Valles Marineris 4/4.

Öt napja már, hogy porfüggöny takarta a planétát. A marsi holdak Földre küldött képein mindent takaró, átláthatatlan porfelhő volt látható. A miszió vezetői nem tudták aggodalmukat rejteni az újságírók előtt.
A világ minden televíziója régi marsi képeket mutatott. A hírmagyarázó szakembe-rek életveszélyről beszéltek, ha a porfelhő nem szűnik meg.
A hatodik napon váratlanul megpihent a szél és a nyugalom visszatért.
Young és Popper kimentek felmérni a károkat, miközben Thu-ha Martinnal vette fel a kapcsolatot.
Bázisuk körül egy homokdombot fújt a szél. Távolabb egy újabb homokhegy tá-maszkodott bázisukra. Súlya veszélyes volt. A kevésbé fontos installációk ellenálltak a viharnak attól eltekintve, hogy néhány kapcsolatot a homok beborított.
Bronsky és Fisher mindent ellenőriztek. A lerögzített helikopter alumínium takarója ellenállt, de a hatalmas guruló daruról a festék eltűnt. Lemosta a homok.
– Minden rendben? – kérdezte a parancsnok Martin arcát fürkészve a képernyőn. Csalódott volt, mert nem látta Bronskyt.
Martin megnyugtató választ adott, s amikor Thu-ha Bronsky visszaútjáról kérdezősködött, részletesen megmagyarázta a helyzetet.
Mozdulatlanságra ítélve a vihartól, volt idejük analizálni a helyzetet. Egy másik Helixet akartak elküldeni újabb felfedező útra. Ez alkalommal néhány úgynevezett mikro-bolhát akartak küldeni vele, hogy felfedezzenek minden hasadékot. Majd Bronsky és Fisher akartak a folyosóra menni, s hogy a kapcsolat a külvilággal fennmaradjon, a rádión kívül egy hajszálvékony, elszakíthatatlan fonalat akartak göngyölíteni maguk mögött.
Thu-ha örömtelenül hallgatta Martin magyarázatát. Bronsky azonnali visszatértét kívánta, de nem merte a parancsot kiadni, mert a missziójuk sikerét nem lehetett kockáztatni. Személyes kívánsága és érzelmei másodrangú szerepet játszottak.
A Hélix küldte képek semmi változást nem mutattak a folyosón. Az alagútban még por sem volt. A mikro-bolhák sem találtak nyílást a narancs színű pasztillák világította alagút végén.
– Nincs itt ajtó – jegyezte meg Fisher.
– Így van ez, de akkor hol vannak a többiek? Láthatóan nincs más kijárat. Három ember nem tűnhet el nyomtalanul! Ez mindnyájuk véleménye? – kérdezte Bronsky, társait nézve.
– Lemegyünk mégis? – kérdezte Fisher, ismerve a választ.
– Természetesen! – volt Bronsky válasza és Martin parancsot adott a gépeknek, hogy visszatérjenek.

