Bögye 4/4.

A nyár, a mozik, a gyerekkor, elszállt csendben a fejük felett, mint egy bárányfelhő, amit tovafúj a szél. A középiskolával elszakadtak egymástól. De csak fizikailag. Amikor Kati hazajött Pestről, ami sajnos ritkán, havonta, kéthavonta, háromhavonta fordult elő, első dolga barátnőjéhez vezetett. Akkor megbeszélték a legszükségeseb-beket. Az iskolával kapcsolatos dolgokat, Gyöngyi gyengélkedett matekból, egyik fél évben meg is húzták. Attól féltek év végére nem sikerül kijavítani neki. Kati felaján-lotta a segítségét, de sajnos a távolság miatt kivitelezhetetlen volt. Kati elmesélte, hogy a JIBRAKI diák színpad tagja, és egész szép sikereket érnek el. Beszélgettek a fiúkról, Gyöngyinek még mindig meg volt Feri, azt mondta elég sűrűn találkoznak, megtehetik, mert a nagymamája már régen meghalt, csak anyukával él. Ő meg amikor éjszakás, Feri mindig ott alszik és hajnalban megy haza, de ez titok! Katinak Tibor udvarolt még mindig. Ők inkább csak leveleztek, mert a diákotthon szigorú, oda nem mehetnek fiúk. Hétközben levelet írnak egymásnak, hétvégén találkoznak. De azt sem sűrűn, mert a diákszínpadnak időnként hét végén is volt fellépése. Így ez majd-nem plátói szerelem. De azért szerelem!
– Te egy nagy hülye vagy! – nevetett Gyöngyi
– Lehet! – hagyta rá Kati és ő is nevetett.
– Hagyod már, hogy megcsókoljon?
– Na! De hülye vagy! – Kati elpirult. – Naná!
Közeledett az érettségi. Kati nem tudott sűrűn hazajönni, régen nem találkoztak. Tiborral szakított. Tamás, aki Gyöngyiékkel majdnem szemben lakott és Katinak már régen tetszett, de valahogy sosem sikerült egymás közelébe kerülniük, szintén Pesten tanult. Összetalálkoztak az ötvenötös buszon. Még mindig tetszik. Jegyezte meg Kati magának.
– Gyöngyi terhes. – Ezt anyu mondta, amikor az érettségi előtti szülői értekezletre ment fel Pestre és Katival elmentek egy sütire meg egy üdítőre a közeli cukrászdába.
– Az, hogy lehet? Most mi lesz? De hát nem is mondta! Most mi lesz vele? Feri?
– Megengedte az iskola, hogy leérettségizzen, hiszen már csak egy hónap van hátra. A többit nem tudom!
– Anyu, gyorsan írok neki, átadod?
– Persze! Nyugodt lehetsz!
De mit írjon? Hiszen Gyöngyi nem osztotta meg vele ezt a nagy eseményt! Teljesen össze volt zavarodva. Miért? Nem is vette észre, hogy eltávolodtak egymástól, hiszen benne semmi nem változott, csak ritkán tudtak találkozni és kész. Igaz, hogy telefon nem volt, a faluban csak cross bar működött, közvetlen vonal sehol nem volt, még az orvosnál sem. Levelet nem írtak, Kati sem volt egy nagy levelező, Gyöngyi sem. An-nak idején Tibor is állandóan nyúzta, hogy sűrűbben írjon. De, hát minek? Teljesen hiábavalónak találta az egészet! Amit hétfőn postára adott, szerdán kapta meg. A szerdai választ csütörtökön tudta postára adni, azt már csak a következő hét hétfőn kézbesítették ki. Az egész levelezés úgy nézett ki, hogy hétfő, kedden, szerdán írtak egymásnak, nem várván választ, majd hét végén találkoztak, a levelek bár jöttek sor-ban, mint egy monodráma. Kati úgy érezte magában beszél, és semmi türelme nem volt az egészhez. Meg ideje sem. Így aztán nem írt, Tibor reklamált, egyre kevésbé értették meg egymást, szakítottak.
Gyöngyivel nem lehet, hogy így legyen! Ő a barátnőm!
Nem írta meg a levelet.
– Hazamegyek hét végén. Szólj be légy szíves Gyöngyinek, hogy elmegyek hozzá! – Kérte anyut.
A találkozáskor a barátnője csak kurtán-furcsán válaszolgatott. Zárkózottabb lett, mint valaha. Alig tudtak beszélgetni. Kati teljesen kétségbe volt esve. Mi történt? Biztosan sok a gondja, nem tudja mi lesz vele, új ez a helyzet, de Feri elveszi érettsé-gi után feleségül. Ez jó. Lesz egy kisbabája! Te jó ég! El sem akarta hinni! Milyen csodálatos lehet anyának lenni! Bár Kati még el sem tudta volna képzelni magáról ezt a lehetőséget, de beleélte magát barátnője helyzetébe és igazából ő sem tudta, örömé-ben, vagy kétségbeesésében sírjon inkább!
