SMsmSMsm 4

Jártó Róza
SMsmSMsm 4

Nem is észleltem, hogy Zsolt, a fiam barátja elment. Mi meg csak öleltük egymást. Nem tudom meddig, de mikor felnéztem ott állt két rendőr a nappalim ajtajában.
– Ne! Ne tessék megijedni, de tárva nyitva volt a kapu. Az udvar meg sötét. Ezért is jöttünk be. De nincs semmi gond. A reptértől kaptuk a címet, hogy fertőzött országból érkezett egy utas – és bemondták a fiam nevét.
Erre a fiam is felült az ágyon, hogy sajnos nem tudd rálépni a lábára, de adja is az iratait.
– Ó! Hagyd, ismerlek. Sajnos karantén, 10 nap és sűrűn ellenőrzünk. És valójában elég, ha csöngetés után csak kidugod a fejed, hogy lássunk. Most csak a nyitott kapu miatt jöttünk be. Még ez is jár nektek, amit ki kell tenni a kapura. Persze ez anyura is vonatkozik. További jó pihenést! – és a kezembe nyomot egy A/5-ös méretű piros papír.
– Mikor kell kitennem.
– Azonnal – jött a gyors válasz, és már mentek is a rendőrök.
Én meg utánuk a piros cetlivel. Persze fél szemmel már Mozsit a kutyusunk is kerestem, remélve, hogy nem szaladt ki a nyitott kapun, bele az éjszakába. Szerencsére Mozsi a helyén volt. Én meg ott szerencsétlenkedtem a bejárati kapunál, hogy valahogy kirakjam a papírt, amin súlyos dolgok voltak. Piros alapon,jól látható fekete betűkkel, hogy Itt járványügyi megfigyelés alatt álló személy tartózkodik, – alatta meg -, jó öles és nagy betűkkel, hogy TILOS A BELÉPÉS! és még alá is lett húzva, majd alatta folytatódik, hogy: A hatósági személyen kívül másnak tilos a belépés. A megfigyelés alatt álló személy hatósági engedély nélkül a lakást a zárlat feloldása előtt nem hagyhatja el. – mindez fehér csíkkal lezárva és egy hatszögű tábla képével ahol volt egy fekete tenyér és írás, hogy STOPP DO NOT ENTER. Persze fent a bal felső sarokban meg egy jóval nagyobb hatszögletű, fekete tenyérrel, hogy STOPP TILOS A BELÉPÉS.
A fehér csík alatt meg egy paragrafus-jel, és fehér betűkkel, hogy
Ezt a lapot, csak a hatóság engedélye alapján szabad eltávolítani. Büntetőjogi eljárást von maga után, ha a fentiekben foglaltakat megszegik.
Kitettem az ajtóra, ha nem is túl stabilan és bementem a gyerekemhez.
Dani már készülődött lefürdeni, a görbebotra támaszkodva és a falba, ugrálva próbált bejutni a zuhany alá. Én meg csak ültem a sokktól meg se tudtam szólalni, de azt tudtam, hogy erre meglesz a magyarázata a fiamnak és azt is éreztem, hogy jobb lesz, mint amit most érzek. Mert nem volt jó érzés látni, hogy a gyerekemnek leng a lába, mint egy rongybabáé, és az sem, hogy még a szemkontaktust is kerüli a gyerekem, mintha tartogatna még bőven meglepetéssel. Most az, ami bennem megmaradt, hogy ez a COVID-19 fertőzés hatása. De még csak agyalni se merek, csak várok. Várok, és nem sürgök-forgok, ami a természetes kéne, hogy legyen, ha haza jött a gyerekem Hollandiából. Hálát adtam az Úrnak, hogy lerendeztem a háziorvost is. Legalább orvosa van, ha nem is mehetünk ki a házból.