*

Kint voltak újból. A vihar után a levegő langyosodott, még szellő sem fújt. A vastag, sötét leveleken még vízcseppek csillogtak. Libasorban követték vezetőjüket.
Senki nem beszélt. Gondolataikba mélyedve mentek, és nem vették észre a tócsákat a kiszáradt földön.
– Semmit nem értek! Schuller a fejét rázta. Senkihez nem beszélt, de a marslakó hallotta szavait és útját folytatva válaszolt:
– Tudom, hogy ezt nehéz megérteni – magyarázta enigmatikusan. Mikor meglátják majd az óceánt, újra beszélgetünk. Mindjárt ott vagyunk, nem hallják még?
Egy ideje egy távoli zajt hallottak. Kezdetben egy mormogásnak tűnt, mint mikor egy szobába zárt emberek beszélnek. Közeledve a mormogás morajjá erősödött.
– Ez a tenger? – Vértes sietve megelőzte társait és vezetőjük mellé ért.
– Igen! Meglátják majd hullámait. Mikor a szél megmozdítja a víztömeget, csak las-san nyugszik meg. Még néhány perc és ott vagyunk, ne türelmetlenkedjenek!
Nem volt előttük korlát. Egy szakadék szélén torpantak meg, és a zaj megváltozott. Mintha ezernyi vonat robogna egymást követve síneken. De vonat helyett hullámok voltak. Egymást követték és törtek meg kristályként lábaik alatt a sziklákon.
Előttük volt az Óceán. A part elhajlott észak felé. A távolban fátyolba burkolva egy hatalmas hegy őszülő csúcsa, hóval borítva. Kelet felé a víz a végtelenbe tűnt. Ebből a végtelenségből jöttek a hullámok. Egymás után.
– Látványos? – Vendéglátójuk furcsa mosollyal ajkain nézte őket.
– Hal is van a tengerben? – kérdezte a parancsnok.
– Persze. Egymást ölő szörnyek.
– Tehát nem lehet fürödni, amikor nyugodt a víz?
– Nem. Nem tanácsolom.
– Pedig azt mondta, hogy nem nagyon mély a homok miatt – erősködött Thomas.
– Így van. Azért mégis néhány száz méter. Van elég hely ezeknek a halaknak és sokszor a partokhoz közel kalandoznak.
– És mindez, amit most látunk, nincs többé? Eltűnt?
Vezetőjük Schuller arcát fürkészte.
– Ez valahogy így van. Gyerünk, menjünk vissza oda, ahol nyugalom van. Ott mindent megmagyarázok majd – és hirtelen sarkon fordult.
Egy utolsó pillantással búcsúztak a hatalmas óceántól. Távolodva a hullámok zaja ismét mormogássá vált. Vezetőjük egy bokor mellett megállt és a bőrszerű leveleket símogatta.
– Ugye, minden érthetetlen? – Tekintetét Schullerre szegezve mosolygott.
– Így van – volt a parancsnok válasza. Hogyan ismeri a nyelvünket, hogyan lélegzünk itt, ahol nincs levegő, és hogyan sétálhatunk egy több milliárd éve kihalt planétán?
– Igaza van! – volt a válasz. Természetesen semmi nem létezik.

*

Fisher és Bronsky indulásra készen álltak. Willy Fishert izgatta az idea, hogy a planéta szívébe mennek, és már a sajkában ült Bronskyra várva. Társát egy váratlan videokonferencia tartotta fel a bázis parancsnokával. Thu-ha hívta az indulás pillanatában.
– Jan! – Életében először szólította keresztnevén és Bronsky akaratlanul elpirult.
– Parancsnok!
– Vigyázzon magára! – volt a fiatal nő válasza, és hirtelen megszakította a kapcsolatot.
E néhány szótól Bronsky szíve repdesett és úgy érezte, hogy az egész világot képes felemelni. A peronon állva adta meg a jelet az indulásra. Lassan tűntek el a Valles Marineris mélyében.

