Levél a távolba 2. – Devizahiteles történet

Levél a távolba II. – Devizahiteles történet

Halló-halló Bébike!
Ígértem, hogy megírom majd a devizahitel-károsult barátnőnk átmeneti befogadásának történetét. Most, hogy az összes kezem ügyébe eső bizonylat elfogyott, végre erre is sort tudok keríteni.
Valamikor október elején hívott fel az egyik öreg – táncoslábú – barátnőm, hogy másik – szintén öreg és szintén táncoslábú – barátnőnket az a veszély fenyegeti, hogy másnaptól a híd alatt kell aludnia. Az ok a fia által könnyelműen felvett 60 milliónyi devizahitel, melynek fedezeteként – megbocsáthatatlan könnyelműséggel – a szülői házat ajánlotta fel. Barátnőnk pedig – szintén könnyelműen, de a szülői szeretet által vakon vezérelve – ehhez saját aláírásával járult hozzá. Ezzel el volt vetve a szörnyű vész magja, melynek kikeléséhez csak a világgazdasági válság szelére volt szükség, melynek hatására a svájci-frank forintárfolyama megugrott, a fineszesen megfogalmazott hitelszerződés alapján pedig az addigi havi törlesztési részlet a duplájára ugrott.
Mivel a hitelt egy tüzelőanyag-gyártó gép vásárlására és üzem létesítésére vették fel, ezután a végső krach-hoz már csak arra volt szükség, hogy élelmes és gyakorlott fém- és használatieszköz-gyüjtő szakemberek szállítólevél és átvételi elismervény nélkül bizonytalan időre elvigyék a telepről a gépet. Mivel a Bank ezt nem volt hajlandó vis-majorként kezelni a hiteltörlesztésnél, életbe léptette az ingatlanfedezet iránti követelését, mely rövid úton az egész család, benne barátnőnk utcára kerülését jelentette.
Ekkor merült fel az ötlet – mely öreg, táncoslábú barátnőm agyából pattant ki, aki fiúnk tőlünk való tavaszi elköltözéséről korábban könnyelműen elejtett szavaimból már értesült – hogy pillanatnyilag üresen álló szobánkban nyújtsunk neki legalább pár hétre átmeneti szállást.
Kicsit meglepett a javaslat, de belegondolva közös barátnőnk helyzetébe, nem nagyon látszott más kiút, hiszen a saját családja éppúgy utcára került, mint ő. Miután előbb nejemmel beszéltek, és bírták az ő – szintén kissé meglepett – beleegyezését, én is igent mondtam. Így aztán másnap munkaidő után odamentem a közös barátnőnkhöz deponált két kisbőröndnyi cuccáért., és őt is karon ragadva kisétáltunk a Lehel-úti villamosmegállóba. Néhány perccel később már kies otthonukban landoltunk. Kisbőröndnyit mondtam, de valójában egy óriás bevásárlószatyor és egy zippzáras ágyneműtároló volt a kezemben, ez utóbbi minden alkalmas fogantyú nélkül. Bár nem volt nehéz, de egy idő múlva iszonyú kényelmetlenné vált a cipelése. Szerencsére, tényleg nem kellett nagyon messzire vinni. Nagy megkönnyebbülés volt, amikor végre letehettem az előszobában.
Nejem közben előkészítette az egyetlen alkalmas – az előszobára nyíló, és lomokkal, azaz sem elődeink ránk hagyott, sem utódaink levetett holmijaival nem színültig tele – szabad szobát. Itt szoktak az alkalmanként nálunk megjelenő unokáink éjjel aludni – vagy számítógépezni. Néhány szekrénypolcot és fiókot is kiürített, hogy sorsüldözte Rózsikánk a holmiját el tudja helyezni.
Barátnőnk meglepően elegáns ruhában érkezett: drapp színű nappabőr nagykabátban, ugyanilyen nadrágban, – a felsőrészre nem emlékszem – és tűsarkú cipőben, nyakán – ha jól emlékszem – némi ékszer. Arca kirúzsozva, bepúderezve kiegyensúlyozottnak tűnt, és mindenesetre az egész megjelenése eleganciát sugárzott. Egyáltalán nem keltette egy utcára kerülő, vagy ezzel fenyegetett nő benyomását. Persze, ezt is meg lehet magyarázni: így tartotta önmagában a lelket, hogy legalább külsejében őrizte a régi szép napok emlékét, mégis, kicsit kiábrándítóan hatott. Mi néztünk ki úgy mellette, mint ágrólszakadt szegények.