Én az orvos elérhetőségeit, mind fel is írtam. Telefonszám, meg e-mail, meg ilyesmi. Közben a fiam végzett a zuhanyozással. Ahogy jött ki, de inkább mászott ki a fürdőszobából, már mondta is, hogy Lyme-korra gyanakodott a holland orvosa is és ő is hajlik arra, hogy azt kapta el.
– Emlékszel anyukám, mikor elmentem a dokihoz, mert valami megcsípet és a combom is bepirosodott és fájt a lábam is?
Valamire, tényleg emlékeztem. De azt is láttam, hogy a lába, mint egy rongybabáé, csak úgy leng. Mint mutogatta, még a lábfejét se érzi, egész s felső lábszárig. Illetve, csak a „hangyákat”, amik fel-le szaladgálnak a lábában.
– Most elmegyek aludni, mert hosszú volt a mai nap és holnap mesélek – és be is ugrált a fiam a szobájába és le is oltotta a lámpát, ami azt jelentett, hogy pihen, ne zavarjam.
Én meg ültem az ágyamon és meg se tudtam mozdulni. Sokkolt, amit láttam. A gyerekem, az én sportos kisfiam úgy húzta az élettelen baloldalát, mit egy kutya mikor elüti egy autó. Nem is akartam ezen agyalni, inkább én is elmentem aludni.

Tán abban reménykedtem, hogy reggelre minden megváltozik és csak néztem a szoba ajtaját, amin ki kéne lépnie a fiamnak. Még a kávém is elfelejtettem meginni és a gyógyszereim se szedtem be, ahogy az esti gyógyszereket se. Úgy 8 óra felé mozgolódást hallottam az ajtó mögött és jött a gyerekem, de inkább mászott. Az este látottaknál is még ijesztőbb volt, amit láttam, de most legalább reggel volt és remélhetőleg választ is kapok a látottakra.
– Anyukám! Mindjárt mesélek, de előbb felhívom az orvost, mert kéne gyógyszer, mert nem érzem túl jól magam – és már ütötte is be a számokat a telefonba.
Kicsenget ugyan, de még nem vették fel a telefont az orvosi rendelőben, így odatoltam a cetlit a gyerek elé, amire az orvos nevét, telefonszámát, de még az e-mail címét is felírtam. És milyen jól tettem. Ült is a gyerek a számítógép elé és már írta is a levelét az orvosnak. Leírta, hogy ki ő és, hogy mikor hívhatja a doktort, mert sürgős. És persze azt is megírta, hogy karanténba vagyunk.
Még félóra se telt el, már itt volt a válasz a levélre, az orvostól, hogy COVID-19 ügyeleten van, a kórházban, de amint lesz egy kis ideje, hívja.
Így nekünk csak várni kellett.

Úgy alakult, hogy amikor elment a gyerek a világ másik szegletébe, Hollandiába dolgozni, nekem a nappaliba lett kihelyezve az ágyam, és berendezve is a mindennapi életre, mert innen nyílt a konyha és a fürdőszoba is és innen láthattam az udvart, a gyümölcsfákkal, a mályvabokor sövénnyel, és a hatalmas diófával. Imádtam ezt a látványt. Igazából amióta itt laktam, ezt a helyiséget szerettem a legjobban, mert a telek legszebb részének a kertet láttam, amire jó volt ránéznem, még így is, hogy nem voltak állatkáim. Persze nem a kutyákra gondolok, mert az volt kettő is, és cica is vagy három, amiből egy a mienk volt, kettőt meg Nari, a kandúrunk hozott a háremébe.
Én inkább a tyúkokra, malacokra gondolok, amiből bőségesen volt a tanyán, de a fiam, már nem is akart gazdálkodni. Én meg elfogadtam, hogy elég nekem a lábadozás, amikor hosszas kórházi ápolás után ide hozott haza a házába a fiam, ahol közel az orvosi segítség is, vagy legalábbis közelebb, mit kint a tanyán volt, és azt is el kellett ismernem, hogy minden kényelmet biztosítva nekem. Mikor végre beleegyeztem abba, hogy eladjuk a tanyát, akkor a fiam elhozta az ügyvéd barátját és erre a házra rátetette a haszonélvezetem, hogy ne érezzem, hogy nekem semmim sincs. A ház elég nagy volt ahhoz, hogy kényelmes otthona legyen két embernek.

