A Szent István kápolna rejtélye 3. fejezet

3. fejezet
– Tótfalusi elfoglalja a szállást, és ismeretlen ismerősbe botlik-

–Anyuka, anyukaa!! Kérem, hallgasson el egy pillanatra! Még csak pár órája jöttem el, és már panaszkodik. Van csirkemell sonka a hűtőben, amit szeret, és egy fél doboz medvesajt. A kenyértartóban két zsemlye, és igyon sok vizet, mert meleg van. Nem, dinnyét nem vettem, mert felmegy tőle a cukra. De, képzelje, sok benne a cukor, nem csak víz. Jézusom, hát csak tudom, anyuka, kérem, ne vitatkozzon! Igen, a gyógyszereit is beletettem a tartóba, úgyis tudja, rá van írva „reggel, délben, este”, nem lehet eltéveszteni. Mit? Hogy a déli benne van az esti meg nem? Akkor összekeverte? Óh, édes istenem, adj erőt! Anyuka, na mindegy, nem olyan vészes a dolog, de akkor este már ne vegyen be semmit, és holnap figyeljen jobban oda. Mit mondd? Vitatkoznak a szomszédok? Jó, nem baj, az ő dolguk. Nem, ne kopogtasson át, ne. Nem avatkozunk bele senki dolgába, anyuka, ne legyen elviselhetetlen banya. Nézze a tévét, megy az olimpia. Vagy a sorozatait, nekem mindegy. A Montalbano felügyelő? Én nem tudom az hányas csatorna anyuka, keresse meg, kapcsolgasson! Jó, most már leteszem, majd még hívom. Igen, lesz ebéd is holnap, az ételkiszállítás hozza majd délelőtt. Jó, és nem, nem vehet dinnyét a Spar-ban. Na, most leteszem. Csók anyuka!
Tótfalusi Béla nagyot sóhajtott, miközben szemüvegtisztító kendővel finoman megtörölgette a mobiltelefonja kijelzőjét. Anyuka nem volt egyszerű eset, de így nyolcvanhárom évesen Tótfalusi tudta, hogy elnézőnek kell lennie vele szemben. Szerette édesanyját, egyetlen hozzátartozóját, aki egy életen át képes volt elfogadni fiának különc természetét, sőt, még az is lehet, hogy tudtán kívül erősítette is ebben. Elfogult volt egyetlen gyermekével, és büszke volt műveltségére, intelligenciájára, rendszeretetére, megbízhatóságára.
Tótfalusi elfoglalta a szállását Badacsonytomajon a Maison Bagatell Badacsonyban. Fényűzőnek számító, csodaszép, francia vidéki stílusban berendezett családi hangulatú szálloda volt, melyet egyébként Tótfalusi tanár úr nem engedhetett volna meg magának, de idén kivételt tett.
-„Hát fél évszázad, az mégiscsak valami, nem igaz? Szép szám az ötven, tetszik. – Válaszolta a kollégák kérdésére, amikor firtatni kezdték nyári vakációs terveit.
– „Dosztojevszkij szavaival élve, az ötven esztendő nem a vége, hanem a fele az életnek. No, én augusztusban betöltöm. Kuporgattam épp eleget életemben, és nincs más, akire költhetném a megspórolt pénzemet, csak édesanyám, és jómagam. Hát vigyem magammal a sírba, amim van? Na, azt inkább nem. Még a végén az állam ráteszi a kezét, és beleolvasztja valami alapítványba, na, akkor inkább eltapsolom az utolsó fillérig. „
Tótfalusinak megvoltak a fixa ideái, amelyek mentén élte az életét, amelyek keretet biztosítottak a mindennapok zűrzavarosságában, és az állandó változások viharában világítótoronyként mutatták a fényt. Ennek tükrében választott szállodát magának a balatoni felfedezőtúrához is.
„Ha barangolni akarok Badacsonyban, akkor tudom, hogy olyan helyen szeretném az estéimet tölteni, ahol kellő nyugalomban lazíthatok, ahol a gyerekek nem fröcskölnek a szemembe a medencénél, nem szlalomoznak a napernyők között, nem visítanak dobhártyaszaggató hangon. Nem böfögnek a nyakamba a söröző baráti társaságok, és nem nyalogatja meg a bokámat a szállásra beengedett házi kedvenc. Sajnos ezeket már nem viselem jól. Ötven, az ötven. „
–Üdvözöljük a Maison Bagatell-ben uram- a recepciós hölgy széles mosollyal fogadta Tótfalusit, aki szalmakalapjával legyezte kitikkadt arcát. A szemüveget megint kénytelen volt levenni, és újra elővette vászon zsebkendőjét, hogy megtörölgesse izzadt homlokát.
– Tetszik kérni egy kis frissítőt? – a hölgy kivett a pult alatti hűtőből egy kis palack ásványvizet, és egy pohárba töltötte a tartalmát.
–Hát ez igazán figyelmes.
Tótfalusi egy pillanatra elégedett volt. Életét csak pillanatnyi elégedettségek kísérték, amelyeket aztán persze azonnali bosszúságok váltották fel. Szinte egy hajtásra megitta a hűsítő nedűt, és már sokkal nagyobb lelkesedéssel vette át a szobájához tartozó mágneskártyát. Ahogy lehajolt az utazóbőröndjéért, és megfordult szinte beleütközött a mögötte várakozó fiatalember mellkasába. Alacsony ember lévén Tótfalusi látóterét először csak a fekete izompóló töltötte ki, majd kissé megemelte a tekintetét.
„ Hát ez meg hogy…?” – futott át az agyán a gondolat.
–Elnézést, túl közel álltam, bocs!
–De hát maga nem az a .. – hebegte Tótfalusi. Az izomkolosszus a vonatról.
„ Hogy a búbánatba kerül ide az ipse? Merő véletlenségből? Ez követett engem, mi a fene. Tótfalusi egy szót sem szólt, felvette a táskáját és szalmakalapját újra a fejébe húzta.
–Uram! A reggelit 7 és 10 között szolgáljuk fel, itt jobbra a teraszon. Van esetleg valami külön kívánsága, diéta, vegán étrend, gyümölcskúra?
–Ó nem, köszönöm, nem, semmi.
Tótfalusi meg sem várta a liftet, szedte a lábait, és kissé zaklatottan kereste a szobaszámot a folyosón.
„ Ez nem lehet véletlen. Mennyi lehetett az esélye ennek? Hányan utaztak a vonaton ugyanabban az időben, ugyanazon a vonalon, és hány darab szálloda van Badacsonyban?
Tótfalusi rájött, hogy a dolog nem is annyira valószínűtlen.
Ledobta a szalmakalapját és igyekezett megnyugodni. Jól van na, ez egy gyönyörű, és népszerű szálloda. Nyaral az ürge, és kész, ahogy én is. Dolgozzuk ki inkább a programot” – nyugtatgatta magát Tótfalusi, de mielőtt nekiveselkedett volna az útikönyv szerint napirendet és programtervezetet készíteni, megszólalt a telefon.
„Már megint anyuka az… ezt nem hiszem el..”