Jártó Róza
SMsmSMsm 6
Mikor bementünk a kormányhivatalba, akkor első utunk a pulthoz vezetett, mert kérték, hogy igazoljuk magunkat, illetve Dani igazolja magát és persze húzzon sorszámot. Nagyon határozott volt a hölgy, akit még a polgármesteri hivatalból ismertem, mikor még aktív dolgozó voltam. Hamar sorra is kerültünk. Kiderült, hogy rossz ablakhoz húztuk a sorszámot és a beteg-taxis félre is tolta a gyereket, egy másik ablakhoz, ahol még folyt az ügyintézés. A lényeg, hogy nem kellett soká várnunk és sorra is kerültünk. Dani mindet átadott a hölgynek, amit magával hozott Hollandiából. és persze igazolta is magát. A nem volt gond, hogy tükörfordítást is csatoljon azokhoz az iratokhoz, amiket ő is a netről tudott letölteni, mert 2021.01.30-áig még érvényes biztosítása volt a hollandoknál. Természetesen ezek csak az általunk kinyomtatott irat-másolatok voltak, amiknek az eredetijét hamarosan postázza a Holland biztosító. De így is látszott, azaz elegancia, ahogy bánt a gyerekkel az a másik hivatal. Kapott egy levelet, amit csatoltunk is, a többi irathoz, hogy a biztosító megköszönte, hogy őket választotta Dani, mikor Hollandiába érkezett, és adtak neki egy kódot, amit ha beüt, akkor azonnal aktív lesz a biztosítása megint, ha mégis úgy döntene, hogy három éven (36 hónapon) belül visszatérne Hollandiába.
De mi most itthon, Magyarországon, a kormányhivatalban intéztük a dolgainkat, ahol nem igazán ment a hölgynek az angol nyelvű iratmásolatok tartalmának megértése. Annak ellenére, hogy a szabályok szerint, de ki volt írva egy kitűzőn, hogy ő egy angol nyelvet beszélő ügyintéző.
Sajnálatos módon, a magyar szabályok szerint, csak harminc-nap után kaphatja meg a gyerek a TAJ-számot. Ebben a 30 napos időben várják a hivatalos értesítőt arról, hogy folytatólagos a gyerek egészségügyi biztosítása, ami megfelel az EGT ( Európai Gazdasági Térség) által előírtaknak, mert, hogy mi, mármint hazánk is tagja az Európa Uniónak. Ha bele gondolok így utólag, nem volt ez olyan bonyolult, mint akkor éreztem. A gyerek ült a tolószékben, amivel a betegtaxis a pulthoz tolta, én meg mellette egy széken és csak folyt a könnyem. Nem zokogtam, csak sírtam. és csak úgy kibuggyant a számon:
– Akkor a gyerekem haljon meg, mert 30 napig már nem lehet meg orvosi ellátás nélkül:
– Én nem ezt mondtam – szólt rám az ügyintéző.
De mert semmit se tehettünk, és addig, míg nem tudd érdemben intézkedni, az egyébként készséges ügyintéző, elmentünk haza. A gyerekem meg egyre rosszabbul lett. Már bekerültünk a SBO-ra, már az SBO elvitette a gyerekem a 60 km-re lévő klinikára, Szegedre… .
De én csak nem nyugodtam. A televízióban épp a miniszterelnök beszélt és épp azt mondta, hogy egy magyart se hagynak cserbe, ha bajba jut. Bekapcsoltam a számítógépem. Kikerestem a neten, miniszterelnök elérhetőségét és megírtam a levelem:
SOS!!!!!! SOS!!!!!!! SOS!!!!! Igaz én csak egy anya vagyok.
az orbanviktor@orbanviktor.hu címre:
Drága Miniszterelnök Úr, Kedves Viktor!
A közvetlen történet januárra nyúlik vissza, de inkább a COVID-19 megjelenése időpontjára.
Úgy 2021.január 15-e táján bepakolta a dolgait a kocsijába, a fiam, hogy hazajön, mert tél van, mert a vírus miatt ott a messzi országban is vírus elleni szigorúak az intézkedések. Mert a Holland gyár is bezárt és az alig pár hete kiváltott vállalkozói se úgy működik, ahogy lennie kéne… .
