ALMÁSSYNÉ 5. befejező rész

ALMÁSSYNÉ
(részlet)

5. rész
Lógó orral mentem fel a századomhoz. Ágyam már rég másé volt, így egy velem együtt bevonult katona, Lajos Feri, aki időközben szolgálatvezető helyettes lett, megengedte, hogy a holnapi indulásig a szolgálatvezetői raktárba helyezzem el a dolgaimat, és egy ideiglenes fekhelyet is összetákolt részemre ahol éjszakára megalhatok. Tőle tudtam meg azt is, hogy Tamasi százados az ügyeletes tiszt, és még mindig nagyon feni rám a fogát.
– Már érdeklődött, mondta fontoskodva, hogy nem hoztad-e még be a kocsit.
Ezek után úgy döntöttem, jobb lesz, ha eltűnök, mert ha meglát, biztos, hogy egész éjszaka moshatom a körletfolyosót. Délután öt óra körül lehetett. Se eltávozási, se kimenőpapírom nem volt, és biztos, hogy nem is kaptam volna senkitől. A katonakönyvem, amit a hivatali szolgálatom alatt az őrnagy utasítására mindig magamnál kellett tartanom, még nem adtam le a századirodán, de a Tamasiról kapott értesüléseim után úgy döntöttem, be sem jelentkezem, mert bizonyos voltam benne, hogy az írnok azonnal jelenti neki megérkezésemet. Hivatali szolgálatom révén, sok tiszttel és tiszthelyettessel voltam igen jó viszonyban, és arra gondoltam, megnézem, hátha valamelyikük épp kapuszolgálatot teljesít és kienged. Se a hír kapunál, se a felderítőknél nem volt ismerős a kapuszolgálatos, de a hadosztálykapunál Kovács hadnagyot láttam meg, aki a hivatal nőtlen tiszti szállóján lakott. Ő volt az egyedüli nőtlen tiszt az emeleten. Épp a kapuőrrel volt elfoglalva, így háttal állt nekem.
– Hadnagy elvtárs, szólítottam meg tisztelegve.
– Szevasz Tibor, fordult meg, megismerve a hangom. Hát te, mit keresel itt?
– Nekem is be kellet jönnöm, holnap én is megyek a századommal Pestre.
– Persze, persze, te is leszerelő állományba vagy már. Nem is gondoltam erre, hiszen te úgy odatartozol Szabó őrnagyhoz mintha nem is katona, hanem civil alkalmazott lennél.
– Az a helyzet, vontam félre, hogy a kapuőr ne hallja, kint felejtettem valamit, ami fontos nekem. Ki kellene mennem érte, de itt se parancsnokom, se senki olyanom nincs, akitől kimenőt vagy eltávot kérhetnék, de ebben a felfordulásban talán nem is adna senki.
– Nem bizony, az egész hadosztályra érvényes parancs, hogy a századok holnapi elvonulásáig, sorköteles a laktanyát nem hagyhatja el.
– Nagyon fontos lenne, néztem rá kérlelve.
– Tizedes elvtárs, szólította magához a kapuőrt.
– Parancs, lépett hozzá a tizedes tisztelegve.
– Hozzon nekem egy doboz Kossuthot a kantinból, de jó száraz legyen, tette még hozzá, majd előkeresett egy tízforintos bankót a tárcájából, és odaadta a kapuőrnek, aki tempós léptekkel elsietett a kantin irányába.
– Menj, mielőtt visszaér mondta nekem, és vigyázz, mert idegenek járőröznek, akiket nem ismersz. Nehogy beléjük botolj. Ha mégis, nem nálam mentél ki. Megköszöntem a szívességét és szapora léptekkel elhagytam a laktanyát. A városban céltalanul lődörögtem, majd betértem a fürdő étterembe. Mivel ismerőst nem láttam, leültem egy asztalhoz és magamban megittam két korsó sört, aztán fizettem és elmentem. Már sötét volt, mikor kiléptem az étteremből. Arra gondoltam, még járok egyet, aztán majd a teher portán ahol jól ismernek, visszamegyek a laktanyába és fellopódzom a századhoz. A platán soron ballagtam, amikor belebotlottam a járőrbe. Két sorállományú katona, és egy törzsőrmester vettek körül, teljes harci díszben.
