ALMÁSSYNÉ 4. rész

ALMÁSSYNÉ
(részlet)

4. rész
– Szia, Julcsika, köszöntöttem. Vársz valakit?
– Szia, Tibor, csodálkozott rám, nem várok senkit, csak van még egy kis időm a vonatindulásig és gondoltam ücsörgök itt egy kicsit.
– És te?
– Én most vittem haza a főnökömet, és visszafelé tartva a hivatalba, megláttalak, és úgy gondoltam, ha ráérsz, meghívlak egy fagyira.
– Ó, de kedves vagy, ráérek, mondta huncut arckifejezéssel.
Nagyon megörültem a válasznak és lecsüccsentem mellé a padra.
– Tudod mit, bátorodtam fel, vigyük haza együtt a kocsit, aztán visszajövünk és beülünk a Kedves-be fagyizni.
– Jól van, mosolygott Julcsika.
Átmentünk az út túloldalán parkoló kocsihoz, mindketten beültünk, és elhajtottunk a hivatal udvari kapujáig.
– Légy szíves Julcsika, kértem meg, amíg beviszem a kocsit, sétálj el a hivatal bejáratáig és ott várj rám. Rögtön én is ott leszek. Kinyitottam, beálltam, majd bezártam a kaput, és udvari ajtón bementem az előcsarnokba, onnan a szobámba. A kocsi és kapukulcsokat letettem az ágyamra, és mentem Julcsikához. Szóltam a portásnak, ha keresnek, a Kedves cukrászdában leszek. Julcsika ott várt rám, a kaputól pár méterre. Mintha régi pár lennénk megfogtam a kezét úgy mentünk. Julcsika nem ellenkezett.
A cukrászdában sok vendég volt, alig találtunk üres asztalt. Leültünk. Gyorsan jött a pincérnő is, akitől két kehely vanília és puncs fagylaltot kértünk.
– Igazából hová szeretnél utazni? Kérdeztem.
– Haza, nézett rám csodálkozva. Én nem vagyok félegyházi, Petőfiszálláson lakom. Onnan járok be naponta dolgozni. Reggel jövök, este megyek.
– Nem fárasztó?
– Nem, már évek óta csinálom. Megszoktam, mondta, most mosoly nélkül. Érettségi után kerültem a műanyaggyárba. Ígérték, hogy pár éven belül, ha majd felfut a gyár, tudnak adni lakást. Lassan tíz éve dolgozom a gyárban, de a lakás most is ugyanolyan ígéret, mint amikor kezdtem. Gyorsan utánaszámoltam. Az elmondottak alapján Julcsika minimum huszonhat éves.
– És a férjed? Csak kósza pletykákból hallottam, még ismeretségünk kezdetén, hogy valami gond van a házasságával.
– Már évek óta külön élünk, mondta, abbahagyva a fagyi ízlelgetését. Nem is tudom, miért vagyunk még mindig házasok, gondolkodott el. Én nem szeretném kezdeményezni a pereskedést és valószínű ő sem. Pedig a házasságunknak végleg vége.
– Bocsáss meg, nem akartam kellemetlenkedni, csak kicsúszott belőlem.
– Á, legyintett, nem érdekes és már újra mosolygott, és élvezte a fagylaltot. És te, veled mi van, rég jártál nálunk.
– Igen, mert a mi rendezvényeink a vadászszezon kezdetén és végén vannak, olyankor szoktuk kibérelni az étkezdéteket, annak okán szoktam kijárni a főnökömmel a főnöködhöz. Majd ősszel újra jövünk.
– Úgy látom, jó helyed van neked ott a hivatalban, nem akarsz maradni?
– Nem, már a főnököm is szóba hozta, de én szabad ember vagyok, magam ura szeretnék lenni. Igaz, nagyon szeretek itt, és igazán elégedett vagyok a beosztásommal, de más sorkatonának lenni, és megint más tovább szolgálónak. Úgyhogy, ha majd eljön az ideje, leszerelek, és megyek vissza a polgári életbe.
– És hol vár rád az a polgári élet, hová valósi vagy?
– Baja az én szűkebb hazám, oda megyek vissza. Építészettel foglalkozom, mondtam még, és kínáltam neki egy kanálkával az én fagyimból. Elfogadta.
– Jaj, mennem kell mondta az órájára nézve, lekésem a vonatot. Meg sem várva a pincérnőt, a pultnál kifizettem a fogyasztást, és siettünk a vasútállomásra. A vonat még nem állt be, ezért leültünk a peronon egy padra. Kellemes nyár este volt. Már kezdett sötétedni. Alig ültünk pár percet, beállt a vonat. Hirtelen elhatározással leguggoltam a pad elé ahol ült, és megfogtam mindkét kezét.