Ilyenkor jobb, vészhelyzet esetén, jobb, ha itthon van az ember, meg így mégis csak együtt lesz a család, bármi történjen. És történt.
A gyerek lábába belenyilall a fájdalom. Nem kicsit, nagyon. Annyira, hogy elment az orvoshoz. Mire elkezdték vizsgálni, már szinte menni se tudott és csak vizsgálták és vizsgálták és ide fizetett-oda fizetett, meg amoda, mert azaz ország egy másik ország, mások a társadalombiztosítási szokások. Igaz a gyerekem minden szokásjogot betartott, megfizetett, de csak ennyire futotta. Mikor kilátásba helyezték a kórházi kezelést, úgy döntött inkább hazajön. Magyarországra.
Szinte pillanatok alatt felszámolta a betegbiztosítását, visszaadta a vállalkozását, mert más munkája nem volt, kiíratta a kocsiját, és mert addigra annyit romlott az állapota, hogy nem, hogy a lábára rálépni, nem hogy a kocsi vezetését bevállalni tudta volna, repülőjegyet vett. A kocsit a kis vagyontárgyaival kint hagyta, a repülőn különleges helyett vásárolva, elindult haza.
Haza, ahol a gyógyulás fogja várni.
Mindent megkapott a légitársaságtól, még egy kísérőt is, aki kitolta egész a reptér előtt várakozó kocsiig. És még valamit. Egy piros cédulát, ami 10 napos karanténra jogosította fel. Ez volt január harmincegyedikén.
Persze itthon ki is tettük a kapunkra a piros-papírt és onnantól azon a kapun, se ki-se be. 10 teljes napig. Persze nem vagyunk magunkra hagyva. Reggel, február elsején, már jött is rendőrség és le is ellenőrzött minket, és onnantól minden nap, mind a karanténból hátralévő kilenc napban.
Ha jól lettünk volna, ez akár egy kellemes beszélgetős anya-gyerek időtöltés is lehetett volna. De nem lett, mert a gyerek betegen jött haza. Nagyon betegen. Mire ideért a reptérről, már csak bemászni tudott a házba. Én, talán, mert egy aggódó anyai szív vagyok, azt hittem, ha itthon kipiheni magát a fiam, akkor reggel, hétfőn, már mehetünk is orvoshoz. Eszembe se jutott az a piros cetli a kapun.
Az a kis cetli úgy bezárt minket, hogy nem, hogy mi nem tudtunk menni, de még a szomszédok nagy része is messzi ívben elkerült minket. Pedig még csak fertőzöttek se voltunk, csak épp repülővel, de hazajött a gyerek.
A közvetlen szomszédom azonnal felajánlotta a segítségét, amivel éltünk is és onnantól rátalálva az internetes lehetőségre, az interneten rendeltem az élelmet. Ebédet meg továbbra is hozta a szociális otthon.
Nem is ezzel volt a gondunk.
Az egyebekkel. Az orvos, habár megértő volt, és segített telefonon, amiben csak tudott, nem láthatta el a gyereket, hisz még nem volt a betege és addig nem is lehetett, míg nem aktiválja, az un. TAJ-számot.
Azt meg a kormányhivatalban lehetett volna, de ott csak személyes megjelenés esetén indíthatta volna el a gyerekem az ez iránti akaratát.
Persze a karantén utáni első szabad napra megkapta az ügyintézési időpontot. Én közben, mint egy kis nyugdíjas arra gondoltam, hogy ha a TAJ-szám igénylésnél, csak a bemutatott iratok alapján, alá írni kellett volna, ugyan miért is nem jött házhoz a hivatal, egy orvosi ellátásra szoruló emberhez?
Közben, a SBO-t a sürgősségit is felhívta a fiam, mert érezte, hogy egyre rosszabbul van. Az ott lévők is nagyon készségesek voltak, telefonban.
Ki is faggatták, és megállapították, hogy nagyon is komoly, de nem életveszélyes az állapota, így bizony súlyos forintokat kéne fizetnünk, már a mentőért is, nem, hogy a vizsgálatért és a többiről nem is beszélve, mert, hogy nincs TAJ-számunk.
A gyerekem munkanélküliként és betegen jött haza a messzi országból, én meg egy kisnyugdíjas vagyok… így vártunk.
Közben azért teltek a napok, hisz az a 10 nap karantén el is röpülhetett volna…
A 11. napon már annyira rosszul volt a gyerekem, hogy nem vihette a barát a saját kocsijával az okmányirodába a TAJ-számot intézni, mert se menni, se ülni, alig tudott.
Így beteg taxit fogadtunk fel, ahol van beteg kocsi, meg segítő is, aki ide-oda tologatja a gyereket.
A kormányhivatalban hamar sorra kerültünk és hozzáértő és készséges és segítőkész volt az ügyintéző.
Mégis azt éreztük, hogy semmit se intéztünk, hisz a gyerekem, nem el volt maradva a befizetésekkel, nem, azért nem volt TAJ-száma mert rossz állampolgár volt, hanem azért, mert élt az Európa Unió adta lehetőséggel és az egyik uniós országban vállalt munkát, a hazatérés szándékával, hisz itt vett házat, itt képzelte el a későbbi életét.
Most meg mikor hazatért épp ezért nem lehetett azonnal elintézni a TAJ-számot, hogy végre orvoshoz mehessünk, magyar állampolgárként, Magyarországon, magyar orvoshoz, mert rá más szabályok vonatkoztak, neki le kellett ellenőrizni azt, hogy egyáltalán biztosítva volt-e abban az uniós országba, Hollandiában, ahonnan hazatért, betegen, azonnali orvosi ellátásra rászorulva.
Dolgunk végeztével vitt haza a Kormányhivatalból a beteg taxi. Én meg látva, hogy milyen rosszul van a gyerekem, tomboltam.
Tomboltam, hogy azért kell meghalnia a gyereknek, mert itthon tanult a gyerek, mert ott az uniós országba megbecsült szakemberként élt, dolgozott, viselkedett, mert a gyár bezárt a vírus miatt, és ő is munka nélkül maradt, de előtte maga a gyár igazgatója lepte meg egy ajánlással, hogy lojális, jól dolgozó volt a kis fiatal magyar mérnök, a fiam. Már emiatt megbecsüléssel kellett volna fogadni a hazának, de a haza még a TAJ-számot is megtagadta tőle, hogy orvoshoz tudjon menni…
A gyerekem a hazaérkezése után a 12. napon már annyira rosszul volt, hogy azt mondta, hisz aludni majd tudunk a hajléktalan szállón is, anyukám, eladjuk a kis házat, amit a kinti keresetemből vettem, kölcsönnel kiegészítve, de hívd a szomszédot, mert mennünk kell a SBO-re ami ugye a sürgősségi. Mindent fizetünk a ház árából, én meg, ha rendbe jövök egészségileg, megint dolgozni fogok és veszek egy másik házat, nem hagylak öreg korodra otthon nélkül.
Ez volt pénteken (2021.02.12-én) este hét óra körül. Ott azzal fogadták a gyereket, hogy piros a Taj-száma, nem lesz gond, de kit érdekelt már ez, mikor ennyire rosszul volt a gyerekem, már csak érte aggódtam.
Rögtön bent is fogta az orvos és másnap, miután minden vizsgálatot elvégzett, amit csak tudott, összehívta a konzíliumot, vagy mit, és mentővel átvitette a fiam Szegedre, a klinikára. Mint kiderült menet közben, hogy a piros Taj-szám azt jelenti, hogy a Taj-szám érvényes, de rendezetlen a jogosultság. Tehát a beteg-orvos kapcsolata rendben van, csak még van pótlás, ami vagy a hivatal részéről, vagy a beteg részéről kell rendezni a hivatal felé.
A klinikán is eléggé értetlenkedtek az orvosok a piros Taj-szám (?) miatt, de azért megvizsgálták a fiam és többek között gerinccsapolást, vagy mit írtak elő, mert felmerült a gerincvelőgyulladás-lehetősége is.
Drága Miniszterelnök Úr, Kedves Viktor!
Most mi van? Meghal a fiam, mert csak egy nyugdíjas vagyok, és nincsenek millióim?
Most meghal a fiam, mert nem csavargott, hanem tanult és élt az Unió adta lehetőséggel és elment Hollandiába dolgozni?
Meg kell halnia, vagy az utcára mennie, velem együtt, mert én a fiammal lakom, mint 71 éves nyugdíjas, mert csak „piros TAJ-száma van és minden ami a gyógyulásához kell, csak súlyos forintezresekért, milliókért tudja megkapni akkor, amikor mint Uniós állampolgár 2021. január 30-án Hollandiában, még biztosított volt? És nem annak a 8000 Ft/hó megfizetésének a szándéka hiányzik a biztosításhoz, hisz ha a fiamnak nincs is munkája, lassan hónapok óta, nekem van nyugdíjam… .
Csak valahogy itt a HAZÁBAN, Magyarországban akadtak el a dolgok 2021. február 01-étől.
És az én szorgalmas, dolgos, mérnöki diplomával rendelkező, több nyelvet is beszélő 33 éves fiam meghal…
Meghal a gyerekem, mert nincs pénzünk a gyógykezelésére, mert betegen tán a hajléktalanszállóra se engedik be, ha eladja a kis házát, amit az uniós pénzéből vett és rögtön ide is költöztetet… de csak ez maradt nekünk, vagy már ez se?
És a Taj-számunk piros, amit se az Orosházi kórház nem fogadott el érvényes betegbiztosításként, se a Szegedi klinika, ahova átszállították a gyerekemet.
Aláírtam a levelem és ráklikkeltem az KÜLD gombra.
A gyerekkel a klinikán kedvesen és hatalmas szakértelemmel bántak, lumbálták, majd kapott valami szteroidos infúziót, és láss csodát, a gyerekem jobban lett. Már ki tudd menni, igaz mankóval, a mosdóba, de még vizsgálják… .
Két hét vizsgálat, keresgélés után, meglett a diagnózis. Szklerózis Multiplex.
Dani csak feküdt az ágyban és hallgatott. Járt az agya, mint a motolla. Hallott már erről a betegségről, de nem is figyelt a részletekre. Majd otthon, mert este haza viszi a betegszállító.
– És a számlát postázzák – kérdezte Dani gyenge hangon.
– Milyen számlát. Mérnök úr, magának zöld a TAJ-száma. Ezzel már ne törődjön
Mikor elment a főorvos Dani megnézte az értesítései az okos telefonban. Ott volt a levél a kormányhivataltól, hogy az állapotára tekintettel, megelőlegezték a „zöld” szint a TAJ-számnál.
Mikor este hazahozták a fiam minden megváltozott. Innentől ő is és én is átálltam Szklerózis Multiplex keresőbe. Hónapokig ezt olvastuk, ezt tanulmányoztuk és az elkeseredésem egyre nőt. Daninak is. Már van ugyan zöld TAJ-számunk, sőt egy teljes évig a 8000 Ft/hó összeget se kell befizetnünk, mert, hogy semmi jövedelme a gyereknek nincs, és kilátás se arra, hogy munkát tudjon vállalni, mert még mindig csak mankóval tudd menni. Igaz egyre jobb, mert a gyógytornász is kijár a házhoz.
De a tartalékunk, amit az ajtók és ablakok cseréjére gyűjtögettük, vészesen fogy.
Egy, júniusi napon, eszembe jutott a miniszterelnök, és akkor megírtam a 2. levelem neki:
Tisztelt Miniszterelnök Úr! Kedves Viktor!
Levelet írtam Önnek, még 2021. 02.15-én e-mailban.
Kétségbeesett volt akkor a helyzetünk. A mérnök fiam betegen tért haza Hollandiából, ahol dolgozott, hogy a fiatalon, OTP-kölcsönre vett kis háza részleteit fizetni tudja és persze engem, a koros anyukáját is támogassa.
Jómagam most 71 éves vagyok, 2011-től, 62 éves korom óta vagyok aktív nyugdíjas, édesapját meg még gyerekként elvesztette a gyerekem.
A lényeg a fiamnál, hogy nem tudott lábra állni. A diagnózis sm vagy „SM” szklerózis multiplex, ami krónikus és gyógyíthatatlan.
Most nem térek ki a vizsgálatok sokaságára, amit a Szegedi Klinikán végeztek el és még nincs vég.
Arra sem, hogy milyen lelkiismeretes orvosokkal találkozott a fiam Szegeden és Orosházán, akiknek köszönjük, hogy most már, beletörődve a megváltozhatatlanba, de keresi a SM klubokat… .
Igazából innentől a fiamnak is, aki 33 éves, több nyelvet is beszélő, és gépészmérnök, és persze nekem is, aki a 71. évét is betöltött nyugdíjas vagyok, fel kell készülnünk erre a másik életre.
A fiam TAJ-száma, időközben zöld lett, tehát emiatt már nem fogja elveszíteni a házát.
Most az aggodalmunk az, hogy vajon fog-e tudni dolgozni, hogy lesz-e bárhol is egy gyár, egy üzem, egy cég ahol ezzel a diagnózissal is felveszik dolgozni. Ha nem, akkor vajon, miből is fog élni?
Most az én nyugdíjamból élünk, ez az összes jövedelmünk, de az én életem hamarosan a végéhez ér.
Ugyan akkor szerencsés is a fiam, hogy a betegség kivizsgálása alatt elkapta a COVID_19-et, így ezen is túljutott.
Tisztelt Miniszterelnök Úr! Kedves Viktor!
KÖSZÖNÖM, hogy nem gorombított le az első levelem után.
KÖSZÖNÖM, hogy minden esetben éreztem, hogy nem vagyunk magunkra hagyva, magyarként, MAGYARORSZÁGBAN, pedig most az én nyugdíjamból élünk csak, vesszük a gyógyszereket a fiamnak is, és nekem is. De ez se gond, hisz már 10 éve aktív nyugdíjasként 150 ezer Ft fölé emelkedett a nyugdíjam, amit azért kaptam, mert elértem a nyugdíjas kort és mert, közszolgaként ( pénzügyesként dolgoztam a Orosházi Polgármesteri Hivatalban) megkapok és jön havonta.
Önnek és családjának jó egészséget kívánva köszönök el.
További szép napot, szeretettel :
folytatás köv.:
Kedves Gyöngyi! Így utólag kizártnak tartom, hogy bárki is de “közbe” járt a gyerekemnél is. De az tény, hogy mikor a gyerek felhívta a külképviseletet ott a messzi országban, hogy segítségre szorul, azonnal intézkedtek és szerteágazóan. Beszéltek az orvossal, a reptérrel és a fiammal is. És léptek, összehangolva a lehetőségeket és úgy, hogy az ország törvényeit se sértsék meg. Így az első segítséget kérő telefonhívástól számítva az 4. nap estéjére, haza is lett hozva a fiam. Itt se az a 30 napos várakozási idő volt a “törvény”, hanem a lehetőség, egy lerövidített határidőre, amihez, már a nyers bizonylatok e-mailen megvoltak, csak a kézzelfogható és aláírt papíralapú hiányzott. De mert gondolom belátták, hogy a beteg nem lóg meg a hátrahagyott kifizetetlen orvosi számlák elől, így döntöttek, ami a főnök felelősségi és döntési körébe beletartozott. Igaz nem is fejeződött be a kórházi, a klinikai ellátás, így számla se lett még kiállítva… Ami történt, csak technikai dolog volt. Így bele gondolva azért volt ott mozgás a külképviseletben is keményen, mire mindenkinél ki lett járva a soronkívüliség, és a lehetőségek megtalálása. Pedig csak egy sima, szimpla, EU-állampolgárról volt szó, aki se itthon, se ott, a messzi országban se sértette meg soha se az itthoni, se az ottani törvényeket. Az a bizonyos levél, amit megemlítettel, meg egy kétségbe esett anya lépése volt. De egy ilyen és bármilyen lépés, ha bármit is tehet bárki anya is, elvárható az anyától, ha a gyermekéről van szó. Az én véleményem az, hogy az anya kötelessége a gyermeke megóvása minden rossztól, a lehetőségei szerint. Kedves Gyöngyi! Köszönöm, hogy olvasod kis “naplómat” amit az ugyan nem halálos, de krónikus és gyógyíthatatlan beteggé nyilvánított fiam sorsáról írok, a család szemszögéből. Szeretettel: Róza
Kedves Róza, megértem azt a fájdalmas, kétségbeejtő helyzetet, amit át kellett élni ott a kormányablaknál, szembesülni azzal, hogy harminc nap..
Az sajnos soha sem derül ki, hogy a T. Címzett megkapta-e a leveledet, elolvasta-e, vagy esetleg ő járt közben annak érdekében, hogy abból a harminc napból tizenöt lett. Végül is a dolog jóra fordult, mármint a taj -szám ügyében, és megkezdődtek a vizsgálatok, kezelések a kórházban. Tudom, hogy nem könnyű, de kitartással és nagyon sok bizalommal, reménnyel, hittel haladjatok előre. Fgy
Kedves Rita!
Kedves Magdi!
Sajnos maga a betegség státusza nem változott, hogy nem halálos, de krónikus és gyógyíthatatlan. Amit bizton ígér az orvostudomány, hogy minden képen be fog következni egy olyan romlás amiből már nem tudják kihozni a beteget és marad a tolókocsi, a teljes bénulás. Most ott tart az orvostudomány, hogy ezt a állapotot tudja késleltetni, picikét. Egy rakás beteg aki elveszti a teste fölötti akarat kezelését, de agyilag kevésbé sérült… . Jelenleg ez az oka, hogy az ebben a betegségben szenvedő betegek közül kerül ki a legtöbb öngyilkos. Miközben gőzerővel teszik a dolgukat a tudósok, hogy valamiképpen enyhítsenek ezen betegek állapotán. Senkinek se könnyű mostanság, aki ebben a betegségben beleesett, és ezek száma Magyarországban is, de a világban is egyre több. Már a magyar betegeknek is van az Unióban is biztosa, aki a magyar betegeket képviselve próbál pénzt szerezni, hogy a méregdrága gondozás, kezelések és fő gyógyszerek ingyenesek legyenek, miközben a betegek elveszítik a munkájukat, hisz menni se tudnak, nem, hogy dolgozni…. De a többit majd a regényben, ami inkább egy napló, olvashatjátok. Szeretettel és köszönettel az érdeklődésért: Róza
Kedves Róza!
A reményt ne add fel! Hinni kell valami csodában, orvostudományban, gyógykezelésben.
Fájdalommal és mély együttérzéssel olvastam szomoru tőrténetedet.
Magdi
Kedves Róza!
Anyaként megértem, hogy milyen nehéz a helyzeted/helyzetetek, ugyanakkor azt látom, hogy minden lehetőséget megkaptatok, a piros zöldre váltott, nem kellett milliókat költeni a kezelésekre. Sajnos a betegség ilyen, vagyis, hogy fájdalmas, mert a beteg nem tud dolgozni és a hozzátartozó is nehéz helyzetbe kerül. Sajnos, vannak és mindig is lesznek olyan betegségek, amelyekkel az emberiség egy adott időpontban nem tud megbírkózni. Ezt nehéz elfogadni, tudomásul venni. Nekem is van egy beteg gyermekem, ha nem is ebben a betegségben szenved, mégis kilátástalannak tartja az életét/helyzetét. Ő is velem él és nyilván rám is hat az ő helyzete. Mind a mai napig dolgozom, persze most már nem úgy, mint akár csak 6 évvel ezelőtt is, de mégis csak elmegyek és ezt azt elvégzek, hogy egy kicsit hozzá tudjak tenni a nyugdíjamhoz. Nem könnyű az élet. Ha a fiad egészséges, akkor talán sokan irigyelték volna, hogy milyen jól keres Hollandiában, hiszen nyilván azért ment oda, mert ott jobban megfizették, mint a saját hazájában, ahol mégiscsak megszerezte a diplomát.
Mint, már írtam, nekem több olyan ismerősöm is van, aki már évtizedek óta él ezzel a betegséggel, még aktív, kutyát sétáltat, ellátja magát. Sajnos a betegség is olyan, hogy kinél így, kinél úgy jelentkezik, kinél lassabb, kinél gyorsabb lefolyású.
Nem adnám fel a reményt és nagyon-nagyon jó szívvel kívánom, hogy jobb állapotba kerüljön a fiad, hogy tudjon élni és dolgozni és örömötök teljen egymásban és az életben.
Szeretettel: Rita🌸