– Hová megy katona, mordult rám a törzsőrmester.
– Megyek haza, válaszoltam, kicsit sem megilletődve tőlük.
– Kérem a papírjait, adta a szigorút a törzsőrmester.
Átadtam a katonakönyvem, amit hosszasan vizsgált elemlámpája fényénél, ugyanis az utcai világítás nem hatolt át a platánok sűrű lombjain.
– Kimenő, vagy eltávozási engedély? Kérdezte olyan hangsúllyal, mint aki biztos benne, hogy nincs.
– Olyanra nekem nincs szükségem mondtam, szándékosan kihagyva a törzsőrmester elvtársozást és a jelentemezést. Láttam rajta, hogy nagyon ingerli a viselkedésem, de türtőztette magát és továbbra is higgadtan kérdezősködött. A két katona feszülten figyelt, parancsra várva.
– Hogyhogy nincs szüksége? A katona, ha kimenőn vagy eltávozáson van, szüksége van iratokra.
– Ez igaz, csakhogy én nem kimenőn, hanem szolgálatban vagyok, és jobban teszi, ha ebben nem akadályoz, mert kellemetlensége támadhat.
– Micsoda, maga fenyegetni merészel engem? Hol a szolgálati helye és ki a parancsnoka, emelte meg a hangját fenyegetően.
– A Kommendáns Hivatal szolgálatában állok, Szabó őrnagy a parancsnokom, aki, amennyiben ön járőrszolgálatot teljesít, az ön parancsnoka is.
Kissé megszeppent válaszomra, de továbbra sem hagyta magát.
– Mi a beosztása a Kommendáns Hivatalba?
– Szabó őrnagy gépkocsivezetője vagyok, válaszoltam teljes nyugalommal és szinte biztos voltam benne, hogy azonnal elnézést kér, és utamra enged.
– Ne hazudozzon itt nekem, pattogott, nincs egy órája, hogy beszéltem Szabó őrnagy gépkocsivezetőjével és ő még csak nem is hasonlít magára.
– Hát, akkor menjünk be a hivatalba, és majd kiderül, mondtam látszólag magabiztosan, de már éreztem, hogy a törzsőrmester nyert. A két katona közrefogott, úgy mentünk a hivatalba. A törzsőrmester csengetésére egy számomra ismeretlen katona nyitott ajtót.
– Szabó őrnagy gépkocsivezetője hol van? Ripakodott rá a törzsőrmester.
– Jelentem a szobájában alszik, vágta magát vigyázzba a katona.
– Azonnal hívja ki. intézkedett a törzsőrmester.
A katona becsengetett a vasajtón, amelyet szintén egy ismeretlen katona nyitott ki pár perc múlva.
– Tán alszik szolgálatban, hogy ennyit kell várnom kérdezte emelt hangon a törzsőrmester?
– Jelentem nem, kapta össze bokáját Forcek Sanyi utódja.
Micsoda népség került ide, gondoltam, elhűlve a látottakon.
– Szabó őrnagy elvtárs gépkocsivezetője bent van? Kérdezte türelmetlenül a törzsőrmester.
– Jelentem, bent van, alszik.
– Keltse fel és küldje ki.
– Igenis, bömbölte a katona és visszafordult. Léptei keményen kongtak a néptelen folyosó kövezetén. Rövid idő múlva előkerült egy hórihorgas álmos katona.
– Ön Szabó őrnagy elvtárs gépkocsivezetője, mordult rá a törzsőrmester.
– Jelentem én, válaszolta pislogva.
Már láttam, hogy vesztett ügyem van, és untam is az egészet. Bármit kérdezett ezután a törzsőrmester, többet nem válaszoltam neki. Láttam, hogy a katonakönyvem alapján kitöltik a fogdajegyet aztán betuszkoltak az első fogdába.
