Csöpi 1. rész

(részlet)

Első rész.

Jóval hatvan fölött járt már Kovács ügyvéd úr életkora, mikor egy régóta húzódó hagyatéki ügyben, Pécsre szólította munkája. Talán több évtizede is van már annak, hogy Pécsen – Pécsett – járt, úgyhogy kicsit örült is az utazásnak. Április második felében járt az idő, de az átlagosnál melegebb, ragyogó napsütésben autózhatott. Nem az autópályán, a régi hatos úton közlekedett. Elterpeszkedve kényelmes autójában elégedettséggel nézte az út menti tájat. Hétköznap lévén, az út forgalmas volt ugyan, de így is szerét ejtette, hogy kedvére gyönyörködhessen az üde tavaszi tájban. A fák bokrok friss hajtásai, a szelíd domboldalakat takaró zöld növények és a repcetáblák már-már sárguló virágtengere gyönyörűséggel töltötte el érzelmességre hajlamos lényét. Mivel igen rég nem járt erre, kicsit nosztalgiázott. Mecseknádasdot követő kapaszkodó után újra megcsodálta a már megkopott, ám kopottságában is nagyszerű viaduktokat és az alattuk elterülő leveleit bontogató erdőt. Félreállt kiszállt az autóból és rövid sétát téve rácsodálkozott a rég nem látott tájra. Tavaszi szél lengte át, és hajlítgatta az erdő fáit. Nagyokat szippantott mámoros illatából, aztán visszaült a kocsiba és derűsen folytatta útját. A városba érve, megállapította, hogy ott is nagyon megváltozott minden. Rögtön a város határában, Fehérhegy környékén benzinkutak, autókereskedések és egyéb hivalkodó telephelyek szegélyezték az utat. Majd befelé haladva, a Zsolnai gyár után, és az azt követő egész városrészben, a lebontásra majd ujjá építésre került terek, utak, látványa elbizonytalanította. Nem ezt a várost ismerte. A régi Pécset szerette és kereste, de csak változásokat talált. A változásoktól egész más lett minden. Idegen, ismeretlen. Nem az új hatos vonalát követte, hanem a régi nyomvonalán haladt a belváros felé. Itt is nagy változások. Alig ismerte ki magát. A régi „villanyrendőrt” elhagyva, szintén idegen épületek sorakoztak és alig ismert rá a vasútállomás felé vezető kereszteződésre. De ahogy felismerte, rögtön rá is fordult. Az új hatos által hasított nyomtávot kivéve, ez még a régi volt. Az állomás felé haladva, bal oldalt a régi kertes villák még megmaradtak és hellyel, közzel a jobb oldali épületek is. Jó volt ismét látni őket. Fiatalkorában sokat járt erre és mindig megcsodálta szépségüket. Jobb oldalt egy sarkon, láthatta a régi tejivó épületét is, ahová több évtizeddel ezelőtt, fiatal srácként, oly szívesen be-betért. A vasútállomás előtt, amely most zsúfolásig volt érkező-induló kék autóbuszokkal, jobbra fordult, úti célja felé. – Már úgy gondolta vége a nosztalgiázásnak, és gondolatban a munkájára koncentrált, amikor egy jelentéktelen épület falán, a kopottas portál felett, megakadt a szeme egy feliraton. VIRÁGCSOKOR. Beleborzongott. Nem, ez nem lehet az a Virágcsokor, vagy mégis, emlékeiben nem ilyen volt, morfondírozott. De, hogy milyen volt, nem tudta felidézni, hisz csak egyszer járt itt, akkor is éjszaka.
– Hová lett a világ dicsősége sóhajtott elérzékenyülten, majd megpróbálta felidézni azt a régi-régi, Virágcsokorban kezdődő nyáréjszakát…
A gimnázium második osztályát végezte el Kovács Tibor, és a szünidő egy részének eltöltésére, tíz napra Pécsre érkezett a nagynénjéhez. Ezt megelőzően mindig a szüleivel együtt utazott, ez volt az első eset, hogy egyedül jöhetett. Nagyfiú vagy már, írta a nagynénje, nem megyek ki eléd, meglátod egyedül is idetalálsz. Mármint a lakásához a Sallai utcába. Verőfényes júliusi délelőtt volt, amikor leszállt a vonatról. Ráérősen baktatott a napsütötte peronon, hagyva, hogy a többi utas sietősen megelőzze. A hűvös várótermen keresztül ért ki az állomás elé. Az utcán szétszóródott, felhígult az állomásról kitóduló sokaság. Ő lemaradt, ráérősen szemlélte az épületeket, a sietősen jövő menő embereket. Élvezte a napsütést, a nyüzsgést, a forgalom ritmusát. Az átforrósodott flaszter és kipufogógázok egyvelegének szagát, a nagyvárosi lét lendületét, zsivaját, amelynek, mostantól hacsak pár napra is, de részese lesz. A Sallai utcához érve oly annyira tikkasztotta a meleg, hogy betért egy sarkon levő kocsmába. Álmos kis helyiség volt alig egy-két vendéggel. Kért egy Bambit a nagydarab kocsmárostól, aztán kiment és ott kortyolgatta el a jól lehűtött szénsavas italt a bejárat előtt, az épület nyújtotta árnyékban. Innen már közel volt nagynénje lakása. Többször is megnyomta a csengő gombját, mire meghallotta nénje lépteit, majd a kulcs fordulását a zárban.
