Hallgassatok a Vándorra! 7. rész

Vigyázz nagyuram!

Esőterhes felhők mögött hunyorgott az őszvégi nap, bágyadt világa szürkén hullott a hun király ordujára. Az ártéri erdő – máskor oly vidáman cserregő, füttyögő – madarai elhallgattak, a jobb idő reményében fészkükre húzódtak.
Mintha csak átérezték volna Jónás nyugtalanságát. Mert, ha igazat írtak rongyosra olvasott szakkönyvei, akkor hamarosan döntenie kell Etelének, a nagy galliai hadjárat dolgában. És, ha belefog a felkészülésbe, az lesz majd birodalma szétesésének nyitánya…
Ő pedig dolgavégezetlen térhet vissza – ha visszatérhet egyáltalán – a saját világába.
– Hátha mégis meggyőzhetném Etelét, hogy határozzon másképp – gondolta Jónás. Igen! Hiszem, hogy elmaradhat a catalaunumi csata…
Jó nyíllövésnyi távolságra tőle Göncőt is hasonló gondolatok gyötörték, csak éppen más szemszögből nézve.
– Mi lesz, ha ez a lelkes, fiatal mágus, merő jóindulatból a sors útját állja? Vajon változtatna-e tettével azon a szép jövőn, ami a negyedik táblára van róva?
Sok múlott a válaszon, nem bízott hát semmit a véletlenre, s hogy legalább némi időt nyerjen vele, átballagott Jónás szállására. Köhintett néhányat, mielőtt az aszkuppunak mondott küszöböt átlépte volna.
– Na, ifjú Mag-úr, a Balambér fiak cselekedeteiről hallanál még igaz-e? – kérdezte csendesen, a rövid üdvözlés után.
– Igaz uram, de mára a kíváncsiskodásnál fontosabb dolgom akadt. Tanácsod ellenére, nagyurunkat készülök meggyőzni, úgyhogy, ha megbocsátasz, inkább máskor hallgatnálak.
A táltos, mintha meg sem hallotta volna a tiszteletlen választ, letelepedett egy birkabőrre, s hátát kényelmesen megtámasztotta a kamlik bordafalán.
– Ugyan már, barátom! Ezerötszáz esztendő távolából mit számíthat az a félnap, ami alatt okosodnál?
Igaz lehet, gondolta Jónás és engedett kíváncsiságának.

– Balambér úr bizánci hadjárata, javarészt már fiainak a vállalkozása volt. Könyveid rabló portyákról írtak ugye? Ne higgy nekik! Helyette gondold csak át: feltörekvő nemzetünknek érdekében állhatott-e egy erős, és megbízhatatlan szomszédság? Persze hogy nem. Meg is tett mindent Balambér úr, hogy a nagy római birodalom hatalmát megossza, erejét csorbítsa.
Fiai, Kharaton és Uldin hercegek, pedig folytatták, amit az apjuk elkezdett.
És sorolta a táltos, nem kis büszkeséggel, hogy hun elődei miként osztották ketté az oly erős Római birodalmat keleti és nyugati felére.
Elbeszélte, hogy Balambér úr halála után, idősebbik fia, Kharaton lett a tan-hu, míg Uldin a kisebbik király. Jó testvérek módján osztoztak apjuk trónján.
Eszébe véste Jónás, hogy a tan-hu vette vállaira a megnövekedett hun birodalom belső terheit, míg öccse, a horka lett hadainak ura.
És hogy Uldin horka, hamarosan nyugat felé kacsintgatott, a Kárpátokon túlra…
Látta a nagyszerűen vezetett hadainak diadalát, s egy győzelemmel végződő csatában, halálos sebtől lehanyatló Uldin horkát.
Eljött az est, Göncő, a jól végzett munka örömével indult a szállására. Legalább egy napot nyertem – gondolta. Meglehet, Etele csillagzatának ennyi is elég lesz, hogy helyre álljon megzavart rendje…
Jónás elvetette magát medvebőrös kerevetén, de hiába erőltette, nem jött álom a szemére. Egyre csak Uldin úr négy fia járt az eszébe, akik Kharaton király után következtek.
