43
A tél volt a legnehezebb. A hideg miatt nem ment sétàlni, csak vàsàrolni ment ki a szélrohamokba. Különben csak az ablakok mögül nézte a rossz időt. Végül mégis csak megérkezett a szép idő, a fény, és a langyos levegő újra kellemes volt.
Kimehetett nézni a vilàgot, egy padon ülve olvasni az ujsàgot a zöld sétàny viràgjai között.
Most sokszor ült az ablak előtt nézve a vàltozatlan vàrosképet és írt.
44
“Miért irsz, kérdezte a felesége?”
« Nem tudom. Időm és kedvem van hozzà. Rögziteni akarom a gondolataim. Tudom, hogy nem tudok írni, csak magamnak szànom, összeszedni gondolataimat és valamivel kitölteni a magànyomat,” – vàlaszolta.
45
Egy szép napon nem irt többet. Nem volt értelme. Semmi nem ért semmit. Egyik napról a màsikra élt. Egymàst követték és keresztezték a napok. Vasàrnap s màr újra péntek. Élete részévé vàlt a megszokàs. Az új szokàsok között a reggel volt a legnehezebb mikor elment a csalàd.
“Kellemes napot, este újra làtlak”. A viszhang vàlaszolt a jókivànsàgokra. Egyszer a felesége észrevette, hogy soha nincs egyedül reggelenként. Azelőtt egyedül volt a lakàsban. Nyugodtan öltözködött, utolsónak ment a többiek utàn.
Most a férje ott volt.
“Reggelenként, tudod… Ez a néhàny perc… Később egész nap egyedül vagyok…” Próbàlta magyaràzni, de annyira nehéz volt màr reggel a foteljàban ülni és olvasni és indulàsàt vàrni, hogy elkezdje napi munkàjàt.
Ha mehetne ő is! Elsőként menni mint azelőtt. Megtalàlni az elfelejtett szokàsokat, a régi arcokat, mozdulatokat. Úgy élni mint azelőtt. Hinni, hogy még fiatal és jövője van. Terveket szőni, kàrtyavàrakat építenie, utakról àlmodozni, hóditàsokról, a két végén égetni a gyertyàt mert annyi idő van még hàtra az életből! Sok ideje még. Idő àlmokra és vàgyakra. A vakàcióra vàrni és butàn nevetni és mondani a többiekkel: éljen a nyugdij!
46
Az àlmok. Nem voltak àbràndjai, nem àlmodott többé. Csak az emlékek maradtak. Egész életében arról panaszkodott, hogy nincsenek emlékei s egyik napról a màsikra a dolgok lelke tàmadta meg és nem maradt semmi màs csak a múlt. Az emlékek csatornàja elöntötte egész életét.
Így volt ez mindenkivel? Vagy a többieknél màsként? Senki nem mondott semmit. A vilàg féltékenyen őrizte létezése titkait. Mindenki elégedettnek tűnt. Az ezredes évek óta reggel-este sétàlt a kiskutyàval s a nap többi részét a feleségével osszezàrva töltötte. Vasàrnap délutànonként làtta őket karonfogva sétàlni a sugàrúton. Egy összeforrt pàr volt. Valóban ezek voltak? Mire gondoltak? Gyerek nem volt csak egy kiskutya. Es az àlmok? Voltak àlmaik? Boldogok voltak?
47
Eszrevette, hogy csökkent a jövedelme, de a jövedelmi adó vàltozatlanul magas volt és a különböző közterhek is. Csökkentette kiadàsait. Nem ment többé a kàvéhàzba süteményt enni a kàvéjàval. Otthon készítette a presszójàt. Kevesebb cukorra volt szüksége, mert kevesebb energiàt hasznàlt fel és nem akat meghízni sem. Könyveket sem vàsàrolt többé. Annyi volt a könyvtàràban, annyi olvasatlan könyv! Moziba sem ment többé mert vàltozatlanul nem szeretette egyedül nézni a filmeket.
A többiek. Hogyan viselték el a nyugdijas életet? A reggeltől-estig összezàrt hàzastàrsak. Egész nap. Senkinek a titkàt nem ismerte. Senki nem mondott semmit. Vagy a férfi hogyan viselte el a magànyt otthon egyedül, mert az asszony még dolgo-zott? Sokan egy baràtnőt kerestek. Hallott kulönböző dolgokról. Màsok elvàltak s màs nővel àlltak össze. De sem a baràtnő, sem a vàlàs és az újabb hàzassàg nem érdekelte. Még Sharon Stone sem, és elnevette magàt mert egyedül volt, tàvol mindenkitől a négy fal kozott mint egy rab. Még Sharon Stone sem jelentett semmit nem a lehetetlenség miatt, hanem mert késő volt. Elmult az idő. A mesterséges módszerek, a Coué módszer, ismételni, hogy fiatal vagyok, fiatal vagyok, előttem a jövő, gyerekeim lesznek, nem vàltoztatott a valósàgon, hogy az út végére ért.