– Szerbusz, Tibikém kapta karjai közé a nagynéni. Hogy utaztál, had lássalak, add a táskád, ugye megmondtam, hogy ide találsz. Hadarta egy szuszra. Közben szélesen mosolygott és az előszobájából nyíló, a napfény elöl jól elsötétített kis szobába vezette.
– Ülj le fiam, ez lesz a szobád, amíg itt leszel. Csomagolj ki, aztán gyere a konyhába, készítettem neked madártejet.
– Jól le is hűtöttem, ahogy szereted, mondta kifelé menet a szobából. Nem sok csomagolni valója volt, úgyhogy hamar végzett és indult nagynénje után a konyhába. Nagynénje, Juli néni, édesanyja nővére volt. Még fiatal lány korában került Pécsre, aztán itt is ragadt. Férjhez ment egy lelkes pártpropagandistához, Kálmán bácsihoz, akinek az évek során a politikai lelkesedése is, és a családja iránti kötelezettsége is megkopott, ezért Juli néni elvált tőle. A válást követően, Sanyi fiának problémái voltak a tanulással, no meg Juli néni szigorával is, így Sanyi elköltözött az apjához, aki a válás után Budapesten talált magának lakást és állást. Úgyhogy Juli néni már két éve egyedül, de egyáltalán nem magányosan élt. Vidám teremtés volt, amolyan a jég hátán is megélő fajta. Tele barátokkal, ismerősökkel és jókedvvel.
– No, gyere, ülj le és egyél. A konyhaasztalon már várta egy nagy tál madártej, amelyből Juli néni két kis tálkába meregetett. Egyet neki, egyet pedig magának. Épphogy elkezdték kanalazni, amikor éles berregéssel megszólalt a csengő.
– A fene ezt a csengőt, mindid megijeszt kászálódott fel Juli néni a székről. Egyél csak nyugodtan mondta, én megnézem, ki csenget.
– Szerbusz, Juli néni hallotta Tibor az udvarról egy férfi hangját.
– Szerbusz, Bandikám, hogy vagy, mi járatban?
– Csak benéztem hozzád az unokaöcséd végett. Megjött már? Mire ez elhangzott, már be is értek az előszobába, ahonnan a konyha nyitott ajtaján keresztül, már Tibor is láthatta a jövevényt.
– Nos, ő itt az unokaöcsém Kovács Tibor, ő pedig Komlós Bandi, a barátnőm fia. Mutatta be Juli néni a két fiút egymásnak. Tibor felállt, kezet fogtak.
– Szevasz, szevasz, tegeződtek össze. Barátságos, mosolyú, sportos küllemű fekete hajú fiú, illetve már inkább fiatalember volt a Bandi, olyan meghatározhatatlan korú, de Tibornál idősebb.
– Ülj le Bandikám, invitálta Juli néni, jut neked is madártej és hozott neki is egy tálkát. Jóízűen kanalazták a hűs madártejet.
– Hallom itt töltöd a szünidőt nézett Bandi Tibor felé.
– Csak egy részét, tíz napot, válaszolt Tibor. És Te, neked is szünidőd van, hova jársz?
– Én már dolgozom válaszolt Bandi, de ettől függetlenül most nekem is szünidőm van.
– És mit dolgozol?
– Hát, nekem furcsa foglalkozásom van, kezdte Bandi, de Juli néni közbevágott,
– Bandi tanárember. Igaz, csak általános iskolába tanít, de tanár, nem tanító.
– Úgy volt, hogy elutazunk egy csoporttal Csehszlovákiába, vette vissza a szót Bandi, de valami közbejött, most szinte egész nyárra nincs kötöttségem. Lógok a városban, strandra járok meg ilyenek.
– A strandot én is szeretem akár az egész nyarat a vízparton tölteném lelkendezett Tibor.
– És mi az akadálya kérdezte Bandi.
– Augusztusban három hétre mezőgazdasági munkára megyek egy Állami Gazdaságba. Anyám szerint meg kell ismernem a munkát és minden szünidőre ki is talál részemre valami, őszerinte hasznos elfoglaltságot. Bár igazság szerint én sem nagyon bánom. Mindenütt felszedek valami hasznosat tette hozzá. Hosszú vélekedések következtek ezután a munka hasznosságáról, a pénz értékének, előteremtésének fontosságáról és megismeréséről. Az eszmecsere végére a madártej is elfogyott. Bandival abban maradtak, hogy másnap délelőtt eljön érte és kimennek a Balokányba fürdeni. Úgy is lett. Másnap reggel kilenckor berregett a csengő. Bandi állt a kapuban. Rövidnadrág, világos nyári ing és tornacipő volt az öltözete. Tibor is hasonlóképpen volt öltözve. Juli néni készített pár szendvicset, egy sporttáskába plédet tett és indulhattak a Balokányba.

