15. jelenet
(Német kisváros polgárházakkal, szekerekkel, néhány lézengő gyalogossal. DAUGON és JEROMOS sétálgatnak az utcán, majd leülnek két rozoga ládára az egyik üzlet előtt.)
DAUGON: Olyan birodalmat szeretnék mutatni neked, ahová más emberfia be nem lépne.
JEROMOS: Alighogy megszabadultunk, máris újabb kalandok után sóvárogsz?
DAUGON: Ez, ígérem, az az ország, amely… Nem. Nem is ország ez, őszintén szólva. Majd meglátod.
JEROMOS: Folytasd most már, ha egyszer belekezdtél! Hova igyekszünk egyáltalán? Mert tudom, nem a vak világba vezérelsz: megvan már a cél, s azt mondod, lesz majd egy utolsó állomás? Mesélj hát róla, kíváncsivá tettél. Még mindig útba esik kis hazám: csak követem az országutat, és Bécs után már csak egy kőhajításnyira van az egész. Bízom azonban benned, s hogy valódi otthont keresel: egy helyet, ahol végre nem zsarnokoskodik egyik ember a másik fölött; ahol a népek szeretetben élne,k és megosztják egymással, amijük csak van. Ha pedig így van, nélkülem egy lépést sem fogsz ebbe a Kánaánba tenni, ezt megígérem.
DAUGON: Rendben, komám. Íme hát, miről zengtek nekünk esténként a tűzhely mellett a vendégségbe érkezett bárdok. Az Irtiszen túl, messze északon; túl azokon a vidékeken, ahol tatár hordák és kutyafejű emberek tanyáznak; ott, ahol meg csak a fenyő terem, vagy még az sem, s minden várostól, földesúrtól, paptól és rablótól távol, van egy különös világ. Állítólag ott még mindig természetes lényegében, a paradicsomban él az ember – éppen úgy, ahogy a ti istenek teremtette meg a legelső emberpárt. Próbáljunk szerencsét! Úgyis az szavajárásod, hogy a Gondviselésre kell magunkat bízni, s más választásunk nincsen. Egyebünk nem maradt, mint a hit; miért ne higgyünk hát az ősi regéknek? Hiszem, hogy nem fogunk vadak közé keveredni, hiszen magam is tudom milyen az élet a szabad ég alatt. Zord és kemény, de cserébe tisztességes. Úgy sejtem, egyenesen nekünk jelölték ki ezen ösvényt az istenek.
JEROMOS: Talán valóban nem véletlen, hogy erre az útra választottak. Talán nem menekültünk volna meg csodás módokon, és mindezt okkal engedte nekünk az Isten… Megelégeltem az önteltséget, a hiúságot, a cselszövést, az erőszakot, a ridegséget és legfőképpen a megkülönböztetést. Miért véled, hogy éppen ezeknél a vándorló és vadászó népeknél találjuk meg a nyugalmat és az egyetértést? Hiszen még a nyelv is akadály: az északi beszédet számomra is sok titok övezi, noha vannak utazók, kik szerint tulajdon magyar szavunk különös atyafiságban van amazzal.
DAUGON: Eljött hát az alkalom, hogy megtanuld nyelvüket! Úgyis mindig új és új ismeretekre törekszel. Valahogy az az érzésem, hogy társakra bukkanhatuk ott, ahogy neked is volt ilyen érzésed velem kapcsolatban. Ha nem is isteni kezek játszottak szerepet ebben, hanem éppen mi magunk vettük kezünkbe a sorsot ebben az igazságtalan világban, az sem változtat azon, hogy erre rendeltek el bennünket. Együtt leküzdünk minden korlátot – sőt, ha kell, ezúttal én leszek majd a tolmács. Ha nem is szavakkal, de jeleimmel bizton megértetem magamat azokkal a jámbor népekkel.
JEROMOS: Meglehet, hogy a krónikások elfogultak, de azt írják, akik a sztyeppék szabad ege alatt tanyáznak, azok vérszomjasak, s ádázul védik területüket, akár a medve, minden betolakodótól. Biztos vagy benne, hogy megéri átkelnünk ennyi tengernyi veszélyen? Még talán nem késő bűnbocsánatért esedezni, és egy kisvárosban vagy egy kolostorban meghúzni magunkat…
DAUGON: Ki az, aki otthonáért nem ekként cselekszik? A mi fiaink, lányaink is ezt teszik odahaza Cornwallban. Nem olyan tudatlanok ők, mint azt hinnéd! Tudnak arról, hogy királyok, templomok, egyetemek, szántók és legelők is léteznek messze, más országokban. Valamiért mégsem jönnek hozzánk, nem kíváncsiak ránk, és legfőképpen nem akarnak olyanok lenni, mint mi. A tudósok pedig talán csak bosszúsak, mert nem tudnak semmit e vidékekről és népeiről. Nem így gondolod?
JEROMOS: Engedek a kísértésnek, az ismeretlen újnak, még egyszer, utoljára. Készülődik bennem valami, s érzem, ez út valamiért más lesz, mint az eddigiek.
DAUGON: A síkságon nem fertőzött meg még senkit a rang és hatalom, hidd el nekem.
CÉHES MESTER: (ingerülten kijön az üzletből) Mit képzeltek, ti szakadt bitangok, piszkos csavargók?! Csak úgy lopjátok itt a napot, aztán rátelepedtek a szép ládákra, benne a drága áruval! Két kezem munkáját romboljátok széjjel! De ó, mit tudhattok ti erről?! Messziről süt rólatok, hogy sohasem fogtatok tűt, cérnát a kezetekben, mesterséghez, műveltséghez pedig vajmi keveset nem konyít egyikőtök sem!
JEROMOS: (DAUGON-hoz) Menjünk innen, barátom, megcsömörlöttem már ettől a kicsinyes és anyagias világtól! (felállnak, majd mindketten el)
CÉHES MESTER: (utánuk kiált) Nagyon helyes! Kotródjatok minél messzebbre, csibészek! Szorgos városka ez, nincs szükségünk kontárokra és semmirekellőkre! (hátrafordul az üzlet oldalához) És te, mit képzelsz, hogy téged talán nem veszlek észre? Te is azok közé tartozol ott? Ne bámészkodj, hanem tágulj innen!
(a fal mögül ISTVÁN tűnik elő: szomorúan, majd lassan elsomfordál a többiek irányába a színpadról)
CÉHES MESTER: Ezek az idegenek, főleg aus Ungarn! Cö! (el)