Valles Marineris 4/3.

− Fúj a szél – Mentoruk a szétszakadt felhőre mutatott az okker színű égen.
− Még nem érezni – nézte Vertes vezetőjüket.
− Higgye el, hogy útban van a szél.
Vezetőjük körül félkörben állva csodálták a vidéket. Csak homályos emlékeik voltak a föld alatti teremről, ahol a hatalmas szem csillogott és egy ismeretlen köszöntötte őket. Hogyan érkeztek a nyílt levegőre, egy teljesen különböző planétára? Ez egy misztérium volt. Semmire nem emlékeztek.
Egy hatalmas hegyet láttak a távolban. Sokkal magasabb, mint a Fuji, de hozzá hasonlóan hó takarta csúcsát. A hegytől egy tó vagy tenger választotta őket el.
− Egy tó? − kérdezte Schuller, és tekintete találkozott a Marslakó tekintetével.
− Egy óceán. Arrafelé nyúlik – és karjával egy körmozdulatot írt le.
Körülöttük néhány csenevész fa száradt, borhoz hasonlító, sötét színű levelekkel. Kereplő hangot hallattak a gyenge fuvallatban, lent egy szűk patak sodorta kavargó vizeit az óceán felé.
− Víz, fák, hó és levegő. Hol vagyunk? – Schuller a földre térdelt, hogy felmarkolja a kavicsokkal kevert port.
− Már régóta nem esik. A Marslakó lehajolt és felvett egy kavicsot, amit messzire, a vízre dobott. A kavics többször ugrált a víz ráncain.
− Olyan ez, mint nálunk. Fiatal koromban én is ugráltattam a kavicsokat a Temzén – jegyezte meg Thomas.
− Igen, ez így van mindenütt – helyeselt a Marslakó. Ahová megyünk, mindenütt újra építjük életformánkat. A többiek bennünket majmolnak, miközben mi alkotunk.
A levegő megmozdult hirtelen. Hajukat simogatta kezdetben, majd fütyülni kezdett, és a levelek mérgesen kerepeltek.
− Megérkezett a szél. Schuller arcán mint ezernyi tűszúrást érezte a porszemeket.
− Nézzék a napot! – Az égi csillagot felhők ölelték körül.
− Esik majd? – kérdezte Thomas.
− Ki tudja? Talán – volt a válasz.
− Itt nincs egy város a közelben? – Schuller vendéglátójukhoz fordult, hogy arcát jobban lássa a borongó félhomályban, és valóban kicsinek érezte magát az óriás mellett.
− Néhány falu, távolabb, észak felé, a víztől messze. Föld alatt vannak a városok. Jöjjenek, vissza kell mennünk!
− Közeledik a vihar – Vertes néhány villanást látott a távolban.
− Így van –volt a Marslakó válasza. Esni fog talán, vagy csak homok lesz, szokás szerint.
− A homok ellen küzdenek? – Schuller kitartóan szaladva lihegett a Marslakó mellett.
− Évezredek óta. A folyókat és kanálisokat állandóan tisztítani kell. Sajnos az óceánt nem lehet portalanítani.
− Messze vagyunk még? – Egy ösvényen siettek. Az volt a benyomásuk, hogy egy lejtős vidéken vannak.
− Nem, nem nagyon.
− És ha itt várnánk a vihart? – Schuller az remélte, hogy megállnak majd.
− Túl veszélyes. Az itteni viharokat nem ismerik. – A Marslakó megállt nyugat felé fordulva. – Nem hallják?
Egy zaj közeledett. Mintha száz vagy ezer vonat gurulna a síneken. Az volt a benyomásuk, hogy a föld remeg lábaik alatt.
− Milyen zaj! – mondta Thomas.
− Az ócean. A hullámok. Ezt nem lehet elképzelni, látni kell – magyarázta vendéglátó gazdájuk, és megindult.
– Ötven méteres hullámok ostromolják a partot! – Hangja egyre erősebb volt, hogy hallják a zajban, és egyes szavát a szél fújta el.
– Évezredek óta gyűlik a homok az óceánban, így nem olyan mély, mint régen. Ma már nincs út a partokon a hullámok miatt.
Hangja nehezen volt hallható, mert egyre nagyobb erővel fújt a szél. A vágtató felhők mögé bújó nap azt a benyomást keltette, hogy nem létezik. Eltűnt a hatalmas, hófedte hegy is. Minden láthatatlanná vált az átláthatatlan függöny mögött. Egy vízcsepp ütötte Vertes homlokát.
− Megérkeztünk! – Bennszülött vezetőjük szavait nehezen hallották. Egy tört karú bozót viaszszerű levelei csillogtak. Itt álltak meg.
– Maradjanak mellettem! – kiáltott a Marslakó. A vízcseppek golyóként ütötték a szomjas földet, lyukat fúrva benne, amit a szél rögtön elsepert.