– Ne menj el Julcsika, kérleltem, maradj velem, aludhatsz nálam, és biztosítalak, semmi olyan nem fog történni, amit Te nem akarsz.
Felállt. Még mindig fogva a kezeit, én is felálltam.
Néztük egymást. Ő töprengve, én reménykedve.
– Nagyon szeretnéd, kérdezte halkan.
– Nagyon suttogtam.
Hirtelen szájon csókolt. Mindez oly váratlanul történt, hogy alig tudtam viszonozni. Magamhoz térve, aztán oly jól sikerült, hogy percekig nem tudtuk abbahagyni.
Szenvedélyesen csókolóztunk a ránk sötétedett peronon, amit csak egy halvány villanyégő világított meg. Később, kibontakozva egymásból, elindultunk visszafelé a Kossuth Lajos utcán. A fürdő étterem elé érve megkérdeztem Julcsikát ne menjünk-e be, vacsorázni?
– Ne simogatta meg az arcom, menjünk inkább hozzád.
Az udvari kapuhoz mentünk, de kiderült, hogy nincs nálam a kulcs. Amikor megjöttünk délután, a gépkocsi kulcsaival együtt bent hagytam a szobámban.
– Várj itt légy szíves, karoltam át, rögtön kinyitom.
– Jó, válaszolta és puszit nyomott az arcomra.
Kimentem a főkapuhoz és mivel már zárva volt, becsengettem. A portás rögtön beengedett. Ahogy beléptem, láttam, hogy Forcek Sanyi is bent ücsörög nála. Intettem neki és mentem a kulcsokért. Kinyitottam a kaput és beengedtem az ott várakozó Julcsikát. Miután bejött, beültettem a kocsiba és ismét kértem várjon ott még egy picit. Megértően, szeretettel nézett rám. Kihívtam Forcek Sanyit a portáról, és elmondtam, hogy a kocsiban ül egy lány, akit szeretnék bevinni a szobánkba és persze reggelig ott is maradna.
– Ahogy bejöttél, rögtön láttam, hogy sumákolsz valamiben, mondta Forcek vigyorogva. Aztán, hogy legyen, kérdezte?
– Jó lenne, mondtam, ha sétálnál egy órácskát, vagy innál egy sört valahol, a többi meg, ahogy szoktuk.
Forcek Sanyi ilyenkor moziba szokott menni. De ez a mostani, nem előre tudott, hanem váratlan helyzet volt, és a mozielőadások már elkezdődtek. Ezért ajánlottam a sétát vagy sörözést. Úgy beszéltük meg, ha megjön, majd valamelyik fogda priccsén tölti az éjszakát. Ez egyébként így volt szokásban, amikor vendégem volt. Én viszont felajánlottam, ha hozzá jön valaki, én a kocsiban alszom. De ő soha nem élt ezzel a lehetőséggel. Miután Forcek elment, kimentem Juliskáért és bevittem a szobánkba. Már épp lefekvéshez készülődtünk, amikor megszólalt a fogda csengője. Julcsikát bocsánatkérések közepette gyorsan betuszkoltam a ruhásszekrénybe és mentem ajtót nyitni. Szinte földbe gyökerezett a lábam a döbbenettől. Az ajtóban Almássyné állt. Rózsaszín hálóköntös volt rajta, a lábán papucs. Kissé zavart volt, nem olyan magabiztos, ahogyan látni szoktam.
– Bocsásson meg, nincs egy kis sója? Kérdezte kissé rekedt hangon. Nekem is csak egy rekedt – nincs, jött ki a torkomon, miközben az villant át az agyamon, hogy az én plátói imádatom személye, bár ettől érzéseim nem változtak iránta, ugyanolyan hús vér nő, mint a többi. Lehet szebb, jobb, vagy elegánsabb másoknál, de ugyanazon tulajdonságok mozgatják. Kalandra, szerelemre, kéjre vágyik. Agyam lázasan kutatta, mit is kéne tennem, de nem találtam megoldást. Az egyetlen megoldás az őszinteség lett volna. Megfogni a kezét bevallani a vendégemet. Megkérni, várjon pár percet, amíg hazavitetem, aztán hozzájuthat mindahhoz, aminek a hiányát az imént sónak nevezte. De ehhez nekem nem volt bátorságom, neki pedig türelme, így sarkon fordult és elment.
Visszabotorkáltam a szobába, kiengedtem a Julcsikát a szekrényből, aki kétségbeesésemet látva, ijedten faggatott, hogy mi történt. Itt volt a parancsnokom, majdnem bejött, füllentettem.