– Majd megpuhítalak én reggel, sziszegte felém már a fogdában.
– Kevés vagy te ahhoz motyogtam magamban, de meghallotta.
– Mit mondtál, mit mondtál? Te pondró, üvöltötte.
Szembe fordultam vele, és a szemébe nézve megismételtem.
– Kevés vagy te ahhoz, törzsömbörzsöm, tettem még hozzá.
Láttam, hogy tűrőképessége határán van, de nem mert megütni. Döngve rám csapta a vasajtót és szitkozódva elvonult.
– Jó reggelt, köszönt másnap reggel az őrnagy derűsen, miután a megszokottól legalább egy órával korábban belépett a portára, ahonnan az irodája nyílott. A járőrparancsnok, az új portás és a két járőr, felpattantak és feszesen tisztelegtek.
– Őrnagy elvtárs, Bálint törzsőrmester jelentkezem, hadarta a járőrparancsnok. Jelentem, az éjszaka nyugodtan telt, egy katonát előállítottunk, eltávozási engedély nélkül kószált a városban.
Csak katonakönyv volt nála, és pimaszul azzal próbált megtéveszteni, hogy ő az őrnagy elvtárs sofőrje. Leellenőriztem az állítását, és kiderült, hogy hazudik, ugyanis a sofőr a szálláshelyén aludt.
– Hol van most ez a katona, kérdezte az őrnagy elváltozott hangon.
– Jelentem a fogdában, felelte még mindig feszesen állva a járőrparancsnok.
– Jöjjön velem, mordult rá az őrnagy.
A vas ajtótóban a csengetést követően szinte azonnal megjelent az új fogdaparancsnok.
– Őrnagy elvtárs, jelentkezem, kapta vigyázba magát. Jelentem, …
– Hol van a fogdás? Vágott szavába az őrnagy.
– Jelentem, az egyes fogdában, szeppent meg a fogdaparancsnok.
– Nyissa ki, mordult rá az őrnagy. A zár kattanását követően hangtalanul nyílt a fogda ajtaja. A sarokban álló priccsről, elgémberedett tagokkal állt fel egy álmos katona.
– Kole, kiáltott fel az őrnagy és az elgémberedett katona láttán nem tudta visszatartani feltörő kacagását. Mit keresel Te itt, Kole, ölelt magához fél kézzel. Hogy a fenébe kerültél ide?
– No, gyere, vezetett ki a fogdából.
A törzsőrmester és a fogdaparancsnok döbbenten figyelték az eseményt. Szedd rendbe magad, aztán gyere be hozzám, mondta nekem az őrnagy, majd a járőrparancsnokhoz fordult és rárivallt.
– Hogy jön maga ahhoz, hogy lecsukja a gépkocsivezetőmet.
– Jelentem, hebegett a járőrparancsnok, a portás azt jelentette nekem, hogy az őrnagy elvtárs gépkocsivezetője a szállásán tartózkodik, amiről aztán én magam is meggyőződtem.
– Az csak ma reggeltől a gépkocsivezetőm, a portás pedig csak az este állt szolgálatba, nem ismer itt senkit és semmit. Engem, vagy Elek századost kellett volna felhívnia, hogy tisztázza a gépkocsivezető kilétét, oktatta pattogva a megszeppent járőrparancsnokot. Jelentse meg a parancsnokának, hogy felelőtlenül, hanyagul végezte a feladatát. Leléphet, és azonnal hagyja el a hivatalt a járőreivel együtt. Azzal megfordult és otthagyta a megsemmisült járőrparancsnokot. Kissé megmosakodtam, rendbe szedtem magam és bementem az őrnagyhoz.
– Hát, ide jutottunk Kole, épphogy kiteszem a lábam és máris lecserélve a személyzet, te pedig fogdában.
– Elnézést őrnagy elvtárs, csak szerettem volna még egyet sétálni a városban, mielőtt holnap elmegyünk.