Újból a teremben találták magukat a csendben, a villogó szem alatt.
*
Jan Bronsky mozdulatlan ült, gépe egyedül repült. Mikor a reaktorok vízszintes helyzetbe kerültek, bekapcsolta az automata pilótát. Martin és Fisher tartózkodási helyét Deimos jelezte egy lézer fénnyel.
A képernyőn látta a messzi homokfelhőt növekedni, de még volt ideje befejezni misszióját. Nagyon magasan repült. A kaotikus felszínt látta, és a távoli hegyek körvonalai lassan kibontakoztak a láthatáron, amíg alatta szakadékok, dűnék és a végtelenbe vesző mozdulatlan, halott tájak.
− Bronsky! Tíz perc múlva megérkezel – hallotta Martin hangját.
Északon egy másik porfelhő gomolygott és nyugtalansággal töltötte el, hogy nyugatról is jött egy vihar. Sietni kellett. A leszállás nem okozott problémát, de amikor elhallgattak a reaktorok, percekig várni kellett a felkavart por leülepedését.
− Várj egy kicsit! – hallotta Fishert a fejhallgatóban.
Volt ideje a visszaútra gondolni, hogy mennyi időbe telik majd, minden kockázat nélkül.
Mikor kiszállt a gépből, Fisher és terepjárója már várták.
− Sietni kell, a porfelhő kozeledik – magyarázta Fisher, mikor lezárta a héliko kamráját.
− Schullerékról semmi újság?
− Semmi. Egy hélitrixet küldtünk abba a patkányjukba, de semmit nem talált.
− Bronsky, te itt maradsz! – hallotta Martint a fejhallgatóban.
− Erről szó sem lehet!
− A parancsnok üzeni, hogy a porhivar közeledik a bázishoz. Parancsolja, hogy velünk maradsz.
Bronsky nem örült, de engedelmeskedni kellett. Nem kockáztathatta az életét és a hélikot. Lehorgonyozta a gépet.
Az ideiglenes bázison mindent helyretettek és bementek a kis helyiségbe, ami egyben étterem, gyűlésterem és pihenőhely volt. Egyikük kávéval kínálta.
− Köszönöm. Egy jó kávé mindég örömöt okoz – és néhány korty után Fisherhez fordult.
– Egy helitrixről beszéltél, amit Schuller keresésére küldtetek.
− Megpróbáltuk, de nem találtuk őket. Helyettük mást talált a gép – magyarázta Martin. Fényt.
− Fényt? Ezt nem értem.
− Nézd a helitrix küldte képeket! – Martin egy képernyőhöz ment és bekapcsolta.
Kezdetben semmit nem láttak, majd egy kísérteties zöld fényben egy, a végtelenbe vesző folyosó merült fel. Az alagút végén egy falba ütközött a kép, de merőlegesen egy másik, narancs színű fényben fürdő folyosó nyílt meg előttük. A pasztillák sima, párhuzamos falakat világítottak meg.
− Hihetetlen! – mondta a meglepett Bronsky.
− Ezt mondtuk mi is – és Fisher felállt, hogy egy másik csésze kávét keressen.
− Miért nem jeleztétek ezt a felfedezést?
− Nem akartunk mindenkit felizgatni. Ne felejtsd el, az embereknek semmi nyomát nem találtuk!
− Mikor a helitrix Schuller parancsnok nyomán a lyukba repült, kezdetben koromsötétben volt. Több mint hétszáz méter hosszú alagútban – magyarázta Martin. A folyosó egy könyökben végződött. Ott kezdődött a narancs színben fürdő folyosó. Itt repült több kilométert, majd egy fallal találta magát szemben.
− És a három embernek semmi nyoma?
− Eltűntek nyomtalanul.
− Igy már érthető, hogy miért nem jelezték – és Bronsky hipnotizálva nézte a kivilágított alagutat.
– Most hárman vagyunk. Másodmagammal követhetnénk Schuller nyomát.
− Sajnos, ezt nem lehet. A vihar miatt a felfüggesztett teraszt felhúztuk. Amíg így fúj a szél, nem lehet lemenni – legyintett Martin lemondóan.
*
− Hol vannak a többiek? – Schuller kérdése agresszív volt és meglepte társait.
− Kire gondol? – kérdezte a házigazda.
−A többi marslakóra – volt a parancsnok válasza.
− Nincs több. Nagyon régen elmentek már.
− Hová? – kérdezte Thomas.
− Visszamentek oda, ahonnan jöttek. A csillagokba.
− És ön? Mit csinál itt egyedül?
− Én vagyok az Őr – volt a nyugodt válasz.
− Milyen régen mentek el? – folytatta a kérdéseket a parancsnok.
− Oh – tétovázott a válasszal házigazdájuk – hárommillió éve, körülbelül.
Elképedtek a választól.
− Ez hihetetlen! – kiáltott fel Schuller.