– Jaj, mit tegyünk most, aggodalmaskodott. Próbáltam erőt venni magamon, de ez nem igen sikerült, Folyton Almássynén járt az eszem. Julcsika pedig egyre kétségbeesettebb lett. Így tipródtunk mindketten, amikor újra felberregett a csengő. Újra betuszkoltam Julcsikát a szekrénybe, és mentem ajtót nyitni.
Ő állt az ajtóban. Almássyné. Kissé tán határozottabban, mint az imént.
– És paprikája sincs? Kérdezte halvány mosollyal az ajkán, és furcsa tekintettel az én tekintetemet kutatta. Zavaromat látva bizonyára arra gondolt, hogy feszélyez a jelenléte, ezért a világ legbájosabb tekintetével és leghuncutabb mosolyával a nevemen szólított.
– Be sem hív engem, Tibor? Kérdezte.
Dehogynem drága, csak jöjjön-jöjjön, sikoltotta bennem egy hang. A lába nyomát is felcsókolom a kövezetről, csak érezhessem az illatát, bebújhassak a hálóköntösébe és szerethessem, szerethessem, szerethessem. Szerettem volna mondani, de a számon csupán hangsúlytalan, rekedt, – nem lehet – szavak préselődtek ki. Ha bomba robbant volna mellette, az sem taglózta volna le jobban. Soha többet nem szeretnék olyan döbbent tekintetet, elsápadó arcot látni, mint amilyet akkor kellett. Csak állt megsemmisülten, értetlenül, mintha nem értené szavaimat, aztán hirtelen megfordult és otthagyott. Nem tudom, hogy jutottam vissza Julcsikához, de kiengedve őt a szekrényből, szinte húztam magam után, ki a kocsihoz. Nem szóltam se portásnak, se senki másnak, csak beültettem a kocsiba, és mit sem törődve az esetleges következményekkel, hazavittem huszonvalahány kilométerre levő otthonába. Éjfél volt mire visszaértem. Szerencsémre senki nem keresett. Forcek Sanyi az ágya szélén üldögélt, nem tudva mi történt, azon töprengett, menjen-e a fogdai priccsre, vagy aludhat az ágyán. Nem szóltam neki a történtekről. Zaklatottságomat firtatva azzal álltam elő, hogy összevesztem Julcsikával, amiért nem akarta nálam tölteni az éjszakát. A történtek után, többé már nem éreztem otthonomnak a hivatalt. Igyekeztem, amikor csak alkalmam nyílt, távol lenni. Ha ez nem volt lehetséges, fáradságot színlelve, visszavonultam a szobámba. Többé nem vártam, az Almássynéval való találkozást az előcsarnokban. Úgy éreztem, elsüllyednék szégyenemben, ha találkoznom kéne vele. Ekkortájt történt, talán szerencsémre, hogy a hadsereg-parancsnokság döntése alapján, a másodéves sorkatonáknak, a leszerelésükig hátralevő hat hónapot, polgári létesítményeknél történő munkával kell letölteniük. A döntés a hivatal valamennyi sorállományú katonáját érintette, és azonnali hatállyal. Szabó őrnagy távollétében, aki már egy hete szabadságon volt, Elek százados volt a parancsnok. Egy keddi napon, déli két óra után behívatott mindnyájunkat az irodába, és parancsba adta:
– Szedjék össze cókmókjaikat, és egy órán belül valamennyien jelentkezzenek a századuknál, ahonnan vezényelve lettek.
– Kovács honvéd, fordult hozzám hivatalos hangnemben, ön a kocsijával együtt megy, és az itt szolgálatot teljesítő katonákat is viszi magával a laktanyába. Miután összeszedtük szerelvényeinket és személyes dolgainkat, Rusz főtörzs kikísért bennünket az udvaron álló kocsihoz. Megköszönte szolgálatainkat, mindegyikünkkel kezet fogott, aztán indultunk a laktanyába. A gyakorlótéren tettem le a fiúkat. Elbúcsúztunk egymástól, aztán ki-ki, ment a saját századához.
Én levittem a kocsit a hír zászlóalj telephelyére. Oda, ahonnan azon a távoli reggelen, nagy lelkesen elindultam a Kommendáns Hivatalba.
Az ügyeletes leellenőrizte mind a kocsit, mind a tartozékokat, majd elkérte tőlem a kocsi kulcsait. Nehéz szívvel adtam át, hiszen több mint egy évig állandóan nálam voltak. Úgy hozzám nőttek ezek a kulcsok, meg a kocsi is, mintha a sajátom lettek volna.

Szólj hozzá!