Anikó 2.

–Maga tetszik nekem.

Úgy ejtette ki a száján ezt a mondatot, mintha ez az egyszerű közlés a világ legtermészetesebb dolga lenne.

Közelebb léptem hozzá. Igyekeztem beférkőzni az aurájába, és megfejteni azt, hogy mi ez az eszeveszett vonzalom, amit érzek iránta.

–Az azért megvan, hogy ez itt az én ünnepségem? Mármint benn, a kisteremben.

Soha nem láttam még nála önimádóbb fazont, aki vérig sértve kért engem számon, hogy ma van a könyvbemutatója, én meg a gomba rossz elkészítési módjáról, meg a pisilésről tájékoztatom.

Azon tűnődtem, miért kellene hasra esnem egy ilyen ömlengős, beképzelt dumától? S közben elöntött a felismerés, hogy a bűvkörébe kerültem, egyetlen lelkem mélyéig hatoló pillantásától éreztem vérem dübörgését az ereimben.

Ösztönösen közelebb húzódtam hozzá.

–Írt valami könyvet? – kérdeztem.
–Szándékosan forgatja bennem a bozótvágó kést, hölgyem?

Az arcizmai megfeszültek, s a szeme villámokat szórt. Érezhetően izzott körülötte a levegő, mikor közölte, hogy megbocsátana, ha felfedném kilétemet, hogy melyik rádiótól vagyok, és alaposan kikérdezném, hogy mi van vele.

–Kérdezzelek ki, hogy mi van veled?

Az arcom egészen közel került az övéhez. Mélyen beszívtam az illatát, ezt az ismeretlen-ismerős fűszeres parfüm és fanyar dohányillatot.

Magához húzott, és én nem ellenkeztem…

Szólj hozzá!