Mundzuk – akit ki tudja miért, néha Bendegúznak mondott a táltos – meg Ruga, Oktár, és Ojbársz.
Hát, ami Bendegúz-Mundzukot illeti, sok újat nem tudtam meg felőle – gondolta csalódottan. Annyit csupán, hogy Kharaton tan-hu halála után nem sokkal ő is meghalt, egy győzelemre vitt csata során, valahol a Duna-delta tájékán.
Két fiát, Budát és Etelét azután testvéröccse, Ruga király vette magához. Rugáról nemcsak beszélt Göncő, hanem szavaival szinte képet festett Jónás elé.
„Fél fejjel magasodott vezérei fölé, de rövidre vágott szakállával, bajszával is kilógott közülük. Hangja akár a medve dörmögése, és ha nevetett is, olyan volt az, akár az égzengése. Érdekelne arca vonása? – somolygott sejtelmesen a táltos. Hát nézd csak meg jól Edekeont! Ő, a nagyúr szakasztott mása”…
Aztán, egyre halványabban látta Jónás Oktár urat, az utolsó csatáján, meg Ojbars herceget a keleti végek védelmében.
Majd amikor Ruga király hirtelen halálát vetítette eléje a képzelet, meg Etelét, ahogy Buda úrral együtt átvették nagybátyjuk örökét, lassan mégiscsak elnyomta az álom…

Hajnaltájt a király testőrének hangja ébresztette:
– Kövess, Mag-úr, nagyurunk már vár rád!
A táltos sugallta kételyeket feledve, igaza biztos tudatában követte Edekont Jónás
Nem állhatta szó nélkül, útközben kérdezte a testőrt.
– Úgy tudom uram, te Ruga király sarja lennél. Ne vedd tolakodásnak, de igen furdal a kíváncsiság. Mi okból maradtál ki mégis a hatalmi körből?
Még csak nem is lassított Edekon, ahogy vigyorogva hátraszólt.
– Kimaradtam volna? Hisz’ alig van nap, amit a király nélkülem töltene. Az árnyéka sem állhat hozzá közelebb nálam.
– Hát, ha nem akarsz, ne válaszolj.
Csak a szapora léptek zaja hallatszott egy ideig, ám mielőtt még a palotaudvar kapujához értek volna szembefordult a testőr Jónással.
– Idefigyelj ifjú Mag-úr! Nincs olyan rang, cím, vagy hatalom, amiért én kockára tenném Hunnia sorsát. Kevesen vannak, akik többet tehetnének érte, mint jómagam, de azokat én megbecsülöm, magam elé engedem. Buda úr is ilyen volt, Etele is ilyen.
Önként lettem őrizőjük, s a végső számadáskor elmondhatom majd őseimnek, hogy személyükben magát Hunniát őriztem.
Atyám is így akarta volna, és tudom, büszkén néz le most rám odafentről…
Nem csak úgy, megszokásból hajolt meg ezután Jónás, ha Edekont látta…

Nyílt a palotakert kapuja, indultak tovább, de még a lépcsőig sem jutottak, szembe jött velük a király.
– Na, Jónás? Hagy hallom, ma éppen milyen tanácsot adnál?
– Fontosabbat, mint gondolnád, felség…
Mert, ami a tervbe vett galliai hadjáratodat illeti, úgy érzem, nem vetted komolyan figyelmeztető szavaimat. Nem erőltetem tovább, csak befejezném a történetet, amit akkor kezdtem el, amikor azt a gyönyörű szarvast futni hagytad. Aztán rajtad áll, hogy hallgatsz-e rám, kései krónikásra, vagy mégis inkább kísérted a sorsod.
Aztán meg kérdéseim is volnának, amelyekre csak tőled remélhetek igaz választ.
– Halljam előbb az aggályaidat! Miért kellene tétlenül néznem Róma vergődését? Miért kellene, mint valami ordasok marcangolta koncot, a germánságnak kiszolgáltatva hagynom? Ismered te egyáltalán a célom? Tudod, hogy miért kell hun vért áldoznom nyugaton?
– Csak annyit tudok uram, amit könyveim írnak.
– Mondd hát azt!
– Legtöbbjük arról beszél, hogy látva Róma gyengeségét, hódító háborúra szánod el magad, az önállóságra törekvő tartományaiban. Maradékuk meg arról, hogy megóvnád inkább a germán áradattól.
– És mit gondolsz te, az eljövendő tudója?
– Nem hiszem, hogy Róma vesztét akarnád felség. Feltevésemet mi sem igazolja jobban, minthogy esküdt ellenségeit megosztottad. Mert ugye az Észak-Afrikai vandálokkal, meg a Rajnán inneni frankokkal szövetséget kötöttél, amíg a vizigótok, a Rajnán túli frankok, és almannok ellenségeid.
Aztán meg, ha támadni akarnád Rómát, azt rövidebb úton is megtehetnéd. Ám te, mégis inkább nagy kerülővel, Gallia felől közelíted majd. És hogy miért? Úgy hiszem, időt akarsz adni Valentinianus császárnak, hogy felismerje birodalma gyengeségét. Aetiusnak meg lehetőséget, hogy megértse; nélküled Róma elveszett, és hogy nem nagy ár az, amit a szövetség fejében majd kérni fogsz tőle.
– Látom, nem teltek a napjaid minálunk hiába – mosolyodott el a király.
Jónás folytatta.
– Aetiust nem kellene sokáig győzködnöd, ő tisztán lát. Ellenben, dölyfös császára már azt is sokallja, amit eleddig Hunniának adott. Pannoniát, Valeriát, Szerémséget.
Azt hiszi, ezúttal majd a trónját kéred Róma védelméért. Ezért inkább kockáztat.
– Pedig igen szorongatott helyzetben lesz hamarosan. Észak-Afrika felől a vandálok, Hispánia felől a vizigótok támadják.
Galliában lázongnak ellene a frankok, almannok, burgundok… És én ott leszek a közelben. Ha kéri, megsegítem, ha nem, veszni hagyom. Rajta múlik.
Habár nem szívesen adnám a barbár germánoknak Rómát, de megteszem, ha kell! Könnyem csordulna romjai felett, hát csak reménykedem, hogy jobbik eszére térhet még a császár.
Készülődik már a vandál hajóhad. Közeledtének hírére a vizigótok is megindulnak majd… És amikor légióit ezek ellen vezeti majd tábornoka, nem marad Galliában római had, hogy a lázongó germánokat féken tartsa.
Így aztán Rómának két lehetősége marad: császára védelmet kér tőlem, adófizetőm lesz ezután is, és akkor egyenként meghódoltatom a rá támadó germán törzseket. Többé nem lesz velük gondja.
… Vagy pedig ellöki segítő kezemet, én magára hagyom, és akkor Rómának vége. A germánokra pányvát vetek akkor is, de csak miután már végeztek Aetius seregével…
De, amint mondtam, jobb szeretném, ha sértetlen maradna a gyümölcs, amely nekem érik a Tiberis partján…
Még mindig azt mondod, hogy el kellene vetnem ezt a tervet?
– Két lehetőségről beszéltél uram, de van egy harmadik is.
Bizonyára beválna a stratégiád, ha Aetius nem ugyanúgy gondolkodna, mint te. Hogy engedelmeskedjen uralkodója parancsának, meg magát is mentse, kétségbeesett lépésre szánja el magát…
Etele hosszasan nézett Jónás szemébe, olvasott gondolataiban, homlokát ráncolta. Majd, miután elsimultak arcán a kétkedés redői, megszólalt.
– Valóban nem gondoltam arra, hogy képes lenne szövetkezni a vandál Geiserikkel, meg a vizigót Theoderikkel, csakhogy ne kelljen elfogadnia a feléje nyújtott „segítő” kezemet. Nekik fizetne inkább adót Róma? Hát legyen! Ám ezzel nem kerüli el, csupán elodázza a végzetét.
– Hiszen ezt még nem is mondtam – szólt a döbbenettől kásás hangon Jónás.
– De azt igen, hogy megköti tábornoka kezét Valentinianus. Vajon meddig maradhat fenn pajzsa nélkül Róma?
– Mire számítasz, nagyuram?
– Arra, hogy idejekorán felismeri Aetius a veszélyt, és a császár akarata ellenére is elfogadja majd pártfogásomat. Róma visszakapja régi fényét, és mint az egységes hun birodalom legerősebb tartománya, legfőbb támaszom lesz.
– Elérhető cél, felség! Üzend meg Aetiusnak, hogy számíthat rád, ha Róma uralkodója lenne! Hogy ne lépjen olyan ösvényre, ami a végzetéhez vezet. Mert tudnod kell, uram, hogy Róma veszte közel, de Aetius már azt sem éri meg.
Szeretett császára önkezével szúr majd tőrt a szívébe…
Egy bizalmas követed útján kérhetnéd, hogy a tervét gondolja át újra! Bizonyára megérti érveidet, hiszen magad mondtad; ő a legértelmesebb Római.
– Ha való, amit mondtál, akkor ő az utolsó igaz Római.
– Hogy döntesz nagyuram?
– Megtudod hamarosan… De hagy halljam most a jövendölésedet tovább!
– Máris felség, csak nem tudom még, hogy fogjak hozzá.
– Kezdenéd tán az elején!

És Jónás belefogott, miközben kövér verejtékcsepp indult lefelé, gerince árkában.
– Ha sort kerítesz mégis a galliai hadjáratra – mint ahogy az a könyveimben írva van –, olyan győzelemmel térsz majd onnan vissza, ami két vereséggel is felér. Mert nem elég, hogy harcosaid javát holtan hagyod Catalaunumnál, de a megmaradók szívéből is elfogy a hit. A hunok legyőzhetetlenségébe vetett hit.
Rá egy esztendőre, 452 tavaszán újfent Róma ellen vonulsz, hogy helyreüsd a galliai fiaskót. Ezt írják könyveim, meg azt, hogy dolgavégezetlen térsz meg onnan is… És ez már a vég kezdete lesz…
Most még megteheted. Kerüld el a csapdát, felséges király!
Etele arcán eddig nyoma sem volt érzelemnek, figyelmesen hallgatta Jónást. Hanem most türelmetlenül közbevágott.
– Árt neked a sok beszéd barátom. Most már csak azt mondd inkább, amiről te szívesen hallanál!
Elrestellte magát Jónás.
Talán éppen most léptem át a határt, amitől Göncő távol akart tartani – gondolta.
Aztán, merthogy változtatni már amúgy sem tudott a történteken, nem kesergett rajta. Kérdezett inkább.
– Az én koromban semmiféle írás nem beszél a kherszonészoszi csatáról felség. Sem… Buda, bátyád haláláról. Ha valami csoda folytán visszakerülhetnék még a saját világomba, pótolhatnám ezt a hiányt.
Etele a megelevenedő gyászos emlékei ellenére is elmosolyodott.
– Úgy! Tehát ugyanazt olvastad ki könyveidből, amit ellenségeim ma is terjesztenek rólam?
Ne kerteljünk! Testvérgyilkos híremet keltik. Tudod-e, hogy miért?
– Hogy megingassák hűségükben a hun törzseket és így Hunnia egységét gyengítsék.
– Helyesen látod, mint ahogy szerencsére törzsi fejedelmeink is valamennyien. Napnyugati írástudók mégis Káin bélyegét sütötték rám, és ettől nem tágítanak.
No, de hitvány fegyver a hazugság. Könnyen csorbul az éle az igazság pajzsán. Azt tartsd magad elé te is, ha egyszer majd rólam beszélsz.
Ekkor magához intette két hű emberét, Edekont és Oresztészt.
– Beszéljétek el Jónásnak kherszonészoszi győzelmünk történetét, meg Buda bátyám halálát! Semmi fontosat ki ne hagyjatok! Hagy tudják meg tőle az utánunk következők, hogy mi is történt valójában! – mondta, aztán sarkon fordult és magukra hagyta őket.
Azok meg csak néztek Etele után, amíg a szolgák be nem zárták mögötte a palota ajtaját.
* * *