Egyhetlen lehetősége maradt, megőrizni egészségét hosszú ideig. Elmenni kinos betegség nélkül, kórhàz nélkül, anélkül, hogy vagdosnàk és csövekkel szurkàlnàk, élni a gépek ritmusàra, elkàbítva haldokolni és kérve a semmit, hogy fejezzük be végre màr. Elmenni hirtelen s megnézni, hogy van-e egy màsvilàg egy màsik galaxiàban. Ha volt egy màsvilàg. Lehet, hogy semmi nem volt. Szétolvadàs abban a reményben, hogy a semmiben, az eltünésben nincs nyugalomba menés, nyugdij, emlékek, remény, sem jövő, sem vàgy, sem màsnap, semmi.
Végeredményben önmagukon sirnak a hàtramaradók. A magànyukon. A multtà vàlt jelenen. Az elveszített szokàsokon. A képtelenség az eltünttel beszélni. Megszakadt egy kapcsolat, csak a mély, àthatolhatatlan csend marad. Sírnak a hàtramaradottak mert újabb kapcsolatokat kell teremteni, ismerettséget, érzelmeket hogy elfelejtsék az elmenőt, az eltüntet. Örokké ismételni, ismételni sokàig ugyanazokat a mozdulatokat, szavakat, màs emlékeket elcserélni, és újabbakat kreàlni sajàt végleges indulàsukig.
48
E végleteg előtt még volt vakàció. A kibontakozó tavasz, a nyàr fullasztó melege és a viharok.
A Landes-i tengerpart. A végtelenbe nyúló homok. A Pyreneusok a tàvol ködében. Néhàny Bayonne előtt horgonyzó hatalmas hajó. Északon Capbreton vilàgitótornya és a piros cserepes hàzak. A Pyreneusok és Capbreton között a végtelen óceàn. A hullàmok örökké tàmadjàk a homok dombokat és az Atlanti fal màr a vizben mosta làbait. Fél évszàzad alatt a vizbe csúsztak a tengerpartra a dünekről a félig elnyelt és elfelejtett beton erődítmények.
A Pyreneusoktol Capbretonig éjjel és nappal követték egymàst a végtelen hullàmok milliàrd szines cseppekben törve szét a homokon. Siràlyok kiàltoztak az égen és a hullàmra szàlltak tàvolabb, majd elrepültek újra, màsutt keresve élelmüket.
A vilàgitótornyot megkerülve vitorlàsok hagytàk el a kikötő nyugodt vizét és siklottak a semmi felé a kék làthatàron kiterítve. Fehér hàromszögük. A nap visszatukröződott a vizen. Néhàny fehér felhő bóbita az ég kékjén, a sétahajok, a tengeri madarak kiàltàsai, az örökmozgó Óceàn lélekzetvétele, s a végtelen hullàmok suttogàsa a nedves homokon. Az óceànon túl Amerika. Ezek a hullàmok nyaltàk a partot, ez a széttort víz zaja, a zöld üvegszinű àtlàtszó fal suttogta utolsó elhaló sóhajàt Coney Islandon.
Csalàdjàval a homokra terített gyékény szőnyegen feküdtek, làbujjaik a homokba fúrva: s ujjaival szitàlta a púderszerű port, ami a vizkoptatta kavicsokbol maradt.
Az Óceàn zaja. Egy kis reklàm repülő húzta a part felett az Angleti Mammouth hirdetését, a motor zaja eltàvolodott. Mikor a csendőrök hélikoptere érkezett, mindenki bàmulta a Capbreton és Hossegor felé eltàvolodó nagy szitakötőt.
Telve volt jóddal a levegő. Az Óceàn illata, a moszatoké és halaké. Fejuk felett sàrkànyok vetélkedtek a siràlyokkal. Klik-klak, fiatalok kemény gumilabdàkkal teniszeztek, egy apa és fia a Frisbeet hajitottàk és néhàny csavargó kutya harapdàlta a làbuk előtt elhaló fodrokat.
Napsütötte délutànok boldog órài teltek amig a nyaralok nem mentek el vacsoràt késziteni. Az uszomesterek leengedték zàszlójukat és kocsijuk egy utolsó ellenörző út utàn felment a dünre. A tengerpart kiürült. Kissé tàvolabb néhàny fiatal összegyűlt egy a homokban ülő gitarista körül. Nézték a közeledő dagàlyt, az Óceàn visszahóditotta az ideiglenesen elhagyott földet.
Ők is elindultak. Lassan felmàsztak a dünre és fent mégegyszer megàlltak csodàlni az Óceànt. A hatalamas nap a csillogó hullàmok fölött lebegett. A vitorlàsok régen eltüntek màr és a végtelenségben csak egy halàszhajó sietett egy talàlkàra a halakkal.