– Semmi baj fiam, nem kell elnézést kérned, itt minden olyan gyorsan történt, hogy én is csak ma reggel szereztem róla tudomást az ezredes elvtárstól. Sajnálom Kole, hogy ilyen hirtelen kell elválnunk, de a parancs az parancs. Köszönöm a szolgálataidat. Jó gépkocsivezetőm voltál. További katonaszerencsét kívánok neked, és ha bármi problémád támad, nyugodtan telefonálj. Bármikor, tette még hozzá és a kezét nyújtotta.
– Köszönöm, mondtam megszorítva a kezét, majd katonás hátraarccal kifelé indultam az irodából.
– Várj, szólt utánam, szólok a gépkocsivezetőnek, hogy vigyen be a laktanyába. Ismét szembe fordultam vele, összecsaptam a bokám, tisztelegtem, és kiléptem az irodából. Ezt követően, soha többet nem láttam az őrnagyot. Az új gépkocsivezető visszavitt a laktanyába. Mindketten hallgattunk. Egész úton egy szót sem szóltunk egymáshoz. Másnap az hírzászlóalj leszerelő állományával együtt Budapestre vezényeltek. Hat hónapot töltöttünk Budapesten, a kispesti hőerőmű újjáépítésén segédkezve. Hat hónap után, leszerelésre egy napra visszakerültünk a laktanyába. Gyorsan kiszórtak bennünket. Mindenki megkapta a civil ruháját, egy rövid beszéd, aztán mehettünk vissza a civil életbe. Mintha soha nem is lettünk volna katonák. A Kommendáns Hivatalba mentem először, de csak Rusz főtörzsöt és Elek századost találtam ott. Tőlük elbúcsúztam. Rusz főtörzs, mint mindig, most is nagyon kedves és barátságos volt velem. Az őrnagy szolgálati úton volt. A hivatalból Almássyné munkahelyére, a drogériába mentem. Tudtam, hogy nem lehet tisztáznom a történteket. Nem mondhatom el, hogy miért nem hívtam, hívhattam be őt azon a szerencsétlen estén, és azt sem, hogy ő volt katonaéletem megszépítője. Tőle volt szép a napom, ha láthattam reggel, és kellemes a befejezése, amikor este megjött. Ő volt lelkemben a dall. A dall, amely boldogan, magasan szárnyalt, valahányszor csak láthattam. Tudtam, hogy ezt nem lehet most elmondanom, de szerettem volna legalább elbúcsúzni Tőle. Dobogó szívvel léptem az üzletbe. Kellemes illat érződött a helyiségben. Egy-két vásárló nézelődött. Almássynét nem láttam. Szóltam egy eladónőnek, hogy Almássinét keresem.
– Rögtön hívom, mondta kedvesen rám mosolyogva, és elindult a helyiség belsejébe. Pár perc múlva megjelent Almássyné. Elegánsan, ruganyos léptekkel jött a pulthoz. Mosolyogva, de hideg tekintettel nézett rám.
– Nocsak, civilben?
– Igen, leszereltem, mondtam elszoruló hangon.
– Azért jöttem, hogy elbúcsúzzam…
– Hát, sok szerencsét a civil életben, mondta hidegen, kerülve a tekintetemet, és nem nyújtott kezet. Megfordultam, és kibotorkáltam az üzletből. Kint, száz ágra ragyogott a kora őszi verőfény, de az én lelkem borús volt, szomorú. Leginkább sírni szerettem volna.

“ALMÁSSYNÉ 5. befejező rész” bejegyzéshez 1 hozzászólás

  1. Azt vártam, hogy legalább a végén történni fog valami Almássyné és a srác között, ha már a negyedik részben szegény Julcsika a szekrényben kötött ki, kétszer is… és mégis elment Almássyné… Felmegy, megkockáztatva, hogy… aztán Julcsika a szekrényben , és Tibor be sem hívja… Ezt a pechet!
    szegény Tibor is biztos azt várta, hogy másként fognak elköszönni egymástól. De ilyen az élet!
    Fgy

Szólj hozzá!