Mindegy, azért helyzetét ismerve a konyhába invitáltuk, hogy vacsorára vendégül lássuk. Ő kijelentette, hogy természetesen nem akar a terhünkre lenni, maximálisan alkalmazkodik hozzánk. Ezt elég nyomatékosan ki is fejezte azzal, hogy vizet hozott nekünk az asztalhoz, elvitte a kiürült tányérokat és miután megkérdezte, hová tegye, betette a mosogatóba, stb. Nem győztünk szabadkozni, hogy ne csinálja, tekintse magát most vendégnek, majd mi… Nem, ő hasznossá akarta magát tenni. Elég hamar kínossá vált a viselkedése. Próbáltuk lenyugtatni, kérdezősködtünk helyzetéről, közelebbi terveiről. Ekkor pattant ki érett bimbóként lényének egy másik – jelen helyzetben rendkívül előnytelen oldala, hogy nagyon szeret beszélni, ráadásul a nálunk szokásosnál lényegesen nagyobb hangerővel. Nejem, akibe – napi négyórás, rendszeres távollétem és a régi munkahelyi társalgókör hiánya miatt – szintén elég sok mondanivaló szorul bele nap-mint-nap, alig mondott egy-két mondatot, neki máris eszébe jutott valami a régi időkből, amikor tengerész férjével a világot járták, és nem is nagyon adta vissza a szót hosszú ideig. Ez a szituáció többször is megismétlődött a vacsora folyamán, és én már éreztem az asztal felett gyűlni a viharfelhőket. Vacsora után sikerült megakadályozni, hogy el is mosogasson, elküldtük pihenni, tekintettel a fárasztó napra.
Távozása után a nejem indulatosan kritizálta barátnőnk viselkedését és én megértően hallgattam, mert magam is sokallottam ezt a szóáradatot, amelyből megint az derült ki, milyen szürke is volt a mi életünk az övéhez képest, amikor még “Sándorom” élt és virult. Miután a beszélgetés során kiderült, hogy végül “Sándorom” egy autóbaleset áldozata lett – szerencsétlen körülmények között fának ment az autójukkal, Kati négyszemközt rosszmájúan megjegyezte, úgy gondolja, hogy a baleset nem „véletlen” volt, Sándor a túlvilágra menekült e bőbeszédűség elől.
Az est során bennem kelt érzésekre gondolva, ezt végül nem is tartottam olyan nagy túlzásnak, bár a rosszmájúság kétségtelenül tettenérhető volt. Mindenesetre elhatároztam, hogy a gyülekező felhők eloszlatása végett Rózsikát a rólam közmondásosan ismert tapintattal figyelmeztetni fogom a veszélyre. Néhány nyugtató szót mondtam a nejemnek, melynek lényegét az a remény jelentette, hogy végül is csak néhány hetet kell kibírnunk együtt.
Másnap reggel munkába mentem, a két újdonsült barátnőt magára hagyva. Este nejemet idegileg teljesen kiborulva találtam. Mint megtudtam, Rózsika kötelességének érezte, hogy szórakoztassa Katit, egész nap mindenhova elkísérte (konyhába és szobába, hogy ne hagyjak nyitva kétértelmű lehetőségeket), és szóval tartotta. Gyanítom, hogy nem sok minden maradt rejtve nejem előtt Rózsika múltjából sem, de azt egészen biztosan tudom, hogy nejem egész nap szóhoz sem jutott, talán még gitározni sem jutott ideje (vagy hangulata), mindenesetre este kifacsart citromhoz hasonlított, legalábbis hangulatilag, és borzasztó fáradtságról panaszkodott.
Sietve megígértem, hogy beszélni fogok Rózsikával, mert nekem az ő egészsége mindennél fontosabb. Nejem kijelentette, hogy ő mindenesetre a következő napokat házon kívül tölti, és mivel kulcsot nem adunk a lakáshoz barátnőnknek, erre ő is kénytelen lesz.
Másnap reggel aztán szerét ejtettem, hogy négyszemközt maradjak Rózsikával, és feltettem neki a következő találós kérdést:
– Tudod-e, hogy mi a nők legfontosabb szerve?
Ő szemforgatóan előbb a kezüket, tagadó válaszomra meg talán a nyakukat vagy a lábukat említette, de még mielőtt sikamlósabb tájakra tévedt volna, felvilágosítottam: “A szájuk.”
– És tudod-e, miért? – kérdeztem én.
Nem tudta.