Az udvar felől az első helyiség egy hatalmas előszoba volt, ahonnan a padlásfeljáró nyílt, és innen lehetett megközelíteni a nappalit, ahonnan nyílt a konyha, a fürdőszoba, a nagyobbik hálószoba, amit én kaptam meg. Innen a nappaliból nyílt még egy ajtó, ami a kis előszobába vezetett, ahonnan a fiam hálószobájába lehetett bejutni, egy dekoratív kétszárnyas üvegezett ajtón. És ebből a kis előszobából lehetett kijutni a teraszra is, ahol üldögélni szoktunk éjjelente, ahogy néztük a csillagokat, miközben beszélgettünk.
Illetve volt ez addig, míg el nem ment a gyerek Hollandiába. Én, ebben a több mint két évben, míg oda volt, jól belaktam a nappalit. Jobban szerettem itt lakni, mint a saját hálószobámban. A téli meleget a központi fűtés gázkazánja biztosította, de egy nagyon helyes kandalló is be lett állítva, hogy a ház körüli gallyakat, ágakat, el lehessen tüzelni, ne menjen az is kárba. Amikor meg feltetette a tetőre a napelem-rendszert a fiam, a nappaliba is vettünk egy infrapanelt, ami tényleg csak arra szolgált, hogy biztos, ami biztos, de ne maradjak hidegbe, bármi is történjen. No és itt volt az a hatalmas televízió is, amit a három gyerekemtől kaptam, az egyik névnapomon, hogy ne unatkozzak. A fiam, akkor is meglepet egy külön ajándékkal, egy saját maga által összeállított számítógéppel, ami csak az enyém volt.
Így nem csoda, ha én a nappalit inkább éreztem a saját szobámnak, mint a hálószobámat, ahova még aludni se mentem be, ha nem volt itthon a fiam. Mert a távolság ellenére, elég sokszor hazaugrott a gyerek. Volt, hogy péntek este jött repülővel Budapestig, onnan haza kocsival és vasárnap este meg vissza. Olyankor a Budapesten dolgozó barátja hozta haza, és vasárnap, hozzá igazodva vitte ki a reptérre. Úgy, hogy én nem panaszkodhattam, arra, hogy magamra hagy valamelyik gyerekem. Mert hozzám rendszeresen hazajártak. Még a fiam se akart ott a messzi országban letelepedni.
Míg tanult, huszonöt éves koráig kapta az ösztöndíj mellé az árvaellátást is, amiből annyit megspórolt, hogy mikor alkalma nyílt rá, már ifjan megvette ezt a pofás, 1982-ben épült kocka házat, ami közel volt a város szívéhez is, igaz kölcsönt is vett fel, hogy megkaphassa és az eladónak az árát is rendezhesse. Annyira, arra törekedett, hogy háza legyen, lakása, hogy annak ellenére, hogy a gépek szerelmeseként és gépészmérnökként is, csak 29 évesen vette meg magának az első kocsiját, mondva, hogy ahova kocsival el tudd menni, oda kerékpárral is, és ahova kerékpárral el tudd jutni, oda gyalog is, ezzel is mozog egy kicsit és persze nem szennyezve a levegőt.
A lényeg, hogy az én 33 éves, mérnök fiam, aki még arra is figyelt, hogy rendbe legyen a környezete is, most itt fekszik az ágyamba, fél oldalára lebénulva,várva az orvos telefonját, hogy ebben a COVID-19-es világban segítsen rajta, ha másként nem megy, legalább telefonon.