Az érettségi simán lezajlott. Katinak felajánlottak egy állást Pesten, de nem fogadta el. Otthon akart lenni. Vidéken. Azt még nem tudta mi lesz, de nem esett kétségbe. gyöngyi mindjárt szül!
Nem sokat tétlenkedhetett az utolsó nyári szünetben. Igazából ez már nem volt szünet. Anyu elhelyezte dolgozni. Raktárosnak vették fel a vízműhöz. Gőze nem volt semmiről, nagyon nehezen illeszkedett be a sok férfi közé egyedüli nőként. Nap, mint nap annyi nehézséggel kellett megbirkóznia, hogy estére már nem sok energiája ma-radt szomszédolni. gyöngyi a telephely melletti önkormányzat épületében volt admi-nisztrátor. A GYES miatt vették fel oda, hogy legyen munkahelye, amikor szülni megy. Már akkora volt a hasa, csak úgy tolatott! Katival jókat nevettek ezen, amikor találkoztak. Tomi is otthon dolgozott. A gyárban. Moziban találkoztak. Hatalmas szerelem lett belőle. Egyelőre igyekeztek titokban tartani. A szülők nem voltak vala-mi jó viszonyban. Tominak jobb partit szántak. Viszont Tomi édesanyja, meg Gyön-gyi édesanyja együtt dolgoztak a gyárban, jó barátnőként. Össze is jártak.
Megszületett a baba! Csodaszép, gyönyörűséges kislány. Gyöngyi nem nyavajgott egy percig sem. Hűen önmagához bátran, karakánul, talpraesetten viselkedett. A világ legtermészetesebb módján kezelte a kérdést. Kati egyenesen csodálta érte.
– Hadd legyek a keresztanyja! – kérte!
– Nem!
– Most miért nem? Ki lenne más? Hadd legyek én!
– Nem lehet, én még megengedném, de anyuka megegyezett Rózsi nénivel, hogy Tomi lesz a keresztapja, és majd az ő felesége lesz a keresztmama. Ha lesz!
– Értem. Akkor jó! – válaszolta Kati, és nem feszegette tovább a kérdést. Tudta, amit tudott!
Természetesen ő lett a keresztmama. Tomival a következő évben összeházasodtak.
– Jó nagy marha vagy! – mondta neki Gyöngyi. – Már akkor tudtad, igaz?
– Hát persze!
Onnantól kezdve már családostul jártak össze. Karolina cseperedett, kedves, ara-nyos kislány lett. Három éves volt, amikor megérkezett Katiék kislánya, Dórika. Az-tán három év múlva Gabika. Minden hét végén együtt voltak. Komák, barátok. Mint egy család. Katiék építkeztek. Kalákában építették, szülőkkel, barátokkal. Feri teher-autósofőr volt, ő hordta az építőanyagot. Kati és Tomi ribizlit szedtek Gyöngyiéknek, disznót vágtak nekik. Nyaralni is együtt jártak.
Karolina kilenc éves volt, amikor a nyaraláskor a kis medencébe lógatták a lábukat, ahol a gyerekek fürödtek.
– Terhes vagyok – mondta Gyöngyi. Adjatok egy sört!
– Komolyan? Ne hülyéskedj! Nem viccelsz?
– Nem. Három hónapos!
– Hurrá!
Megszületett Boldizsár.
Az élet ment tovább. Dolgoztak látástól-vakulásig. Gyöngyi postásként helyezke-dett el, Kati titkárnő volt egy helyi cégnél. A gyerekek nőttek. Volt probléma nem kevés. Ünnepekkor találkoztak. Születésnap, névnap, temetés, esküvő. Gyöngyiék nem tartották a rokonságot senkivel, egyikőjüknek sem volt testvére. Katiék igen. Tominak egy testvére volt, Katinak három. Minden családi eseményen ott voltak ők is. Családtagként. Kati anyukáját ugyan úgy Eta maminak hívták, mint Tomi anyuká-ját Rózsi maminak. A gyerekek is nagyon jól megvoltak. Mint a testvérek.
Gyöngyi zárkózottsága mindennek ellenére megmaradt. Senki nem gondolta, hogy zárkózott, hiszen nála talpraesettebb, ügyesebb, nagyszájúbb nőt el sem lehetett kép-zelni! Mindenkinek segített, mindenkihez volt egy-két jó szava. De nem úgy kell elképzelni, hogy kedvesen, aranyosan, mint egy törékeny virágszál! Nem. Ő meg-mondta a kendőzetlen igazságot mindenkinek. Hangosan, harsányan, nyersen. De sosem bántóan. Káromkodott, mint a hegyi betyárok! Meglepő módon ezt tőle senki nem vette zokon. Szerették a faluban. Kivétel nélkül mindenki.