– Mert a világon legjobban beszélni szeretnek. És mit gondolsz, miért kérdeztem ezt? – kérdeztem.
Ezt sem tudta.
– Mert a nejem is nő, és ő is nagyon szeret beszélni, de te nem hagyod. Szóhoz sem jut melletted. És ő ezt nagyon utálja.
Sietve megígérte, hogy többé meg sem szólal. Ezt nem helyeseltem, csak azt kértem, fogja vissza magát, és hagyja a nejemet is szóhoz jutni.
Az előbbit nem, az utóbbit nagyjából betartotta, de akkorra már el volt rontva a helyzet. A nejem a két napos hallgatást nem tudta kiheverni, attól kezdve – bár nem mutatta – csak azt várta, mikor távozik a vendégünk. Annál jobban idegesítette viszont, hogy barátnőnk látszólag nem tett ebbe az irányba különösebb erőfeszítéseket.
Amikor hozzánk jött, azt mondta: két, legfeljebb három hétről van szó, mert van egy biztos helye, ahol élete végéig is ellakhat, rezsivel együtt hatvanezer, de az messze van a városközponttól (Kelenföldön?), ráadásul bútorozott, nem tudná hová tenni a konyhabútorát, tehát inkább egy olcsó, bútorozatlan albérletet keresne. A keresést megkönnyítendő, egy számítógépet telepítettem a szobájába, ahol akár naphosszat böngészhette volna az apróhirdetéseket, de azt egyszer sem kapcsolta be, és felajánlásom ellenére az én segítségemet sem kérte. Állítólag közös barátnőnkkel nézegették az internetet (“vak vezet világtalant” alapon), de talán, ha két-három lakást néztek meg. A többi nap különösebb esemény – és tegyük hozzá, eredmény – nélkül telt el.
Reggel elment, este – amikor már otthon voltunk – hazajött. Együtt megvacsoráztunk, aztán elvonult a szobájába, tévézett vagy olvasott. Nejem lenyugodott, de ott motoszkált a fejében a gondolat: ha nem keres lakást, hogyan lesz neki?
Én biztattam, hogy nem marad a nyakunkon, de a nejem alapvetően pesszimista az emberiséggel szemben, különösen mióta régi barátnőjének feje fölül a házat a saját lánya veszélyezteti hitelfelvételével – már ügyvédi felszólítást vagy értesítést is kapott a végrehajtandó árverezésről, Rózsika esetéhez eléggé hasonló módon, de itt a lánya nincs csődben, bár sosem lehet tudni, mert odáig még nem jutott, hogy anyjának őszintén feltárja a valós helyzetet.
A hó vége közeledtével már én is aktuálisnak láttam a helyzet tisztázását. Rózsi megnyugtatott, hogy a hét második felében elköltözik, és – csodák csodája – úgy is lett.
A mondott napon fogtuk a cókmókját és átkísértem a két utcasarokkal arrébb levő ház földszintjén levő, üzlethelyiségből kialakított – egyébként elég szépen berendezett – garzon-lakásba, ami – mint kiderült – egy másik barátnőjéé, és jó ideje üresen áll. Kellemes meleg, fűtött szoba, hálószoba, TV, konyha fogadott minket.
Hogy miért nem eleve oda költözött, azóta is rejtély. Ott lakott kb. az év végéig, nemrégiben kaptam tőle a hírt, hogy szerencsésen rendeződtek az ügyei, és újra másik – talán már végleges – lakásba költözik.
Egyéb részletet nem árult el, – majd személyesen – mondta. Hogy hol, és mikor, az nem derült ki – a jövő titka.
Nos, hát ennyi a történet. Ennél különösebb még nem történt velem – igaz, életem nem bővelkedik különös kalandokban – bár már elég jól sikerült elfelejtenem.
De hát végül is, én komplett regényeket is képes vagyok elfelejteni (a viccekről nem is beszélve), legfeljebb akkor merülnek fel a részletek, amikor újra olvasom.
Csak téged nem felejtettelek még el…
Puszikaaa,…
(2014. január)

“Levél a távolba 2. – Devizahiteles történet” bejegyzéshez 2 hozzászólás

  1. Én sem szeretem, ha valaki sokat beszél. Rettenetesen idegesít. Teljesen megértem a feleséged, s gondolom, egy köszönöm szépen nélkül távozott a hölgy.
    Életművész. Vannak ilyenek.

    Szeretettel:
    La Vie

Szólj hozzá!