*

– Nézzék, amit szemnek neveznek! Ez Ő!
A kacsingató szem alatt állva házigazdájuk figyelmesen nézte a szemet.
– Mi ez? – kérdezte Schuller.
– Mindenért ő felelős. Ő adja nekünk egy eltűnt valóság képeit. Kérdezték, hogy milyen csodának köszönhető, hogy beszélem nyelvüket? Nem, én nem beszélek. Azt képzelik, hogy hangom hallják, a valóságban csak gondolok, és maguk is gondolnak, és mi megértjük egymást, mintha valóban beszélnénk. Kérdezték, hogy milyen varázslatnak köszönhető, hogy egy örökkévalóság óta halott planétán járunk és levegőt szívunk, és egy óceánt látunk és menekülni kell egy vihar elől. Azt képzelték, hogy sétálnak. A valóságban soha nem hagytuk el ezt a helyiséget. Akarják tudni, hogyan éltem túl több milliárd éven keresztül, érkezésüket várva? Könnyű a válasz. Nem létezek! Nem vagyok olyan valóság, mint Önök. Én csak egy kollektív emlék képe vagyok. Az igaz, hogy én választottam ezt az emancipációt, mert valóban ismerni akartam leszármazottainkat a Földön. De nem létezek, mint ahogy semmi nem létezik maguk körül a folyosókon és e szobán kívül. Amit szemnek neveznek, dirigál mindent. Ellenőrzi a folyosókat, önökre várva.
– De… – Schuller mondani akart valamit.
– Nincs több időnk – szakította félbe a marslakó. Társaik nyugtalanok és magukat keresik. Elérkezett az indulás ideje. Vegyék fel a légzőkészüléket, mielőtt eltűnik a levegő.
Szótlanul engedelmeskedtek, miközben gondolataik egymást kergették.
– Ne féljenek. Semmit nem felejtenek el. Lesz idejük mindent elmondani. Az élmé-nyeket, amit láttak és hallottak. De tudniuk kell, hogy ide soha többé nem jönnek vissza. Senki. A folyosók hosszú ideig zárva lesznek. Kinyitjuk őket újra, mikor va-lóban képesek lesznek követni bennünket a csillagokhoz vezető úton. Itt az idő, in-duljanak. Menjenek haza.
A szem alatt állt egyik karját felemelve, utolsó üdvözletként. A szem villogott, csil-logott, pokoli ritmusban változtatva színeit, mikor átlépték újból a nyitott ajtó küszö-bét.

*

A mikrobolhákat követte a Helix a hosszú folyosón. Ahol az alagút hirtelen véget ért, merőlegesen egy újabb folyosóra bukkant. A végtelenbe tűntek el a narancs színű világító pasztillák. A sima falak, a csendet megtörő motorok duruzsolása idegesítette a két férfit.
A bolhák megelőzve a Helixet, küldték egy változatlanul üres folyosó képét.
– Nézd! – Fisher hosszan nézte a képernyőt. Tisztán látta a fal mellet ülő három alakot.
– Ott vannak, messze a folyosó másik végén!
Azonnal jelezték a bázisnak és az újságot Deimos és Phobos adói elküldték a Föld felé.

*

Egy robot orvos ellenőrizte az ájulásba merült Schuller parancsnokot és embereit, ágyaikban várva az indulást vissza a Földre.
A gép analizálta őket, de csak a fejükben talált egy pontot, mintha megszakítás nél-kül álmodnának.
– Erre nincs semmi magyarázat, ugye? Thu-ha nézte a képeket. Orvosi ismereteik az elsősegély színvonalán voltak.
– Minden érthetetlen. Bronsky sem talált választ. Nyugtalan türelmetlenséggel várták az ingajárat érkezését a specialistákkal.
– Itt lesznek néhány óra múlva. – Bólintva a fiatal nőt nézte. Ismétlem, hogy ebben az állapotban találtuk őket a folyosón.
– Tudom. Mi is láttuk a képernyőn – volt a válasz. Miért ismétli ezt?
– Mert valamit nem ismer, ami nem látható a televízión – volt a válasz.
– Mit akar mondani?
– A parancsnok mondott valamit.
– És csak most mondja ezt? – ugrott fel, székét felborítva.
– Nyugodjon meg! Önkívületi állapotban beszélt. Többször ismételt néhány szót, amit nem értettem tisztán a fejhallgatóban.
– Mit mondott?
– Néhány semmitmondó szót. Azt, hogy «mi, a marslakók»
– Azt mondta, hogy «mi, a marslakók» – ismételte a nő elgondolkozva.
– Igen. A specialisták a Földön biztosan találnak rá magyarázatot.
– Majd elkíséri őket, és visszajön az új személyzettel. – Thu-ha Bronskyt nézte, és tekintetük néhány pillanatig összefort.
– Értettem! Bronsky is felállt indulásra készen, és az ajtóban megállt.
– Ha megengedi parancsnok – és hangja remegett egy kicsit, és torkát köszörülte. – Távollétem alatt sokat gondoltam Önre. Visszatértem után megkérdem majd, hogy akar–e a feleségem lenni?
Hirtelen kilépett az ajtón, ami csendesen bezárult mögötte.

***

Szólj hozzá!