De a felszín alatt, senki nem tudta, milyen harcok dúlnak benne. Senkit nem avatott be az ő személyes dolgaiba. Senki nem kerülhetett annyira közel hozzá, hogy a fé-lelmeit, fájdalmait, vívódásait megossza vele. Kati sem.
A gyerekek felnőttek. A szülők egyre kevesebbet találkoztak. Dóri és Gabi Pestre ment tanulni. Karolina és Boldizsár a faluban maradt. Az élet nehezebbé és nehezeb-bé vált. A megélhetésért való harc felőrölte a családok közötti szoros barátságot. Mindenki végezte a dolgát. Már a születésnapok is okafogyottá váltak, hiszen alig lehetett egyeztetni az időpontokat. Gyöngyi mindig megpróbálta. Ő volt az, aki igye-kezett összetartani a csapatot. A többiek szinte észre sem vették ezt az igyekezetét. Télen, nyáron, esőben, hóban, biciklivel járta a falut, kiabálva a járdán közlekedő ismerősöknek.
Katiból vállalkozó lett. Dolgozott látástól vakulásig, majd összeroppant a terhek alatt. Gyöngyiéknek sem volt rózsás a helyzetük, de húzták az igát. Amikor valami-lyen családi esemény kapcsán találkoztak, nem beszéltek ilyesmiről. A nehézségeket, terheket, kudarcokat mindketten megtartották maguknak, mint gyerekkoruktól kezd-ve mindig. Bár senki sem gondolta róluk, hiszen vidám természetük, segítőkészségük, beszédes mivoltuk nem feltételezte a belső nyugtalanságot, a zárkózottságot. Sőt! Szinte mindenki őket irigyelte! Pedig nem volt miért.
Egyik vasárnap, amikor még a gyerekek kicsik voltak, és Gyöngyi a munkát kezdte a postán, Kati a konyhában sütötte a rántott húst, a gyerekek a szobában játszottak, csengettek.
Feri állt feldúltan az ajtóban.
– Szia Feri! Tomit keresed? Nincs itthon, épp rántott húst sütök, gyere be! Valami baj van?
– Baj? Az attól függ! – mondta Feri, és nagy léptekkel benn termett a konyhában, Kati alig tudta követni. Szerintem ti Gyöngyivel büdös kurvák vagytok, és eltitkoljá-tok előlem, hogy Gyöngyinek szeretője van!
Kati annyira megdöbbent, hogy szólni sem tudott. „Az lehetetlen! Kizárt! Biztos, hogy nincs! Nem olyan, ideje sem lenne rá, és különben is elmondta volna nekem” – gondolta.
– Hallgatsz mi? Erre nem tudsz mit mondani, igaz? A hátam mögött falazol neki, mi? Valld be! Tessék, valld be! – És fojtogatni kezdte. – Mondd meg az igazat! – kiabálta.
– Hülye vagy! Legyen eszed, hagyd abba! Megijeszted a gyerekeket! – Kati minden erejét megfeszítve próbált szóhoz jutni, miközben Feri ujjait fejtette le a nyakáról.
– Anyu, miért kiabáltok? – kérdezte Dórika, és megjelent a konyhaajtóban.
– Ne haragudj! – Feri hirtelen rájött, hogy mit csinált, és elhátrálva, szégyenkezve lépett a mosogatóhoz.
– Menj vissza kislányom, nincs semmi baj!
– Biztos?
– Persze, menj, nézd csak, éppen Tom és Jerry van a tv-ben! – A kislány vissza-ment, de hátra-hátra sandított.
– Nézd, Feri! Nem tudom, miről beszélsz, semmiről nem tudok semmit! Szerintem rémeket látsz, és féltékenységedben még hülyeségeket is csinálsz! Nem tudom, sike-rül-e valaha ezt elfelejtenem, a megbocsájtás az egy másik fejezet. De! És ezt nyoma-tékosan kijelentem, jegyezd meg! Meg ne próbáld még egyszer, mert akkor elmon-dom Tominak és Gyöngyinek is! Most pedig menj haza, és beszéljétek meg szépen a nejeddel. Megértetted?
Feri nem is köszönt. Lehorgasztott fejjel elment. Kati soha nem említette az esetet senkinek. Várta, hátha Gyöngyi mond valamit, de nem tette. Így aztán ő sem.

Tették a dolgukat. Évről évre. Dolgoztak, nevettek, küzdöttek, éltek, mint mindenki más.
Egy vevő a boltban megszólította Katit:
– Tudod, hogy a komaasszonyod milyen beteg?
– Tessék? Gyöngyi? Mi baja van? Nem tudom, Nem találkoztunk már egy ideje. Mi van vele?
– Menj el hozzá, nézd meg!
Mi lehet a barátnőjével? Nem látott rajta semmi különöset, amikor a postán össze-találkoztak úgy egy hónapja. Adtak egymásnak két puszit és kész. Nem mondott semmit, hogy baja lenne. Mindenesetre zárás után Gyöngyiék felé vette az irányt.
– Sziasztok!
Barátnője kinn ült a hintaágyban az udvaron, a kutya ott feküdt a lábánál, a család körülötte téblábolt. Amikor Kati meglátta, nem hitt a szemének! Úr Isten milyen so-vány! Soha nem volt kövér, mindig csinos, filigrán nő volt. Most két meztelen karját, mintha csak a csonton lévő bőr tartaná a helyén. Lábain a papucs túl nagynak minő-sült. Viszont a hasa, mint egy jól felfújt focilabda. Arca elváltozott, mintha egy hónap alatt húsz évet öregedett volna.
Kati a sokktól remegni kezdett. Nyugalmat erőltetett magára.
– Komaasszony! Csak nem gyengélkedsz? Mi történt veled? Azt hallottam beteg vagy!
– Hát, nem tudom – mondta halkan. – A múlt héten kezdődött. Arra ébredtem reg-gel, hogy ilyen nagy lett a hasam, és nem tudok lenyelni semmit. Most vizsgálatokra járunk, de senki nem mond semmit. Még a jövő héten van két vizsgálat, akkor többet fogunk tudni.
– Miért nem szóltál? Tudok valamiben segíteni? Van valamire szükséged?
– Ugyan minek szóltam volna! Van orvosom, van családom, ők segítenek, te csak csináld a magad dolgát, neked is van elég!
– Jól van, akkor elmegyek, de szólj, ha bármi van, vagy esetleg segíthetek!
– Szólok.
Kati elment. Azonnal felhívta közös barátnőjüket Piroskát, aki osztálytársuk volt, és gyógyszerész.
– Piri, láttad mostanában Gyöngyit? Tudod, hogy beteg?
– Igen, sajnos tudom.
– Én a legrosszabbra gyanakszom.
– Igen, tudom, én is. Nagyon rosszul néz ki.
– Mit tehetünk?
– Semmit.
Amikor csak tehette elment hozzá. De egyedül többé nem mert menni. Félt, hogy nem bírja tartani magát, és sírni fog.
Gyöngyi kórházba került. Felnyitották a hasát, de a daganatot nem tudták eltávolí-tani. A műtét után, amikor pár percre kettesben voltak odahajolt a beteghez, és a fü-lébe súgta:
– Tarts ki, kérlek! Te vagy az egyetlen barátnőm! Mi lesz velem nélküled? Tarts ki, és gyógyulj meg! Kérlek!
Gyöngyi felnézett, de nem szólt. Meg akart gyógyulni. Kati tartotta magát kemé-nyen. Nem sírt, csak amikor kiment a kórteremből, akkor engedett meg magának egy visszafojtott könnycseppet. Piroskát hívta magával, és vele látogatta a kórházban, és otthon is.
Egy hét múlva már pelenkázni kellett. Egyik látogatásukkor azt mondta:
– Ne gyertek többet! Ha valaki jönni akar, mondjátok meg neki, hogy ne jöjjön. Úgysem tudok mit mondani senkinek! Nem kell a látogató és kész!
Erős asszony volt, mindig is.
Elköszöntek. Tudták, hogy nem látják többet. Szerdán reggel csörgött a telefon. Ka-rolina volt.
– Szia Kati! Anyu éjjel elment.
A temetést nem tudta végignézni. Elment Gyöngyiék házához, hogy a halotti tort segítsen előkészíteni. Végigasszisztálta a vendégek fogadását, mindenkivel beszélt pár szót. Igyekezett úgy tenni, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Cso-dálta a keresztgyerekeit, akik zokszó nélkül tették a dolgukat. Nem tudtak mit mon-dani egymásnak. Nem is kellett.
Nem sírt. Azóta sem. Nem tudott. Igazából nem fogadta el a tényt, barátnője nincs többé. Minden nap azt várja, hogy felbukkan a postán, vagy találkoznak az önkor-mányzaton. Számára Gyöngyi nem ment el. Csak éppen mostanában nem találkoznak. Olyan nehéz időket élünk! Majd, ha elmúlik ez a hajtás, majd akkor. Kinyílik az ajtó, belép, ott áll majd Gyöngyi, és azt mondja:
– Na, te nagy hülye! Hol a fenében voltál eddig?

Szólj hozzá!