Mert karantén van, ha tetszik, ha nem, mert igaz, hogy minden tesztje negatív, de flekkenes országból érkezett és így jár neki 10 nap karantén. Alig pár perce volt meg a pofavizit a rendőrökkel is, akik becsöngettek, a gyerek kimászott a gangra, kidugta a fejét amennyire csak tudta, a rendőrök, szemrevételezték, hogy itthon van, és megköszönve ezt, elmentek.
Épp csak bemászott az ágyamhoz, mikor csöngött a telefon. Az orvos volt. Első dolga volt, hogy kérte a TAJ-számot. De nekünk, mármint a gyereknek olyan nem volt. Tegnap, január 31-én jött haza Hollandiából, ahol 2021.01.30-ig volt biztosított, és onnantól semmi. Intézkedni se tudunk, mert a kormányhivatalban, csak személyes benyújtott kérelem alapján adják meg a TAJ-számot, megfelelő feltételek alapján. És mi karanténban vagyunk. El se tudunk jutni a kormányhivatalba, 10-éig. Mert akkora kapta meg az időpontot a gyerek. Addig az orvos keze is meg van kötve. De mert orvos, igazi orvos, nem hagyta magára a gyerekem. Telefonon konzultált vele és az én TAJ-számomra, mint sürgősségi ellátottnak írta ki azokat a gyógyszereket, ami a fiam által, e-mailen elküldött angol nyelven írt orvosi javaslatra, amit a holland kollégája írt meg, felírt. Nem volt gond, az angol nyelvezet se. Sőt még ezen is túlment, ment ő belgyógyász ugyan, de az ismeretek szerint ez, ami a fiamnál van, vagy valamilyen rovarcsípés eredménye, esetleg Lyme-kor, vagy valamilyen ideggyulladás, de akár idegi szálat érintő sérv is lehet. Mármint, hogy a fél oldala ilyen hirtelen lebénult.
Mert január 25-én még autót vezetett a beteg, mármint a fiam és akkor jött ez a bénulás és a körforgalomba, mert onnan nem tudott kijönni. Csak a szerencsének köszönhette és a megértő autós társaknak, akik megértve, hogy mit jelez, segítettek neki kijönni a körforgalomból és le is állították az autót. És be is vitték az orvoshoz, akihez épp ment a fiam. Szinte percek alatt veszítette el a járás képességét, illetve bénult le.
Nem tehetett mást a fiam, vagy felvállalja a méregdrága kórházi kezelést, vagy hazajön, és itt kapja meg a kórházi kezelést. Rögtön hívta a reptéri információt, hogy ha betegen is, de mikor tudják Budapestre szállítani. Elég lesújtó volt a válasz, mert hosszas keresgélés után is, csak 4 hétre tudtak időpontot felajánlani, természetesen, ha negatív tesztekkel rendelkezik.
A fiam se értette, hogy miért, de egy kósza gondolat után, mivel nem is tehetett mást, tárcsázta a nagykövetséget. Meglepetésére fel is vették a telefont. Először egy hölggyel beszélt holland nyelven, majd angolul, majd magyarul is elmondta, hogy miért is hívta őket. Addigra már egy úr vette át a telefont. Meghallgatta, elkérte az elérhetőségét és a háziorvosa telefonszámát és megígérte, hogy visszahívja. Este csöngött a telefon. Egy ismeretlen hang, magyarul elmondta, hogy mehet haza 01.31-én, de előtte, három negatív tesztet is össze kell szednie. Ebben is segít a nagykövetség, mert kocsit küld, és megcsinálják a tesztet valahol, addig a háziorvos, a negatív tesztek függvényében kiállítja az igazolást, hogy utazhat repülőn és kísérő nélkül. Az utolsó teszt átvételekor ezt az igazolást is elhozzák és 31-én fel is teszik a repülőre. Még egy kérdése volt az illetőnek, hogy ki tudja-e fizetni a repülőjegy árát. A fiam biztos volt, hogy ezt is átvállalta volna a nagykövetség, de rendelkezett annyi euróval, hogy rendezze, a feláras repülőjegy árát, csak induljanak már haza.
….
folytatás következi: