A Szent István kápolna rejtélye 9. fejezet

9. fejezet
– Jövőre, újra ugyanitt –
-A végső döntés-

–Hogy van a lába, professzor úr? – kérdezte Ricsi, és megpróbálta elérni az ágyszabályozó gombot, hogy egy kicsit megemelje a törzsét. Két napja feküdt már a siófoki kórház traumatológiai osztályán, és borzasztó kényelmetlennek találta, de tudta jól, szerencséje van, hogy nem a ravatalozóban kötöttek ki mindannyian, és ma már alulról szagolná az ibolyát. „Nagy mázlijuk volt, én mondom”- állapította meg Horovitz hadnagy, a megyei rendőrkapitányság az üggyel megbízott nyomozója. „ Ebből komoly baj lehetett volna, haláleset. Lehelvári Gábor nem viccelt.”
Ebben Berkes Ricsi és Bánkúti Dániel sem kételkedett. Külön szobát kaptak, extra menüt, napi kétszeri vizitet, VIP ellátást, fiatal nővérkéket, szobaszervizt, és frissen facsart narancslevet minden reggel. Hősök voltak, balatoni hírességek, túlélők. Bekerültek a híradásokba, benne voltak a „Tények”-ben, és megírták az újságok.
„ Lehelvári Gábor, a Balaton-felvidéki műemlékvédelem igazgatója áll az emberrablás mögött”
„Elfogták B. Zs. 48 éves keszthelyi illetőségű vállalkozót, akit illegális ügyletei miatt régóta köröz a rendőrség, és akit most emberölési kísérlet vádjával tartóztattak le a füredi rendőrkapitányság nyomozói”
Bánkúti felemelte a kezét, és intett Ricsinek.
–Jobban, valamivel jobban, köszi. És magával mi van Ricsi?
–Hát, lássuk csak. Eltörte a karom, ez a mocsadék, tettek bele egy lemezt. Ami nagyobb probléma, az a hasi sebem, de legalább nem fúrta ki a beleimet ez az áldatlan. Hát, gondolta volna, hogy ránk lő ez az ember, méghozzá éles lőfegyverrel? A tanár úr mintha gázfegyverről beszélt volna, ezek szerint nem az volt.
Nem az volt. Balogh Zsolt egy CZ 75 Omega típusú 9 mm-es maroklőfegyverrel lőtt rájuk. Szerencsére nem volt egy mesterlövő, így Tótfalusi tanár úrnak a vállát, Ricsit a hasán találta el. Az utolsó bordacsonton gellert kapott a golyó, így nem okozott életveszélyes sérülést. Igaz, így is két órába telt, míg kioperálták belőle a lőszert. Bánkúti Dániel úszta meg talán a legkönnyebben, neki a bokacsontja sérült, igaz, az elég csúnyán. Valószínűleg jó darabig sántikálni fog.
–Meg kell köszönnöm Ricsi, amit tett – szólalt meg a professzor, és fél könyökére támaszkodott- azt hiszem megmentette az életemet. Hálám kísérje a sírig.
–Óh, ne marháskodjon doktor úr, csak el ne érjen, igaz? – felkacagott – Nem volt ebben semmi hősies. Ösztönösen cselekedtünk mindketten. Sosem hittem volna, hogy ilyen akcióba keveredem.
–Higgye el, én sem.
Bánkúti visszahanyatlott a párnájára, és belegondolt mekkora szerencséjük volt. Valószerűtlennek tűnt az egész história. Egy titkos rejtély felfedése, egy bűntény, emberölési kíséret, emberrablás, maga sem hitte, hogy ez vele történt meg.
–No, és hogy van Domonkos atya? – szólalt meg Ricsi. – Maga tud róla valamit?
–Kérdeztem a főorvos urat. Ködösített, elég visszafogottan válaszolt, de a lényeg, hogy életben van, és úgy vettem ki a szavaiból, hogy bizakodnak az állapotát illetően.
–Ezt jó hallani. No és most? Hogyan tovább professzor úr?
Ezen már Bánkúti Dániel is gondolkodott. Üzenetek, és e-mail is érkezett az Antropológiai Intézet vezetőjétől Králik Barnabástól, aki jó barátja is volt egy személyben. Jelezte, azonnal indul, és érkezik Siófokra, hogy megbeszéljék a történteket. Horovitz hadnagy gondos jelentést írt az ügyről, ígérte, hogy visszajön még, ha majd kicsit jobban lesznek, hogy pontosítson a vallomásokon.
–Remek kérdés Ricsi. Mit ne mondjak, eseménydús, és elég sokkoló volt ez a pár nap – Bánkúti felült az ágyban, és megbontott egy kólát – Kér maga is? – fordult Ricsihez, aki hárítóan megrázta a kezét- szóval a felfedezés izgalma, és közben ez a merénylet. Egy úgymond civil is belekeveredett a dologba, hát legmerészebb álmaimban sem gondoltam volna, hogy ez a kutatás ekkora zűrrel jár, de..
–De a legnagyobb reklám, ha jobban belegondolunk, ugye? Nézze meg, tele van velünk a sajtó. Hamarosan jönnek majd mindenféle bulvárlapoktól, megkeresi majd némely tudományos és kevésbé tudományos magazin, online folyóirat és a Fókusz.
–Visszafelé sült el a fegyver. Csak sajnos szó szerint.
Felnevettek.
Bánkúti Dánielt pár nap múlva kiengedték a kórházból. Ricsinek még maradnia kellett, a hasi sebe miatt további megfigyelést igényelt. Barnabás jött érte, hogy visszavigye Badacsonytomajra, de mielőtt elindultak volna a szállodába, meglátogatták Tótfalusi tanár urat is, aki felkötött karral üldögélt a kórház parkjában a szökőkútnál. A kávé automatából vásárolt hosszú kávét kortyolgatta és a szilfák árnyékában meghitt magányában mélázgatott.
–Hogy s mint Tanár úr? Hogy van a karja? – üdvözölte a professzor.
Tótfalusi Bánkúti láttán felpattant, és arcán örömteli mosoly terült szét. Ez a pár napos akció dús közjáték kicsit felrázta Tótfalusit, visszatért életkedve, és élni akarása. A csendes, magányos, morózusságba hajló ember pár napra szabadságot kapott. Kibillentették komfortzónájából, és még meg is lőtték, amely akkora trauma és adrenalin csók volt számára, mintha éveket fiatalodott volna. Ez a pár nap felidézte lelkes ifjúságát, egyetemi éveit, kalandjait, s bár nem volt sosem egy duhaj csávó, mélyen rejlő és eltemetett énje kicsit felszínre törhetett.
–Áh, professzor úr. Köszönöm, jól vagyok. Kicsit nehézkes az életem bal kézzel, de boldogulok – mindketten helyet foglaltak a fehérre mázolt padon, és élvezték a nyár végi kellemes napsütést.
Csendes volt az idő, s bár a hőmérséklet még a nyarat idézte, már érezni lehetett az ősz közelgő hűvösségét, mélyültek a színek. A napsugárzás ragyogó sárgája már narancsos bronzos árnyalatot vett fel. Mégis, jó volt ebben az érlelő nyár végi békében fürdőzni.
–Tudja, voltak pillanatok, amikor úgy éreztem, ez egy vicc. Hogy mindez ez egy kész átverés, valami komédia. Egy filmforgatás, csak nem rémlett, hogy jelentkeztem volna statisztának valaha. Aztán ott a pincében, az edzőteremben, ahova bezárt bennünket ez az alvilági figura, azon gondolkodtam, hogy mégis igaz az egész, és ez korántsem a képzeletem szüleménye, vagy ilyesmi. És higgye el, kétségbeestem – mondta Tótfalusi, és tekintetét Bánkúti professzorra emelte.
–Megértem.
Egy másodpercnyi csend ereszkedett közéjük, Tótfalusi kortyintott a rég kihűlt kávéból.
–No, és megérte ez az egész akció? – szólalt meg végül vidáman – Megtudhatom, mibe is keveredetem igazából?
–Tényleg tudni szeretné? – nevetett Bánkúti- látja mi lett belőle. Krimibe illő jelenetek, életveszélyes helyzetek. Domonkos atya szegény, idős korára fittyet hányva, megzavartuk békés nyugalmát. Bevallom, tanár úr, már magam sem vagyok biztos benne, hogy jó ötlet volt ez az egész. Én azt hittem, egy régészeti lelet, illetve egy történelmi expedíció pusztán tudományos munka, békés terep, veszélytelen kihívás. A kiásott csontmaradványok, törött edények, eloxidálódott fémek, használati tárgyak nem támadnak az emberre pisztollyal, maximum nem találunk semmi, amire számítottunk. Csalódás, és kudarc, esetleges költségtérítési megvonások, jelenthetnek kockázatot. De hogy meg akarjanak ölni?
–Emlékezzen, Indiana Jones-t is mennyi atrocitás érte a filmekben- jegyezte meg Tótfalusi. Bánkúti szívből felnevetett.
–Szóval? Mi volt ez a nagy felfedezés? – folytatta a tanár úr- Mondja nyugodtan, túl vagyunk rajta. Fogok olvasni róla valahol? Lesz tudományos értekezés, ír majd egy könyvet belőle? –faggatta tovább Tótfalusi. Történelem tanár lévén kíváncsisága határtalan volt, érdeklődési körét érintette a dolog, és a félelmeken túl, most már határozottan izgatta a felfedezés.
–Nem tudom még tanár úr, egyeztetnem kell az EIA-val, de érdemes foglalkozni a dologgal, hiszen a legenda igaz volt. A jel megmutatkozott, Szent István király aláírása ott volt, és megvan a számsor is.
–Milyen számsor?
–Amin majd elindulhatunk.
–No és tudja a számsort? A telefonját a Balatonba dobta ez az ember. Vagy megjegyezte netán?
–Neeeem– nevetett fel Bánkúti- sajnos nincs fotografikus memóriám. És igaz, a telefonom a Balaton mélyén sok értékes információval, és adattal, hogy esne bele a ménkű.
–Akkor?
–Akkor? – Bánkúti huncut pillantást vetett Tótfalusira, és kacsintott egyet- természetesen visszajövünk jövőre is. Ez a jelenség minden évben megmutatkozik, csak épp eddig senki sem vizsgálta közelebbről, nem keresték ezt számsort. Nem tulajdonítottak neki jelentőséget. Hát, mi most láttuk. Ott volt. És jövőre újra leolvassuk.
–És addig?
–Addig? Lelkesedünk, és boldogok vagyunk, hogy felfedeztünk valamit. Ez mindig nagy szenzáció. Publikáljuk azokat a tényeket, amiket biztosan tudunk.És várunk türelemmel. Ja, és szurkolunk, hogy süssön a nap, 2022-ben is augusztus 20-án.
–És vajon mit rejt a számsor? Egy helyszín talán? Földrajzi koordináta?
Mielőtt válaszolhatott volna, megszólalt Tótfalusi telefonja. Odapillantott a képernyőre, és felsóhajtott.
–Anyuka az. Professzor úr, ne haragudjon, de ez biztos hosszú lesz.
–Semmi baj, úgyis mennem kell—búcsúzott Bánkúti, megveregette Tótfalusi Béla vállát, és elbicegett.
–Igen, anyuka, itt vagyok. Nem, még a kórházban. Jó, értem, kifogyott a folyékony szappan, rendben ígérem, sietek, és viszek.
Bánkúti elmosolyodott, ahogy távozóban még hallotta Tótfalusi tanár úr válaszait.
Bizony, a földrajzi koordináta. Vajon hova vezeti majd őket? Bosszankodott kissé, hogy nem tudta megjegyezni, vagy nem jegyezték le valamilyen formában, de a fotó is tökéletesen megfelelőnek bizonyult. Nem gondolta volna, hogy ilyen rövid ideig lesz birtokában a tudás. Hol lesz ez a hely? Ha egyáltalán vannak titkos levelek, azokat hol őrzik vajon? Létezhet, hogy ennyi időn át, homályban, fedettségen, elrejtve a külvilág elől maradhatott ez a lehetőség? És felfednek e majd valakit, kiderülhet e, hogy kivel levelezett Szent István királyunk? Bánkúti csiklandozást érzett az oldalán. Csak a kíváncsiság bujkált a bordái közt, jóleső bizsergést okozva.
–Köszönöm Barna, hogy elhoztál – hálálkodott a professzor, amikor visszaért az autóhoz, ahol Králik várt rá. Óvatosan becsusszant barátja, felettese autójának első ülésére. Bal bokáját védőtok tartotta, de még így is sajgott minden megfeszített mozdulatnál.
–Nos? Hogyan tovább Dani? – kérdezte a férfi, és indított.
–Minél hamarabb kellene egy jelentés az esetről. Amilyen gyorsan csak tudsz, dobj össze valamit kérlek. New York-ban is hallottak már sztoriról, tudod, most ráharaptak a dologra, és izzanak a vonalak. Mr Shaldow már hívott is, hogy mikor érkezel vissza, és szeretné látni a képanyagokat, no meg a jegyzőkönyvet.
–Nincsenek képanyagok, te is tudod. Minden, amit fotóztam, a telefonomon volt.
A 71-en haladtak Balatonakarattya irányába. Délutánra kicsit beborult az ég, az augusztus már a közelgő őszt idézte. Feltámadt a szél is, a Balaton fodros hullámokat vetett, az Aranypart szikláin a víz hangos csobbanással bucskázott újra és újra.
–Visszamehetünk, és a te készülékeddel csinálhatunk pár fotót a kápolnáról, a környékről, és amint hazaértünk, készítek egy szakvéleményt is, de ezek úgymond natív fotók lehetnek csupán – folytatta Bánkúti, és fészkelődött egy kicsit az ülésben. Begörcsölt a vádlija, izomlázas volt a karja, egy kicsit a válla is meghúzódott a dulakodásban, – de ennél több most nem áll rendelkezésünkre. Be kell érniük most ennyivel.
–Nem sokáig lesznek türelemmel, ugye tudod? Már itt az intézetben is érdeklődnek, Stockholmból is kaptam e-mailt. Fel kell mutatnunk valamit, konkrétabbat.
–Ugyan mit? Ez az esemény évente egyszer ismétlődik meg. Adott nap, adott pillanatában. Nem elhanyagolható, hogy süssön a nap, hiszen ha felhős az ég, fújhatjuk a dolgot. Kiváltságos alkalom volt ez a mostani, ideális, és szerencsés együtt állásokkal. Mintha ezt sejtette volna meg Lehelvári Gábor is. Mintha érezte volna, hogy most sikerrel járhatunk, és ezt meg kellett akadályoznia. Bármi áron.
–Hát, akkor nem marad más megoldás, igaz?
–Egyre gondolunk? – nézett át barátjára Bánkúti.
Lassan feltűntek a Balaton- felvidéki tanúhegyek, még a Somlót is látni lehetett. Cseperegni kezdett az eső, de a szürke égbolt sem tudta kifakítani a táj szépségét, különlegességét, békés harmóniáját.
Az autó jobbra kanyarodott, hogy felkaptasson az emelkedőn a Maison irányába. Újra feltűnt a bazaltkövekből kirakott csodaszép házikó, a terrakotta tetővel. Feltámadt a szél, kicsit hűvösre fordult az idő. Bánkúti kicsit összeszorította a fogát, ahogy kiszálltak a kocsiból, és a bal lábára nehezedett.
–Vissza kell jönnünk jövőre is! – jegyezte meg, és Králikra nézett.
–Veled tartok, ha nem bánod.
–De csak ha van életbiztosításod.
Egymásra kacsintottak, és siettek a bejárat felé, – Bánkúti kissé bicegve- mert közben eleredt az eső.
***
Domonkos atya felszisszent, ahogy belenyilallt a tarkójába a fájdalom. Az ominózus eset óta szinte állandó társa lett fejfájás. A templomban alaposan helyben hagyták, a fejére mért ütés erős agyrázkódást és subdurális vérzést okozott, tartós eszméletvesztéssel. Az orvosok eleinte egy lyukas garast sem adtak volna az életéért, de aztán Domonkos atya magához tért, és napról napra erősebb lett. Két hét után kiengedték a kórházból, és bár gyakran szédült, és fájt a feje, járása kissé bizonytalan volt, de segítséggel, támogatással lényegében folytathatta az augusztus 20-a előtti életét.
Döntése fokozatosan érlelődött benne, és ma végül elhatározásra jutott. Taxit hívott, és felvitette magát a Szent István kápolnához. Érdekes volt újra látni, most így az őszi színekbe ágyazva. A délutáni napfény bágyadtan sütött be a fák ágai közt, és az árnyékban sötéten tűnt fel a templom sziluettje. A taxi elment, és Domonkos atya odasétált a bejárathoz.
Körül nézett, nem sétálgatnak e turisták a környéken, nem akarta, hogy szemtanúi legyenek az ittlétének. De ősz volt már, a turistaszezon lecsengett, hétköznap lévén nem járt erre senki. Domonkos atya elővette a kulcsokat és belépett a templomba. Keresztet vetett, elmormolt egy miatyánkot, fohászkodott istenhez, hogy bocsássa meg, amit tenni készül. Előresétált az oltár elé, és megállt az első padsor vonalában. Eddig jutott el a múltkor is, nem akart egy tapodtat sem közelebb lépni ahhoz a ponthoz ahova Bánkúti professzor a jelenést várta. De most tudta lépnie kell.
Tétován araszolt közelebb, és lenézett a kövezetre. Nem látszott ott semmi, csak a szürke gránit. Oldaltáskáját kezébe vette, és felhajtotta a tetejét. Belenyúlt, és kitapintotta a benne rejlő kalapács alakját. Megsimította a fej hideg fémességét és megmarkolta a fanyelet, kivette a táskából, jólesett érezni a súlyát, tekintélyt, erőt adott. Az oldaltáskát lecsúsztatta a földre, és felpillantott a keskeny ablakokra.
Elképzelte, hogy áradt be a fény augusztusban, egy bizonyos ferde síkban, és ért földet ott, az oltár előtt, kissé baloldalon.
Domonkos atya végül elszánta magát, tett néhány lépést előre, végigpásztázta tekintetével a kövezetet, felemelte a kalapácsot, és lesújtott.

VÉGE ( ? )