud csókolózni.
– Hogy kell csókolózni? – nyaggatta Gyöngyit.
– Hagyjál már békén! Majd megtudod időben!
– De mond már el! Milyen csókolózni?
– Jó.
– De hogy kell?
– Elegem van belőled, majd holnap elmondom!
– De most mondd el! És ha Tibor meg akar csókolni, én meg nem tudom mit csinál-jak? Legalább azt mondd meg, mit csináljak!
– És akkor végre békén hagysz?
– Igen! Megígérem!
– Na, jó! Kinyitod a szád, amikor Tibor hozzáér az övével, ő majd bedugja a nyelvét a szádba, a többit tudni fogod.
– Micsoda, a nyelvét a számba? Na, nem! Azt aztán nem! Feri is bedugja az övét a tiéd–be?
– Be hát! Mi bajod van? Hülye vagy?
– Az enyémbe senki nem fogja bedugni a nyelvét az biztos… dünnyögte Kati és ar-rébb ült egy székkel, mert jött Feri és leült Gyöngyi mellé.

Szólj hozzá!