Csöpi bódultan sütkérezett, a kora délelőtti nap egyre erősödő melegében. Élvezte, ahogy a nap melege szinte égeti már amúgy is, csokoládé színűre barnult testét. Gyékénye a medence szélét szegélyező betonra volt leterítve, amelyen hanyatt, arcát egy kendővel eltakarva, feküdt. Szeretett korán kijönni ide, ilyenkor még nincs tülekedés, no meg a levegő, a napsütés is más a reggeli órákban. Mivel az előző évektől eltérően az idén nem utazott sehová, le-lejárt délelőttönként a Balokányba. Így töltötte szabadságát. Magában volt. Magánya ugyan szította nyomasztó gondolatait, ennek ellenére, mostanában egyre gyakrabban kereste a magányt. A Balokány ilyenkor még nyugalmas környezete, és a ragyogó napsütés, megfelelt ennek. Ha akarja, bárhová utazhatott volna a férjével közös számlájukon halmozódó pénzen, de aggasztó gondolatai úgysem hagynák nyugodni bárhová is utazna, vélekedett. Másrészt meg úgy érezte, a pénz, amit férje sok ezer kilométer távolságra tőle, szélsőséges környezetben keresett, nem az ő pénze. Gyűlölt pénz. Ék, férje Péter, és közte. Éppen ezért, nem akart hozzányúlni. Szíve és minden érzékszerve tiltakozott ellene. A pénz az, ami házasságukat és férje valódi énjét, napról napra sorvasztja és végül el is pusztítja, tartotta. A Tengíz környéki sivatagban, az olaj és földgázmezőkön végzett munka ugyan jól fizetett, a hazai jövedelem tízszeresét is meg lehetett keresni Kazahsztánban, de milyen áron?
Annak idején, amikor a forintban és amerikai dollárban megkereshető pénz nagyságát meghallotta, férjét kicsit sem foglalkoztatta a gondolat, hogy a magas sugárzás és egyéb egészségkárosító környezetben végzett munka, milyen hatással lehet majd rá és házasságára. Csak a pénzt látta. A pénzt, amiből majd családi házat, autót és egyéb az itthoni fizetésből elérhetetlen dolgokat vásárolhat.

“Csöpi 1. rész” bejegyzéshez 1 hozzászólás

Szólj hozzá!