Néhány percig egyikük sem szólalt meg, annyira meglepő volt a válasz. Mintha álomból ébredne fel, kiáltott fel Vertes.
− De miért van itt, miért van szükség egy őrre?
− Az installációkat kell őrizni. Sok minden működik még − volt a magyarázat. − Azt akarják tudni, hogy miért maradtam itt? Mert ezt a hihetetlen utat akartam megtenni!
− Az időben utazni? Schuller leült az egyik rendelkezésükre álló kockára, mint a többiek. Egyedül a házigazda maradt állva.
− Igen, lehet az időben utazni. A haladás ellenkező irányába. A múltba. A jövőbe nem lehet, ez képtelenség. Nem lehet a változások sebességét túlszárnyalni, a múlt és a jövő kapcsolódásának pillanatát, amit jelennek neveznek. A tér és a pillanat szorosan összefüggnek. Az idő nem létezik a tér nélkül, de a tér létezett a pillanat előtt. A valóságban az idő nem más, mint a mozgás, a világegyetem megtestesülése. A kozmosz születése volt a változások születése, az anyagé, amit látunk és az űrt vájó láthatatlan erők. Az idő megpróbálja az űrt meghódítani.
«Csak a múltba tudunk utazni. Azt látni, ami megelőzte ezt a pillanatot, amit mi jelennek nevezünk. De képtelenség a nemlétezőbe menni, ami az idő nyila előtt van. Nem lehet vizsgálni, ami még nem született meg. Értik ezt? Ami létezik, vagy létezett, vizsgálható. Ez az idő második paradoxonja.
− Ha képesek a múltba menni, akkor a jövő, a történelem változtatható. Vagyis befolyásolni lehet a lényeges eseményeket – volt a parancsnok logikus következtetése.
− Tèved! Azt hittük kezdetben, ha megváltoztatunk valamit, állatot, embert, vírust vagy virágot, akkor megváltozik a jövő. Tévedés volt. Semmi magyarázatot nem találtunk arra, hogy lényegében semmi nem változott. Egy diktátort tüntettünk el és egy másik foglalta el helyét kis idő múltán. Többször megpróbáltuk, sikertelenül. Borzalmas betegségeket tüntettünk el, és talán még borzalmasabbak foglalták el helyüket. Minden helyzetben az élet megjelenik változó, különböző formában. Úgy néz ki, hogy a történelem egy logikus utat követ egy kaotikus helyzetben. Úgy látjuk, hogy az egyensúly mindig helyreáll. Ezért nem tudtunk soha megvalósítani bizonyos előnyösnek tűnő változásokat a különböző planéták múltjában. Elterjedünk ezeken a fiatal földeken, tudva jól, hogy csíránk nem befolyásolja jövőjüket. Ha csíránk életben marad és más csírákkal keveredik, ez azt jelenti, hogy jelenlétünk hasznos és törvényszerű. Ha próbálkozásunk nem sikerül, az azt jelenti, hogy semmi helyünk a planéta jövőjében.
− Tehát, amikor úgy fogadott bennünket, hogy: – Isten hozta önöket! – ez azt jelentette, hogy innen származunk? – Schuller hangjában érezhető volt a hitetlenség.
− Igen – volt a válasz. – Utódainkat láttam visszajönni a kiindulási pontra. Erre vártam annyi hosszú év után…
− Mennyi ideig? − vágott közbe Thomas.
− Mondtam már. Körülbelül hárommilliárd évig. Persze elhagytuk ezt a földet, amikor képtelenség volt folytatni az életet. Magunk mögött hagytunk ilyen ellenőrző állomásokat, hogy figyeljük leszármazottaink fejlődését. A kék planétát, ahonnan jönnek. Mielőtt elmentünk, a Földet megtermékenyítettük.
A narancs színű fény lassan elaludt és a termet az űr sötétje borította, mert egyidőben az óriási szem sem villogott. Elképedt tekintetük előtt egy kis kék folt vált láthatóvá a sötét égen a számtalan hunyorgó csillag között. A kék folt nagyobbodott, és körvonalaiban felismerték a Földet. Felhő borította, és e takaró fölött egy hatalmas űrhajó lebegett.
− A Föld, hárommillárd évvel ezelőtt… – Schuller hangját hallották a sötétben, majd vendéglátójukat.
− Így van. A föld és egyik űrhajónk. Mikor végleg elmentünk, utolsó missziónk a Föld megtermékenyítése volt. Nézzék!
Aranyszínű porfelhőt hintett az űrhajó. E felhő lassan elvegyült a villámoktól hasított felhőkkel és eltűnt.
− Mi ez? – kérdezte Vertes.
− Mikrokapszulák, magukban hordva géneinket. Mindent megtettünk, amit tenni kel-lett, a többi a véletlentől függött. Soha nem lehet előre tudni, hogy milyen földre hullt a mag…

Szólj hozzá!