Hallgassatok a Vándorra! 18. rész

Az ébredés

Jónás egyre csak valamiféle magyarázatra vágyott.
– Tényleg megtörtént volna? Vagy csak a képzelet játéka csalt meg? Igaz lenne mindaz, amit legendáink, krónikáink a táltos képességekről mesélnek? Mert akkor révülésben saját őseim szelleme láttatta velem a múltat. Miért? Csak, úgy okulásként? De hát hallottam a negyedik tábláról, azon már a jövő rajzolódott. Reménysugár lenne vajon, a mai csüggedőknek?
Minden kérdésemre ott a válasz, Göncő sírkamrája körül. Meg kell keresnem! Vissza kell mennem ahhoz a dombhoz!
Soha nem került fel a kórlapjára, hogy „gyógyultan távozott”. Eleinte annyit jegyeztek rá, hogy újabb vizsgálatok végzése szükséges, végül már csak azt, hogy „cél az állapotromlás elkerülése”.
Zavart állapotát a tartós oxigénhiánnyal magyarázták, meg valami ismeretlen eredetű sokkhatással. Pedig dehogy is volt ő zavart. Nagyon is céltudatos volt, csak hát olyan ember nem akadt körülötte, aki megértette volna. Ezért aztán nem is próbálkozott tovább, helyette makacs elszántsággal a dombot vizsgálgatta. Kárt nem okozott vele, hagyták hát „szegény megszállottat” keresgélni, hátha attól megnyugszik a lelke.
A kutatóárkokat már rég betemették, úgy mondták, „reparálták a tájat”. Az üdülőközpont is felépült annak rendje módja szerint. Lezártnak minősítették az ásatást a dombon is, amit egyébként maga Tarcali tanársegéd úr fejezett be kedvenc tanítványa helyett. Múzeumba kerültek a leletek, irattárba a jegyzőkönyvek. Jónás az utolsó darabig átvizsgálta, az utolsó betűig elolvasta, ám a számára legfontosabb innen is, onnan is hiányzott: Az a négy tábla.
Telt az idő, aztán – már, mint maga is végzett régész – Tarcali mellé került tudományos munkatársnak.
– Egyelőre csak koszt és kvártély! – mondta vigyorogva a tanársegéd. Úgysem lenne időd a pénzt költeni kolléga, mert munkád az lesz bőséggel.
És valóban. Jóformán csak aludni járt haza, aztán már fordult is vissza. Miközben a leleteket rendezgette, egyre csak azon törte a fejét, hogy vajon hová rejthette Göncő a négy táblát? Gondolatban végigjárta a szóba jöhető helyeket, de újra és újra zsákutcába keveredett.

Pihentető kocogás egy felhőtlen nyári estén. Ennyi kellett csak, hogy nyomra bukkanjon. Hogy mi történt ekkor? Semmi különös…
Csakúgy, mint rendesen, most is melegítőt, sportcipőt húzott, hogy az egész napos munka után laza futással szellőztesse ki a fejét. Közben gondolatban újra és újra körbejárta az elmúlt hét esztendő történéseit. Történéseit igen, mert szentül hitte, hogy azok valójában megtörténtek és nemcsak az álom játszott vele.
Most éppen az járt a fejében, hogy valahol itt üldögélhetett Hildével a Maros parton, szemben a kurgánnal és honvágytól gyötrődő lányt hallgatta.
– Vajon merre lehet a hazám?
Minden kis mozzanatra emlékezett Jónás, még arra is, amikor a lány megjegyezte:
– Érdekes. Az öreg Göncő jurtája éppen a sarkcsillag irányában áll.
Ez az apró emlékrészlet elég volt, hogy új remény ébredjen a fiúban.

A szabadidőközpont egyik kedvelt túraútvonala mellett ásott kút emlékeztetett a régi pásztorvilágra. Rocskája üresen himbálódzott, gémje, mint valami hosszúra nőtt figyelmeztető ujj, a magasba mutatott.
És a fiú arrafelé vette az irányt. Ezen a helyen állt úgy másfélezer esztendeje a táltos szállása.
Másnap aztán egy szál drótszondával, na meg hatalmas elszántsággal munkába fogott.
Tarcali úgy gondolta, nem kell a fiút visszatartani. Talán még segíthet is felgyógyulásában, ha maga tapasztalhatja meg, hogy csak egy álom nyomait kutatja. Kárt egyébként sem okozna, hiszen szakember ő. Nem is akármilyen.
Így aztán Jónás, szabadidejének minden percét a kút környékén töltötte.
Az arra járó kirándulók meg-megálltak mellette és éppolyan kíváncsisággal lesték próbálkozásait, akár kicsit feljebb, a folyóparton ülő horgász meg-megrezdülő pecabotját.
Csakúgy, mint korábban a dombhoz, most ehhez a helyhez is valami ismeretlen erő vonzotta Jónást. Kávájára támaszkodva nézte a sötéten csillogó vizet, s szinte maga előtt látta, ahogy a kút készült.
Akik ásták – úgy kétszáz esztendeje – áldhatták jó sorsukat, mert igen hamar vizet fakasztottak.
Hiába, a Tisza-Maros zugban aszály idején sem húzódott túlságosan mélyre a talajvíz.
Miután megnyíltak a föld rejtett erecskéi az ásók nyomán, a mesterek sűrűn járatták rocskát. Legalább három méterrel a várható vízszint alá kellett kerülniük, meg a falazatot is el kellett készíteniük, mielőtt megtelt volna a vájat. Így is víz alatt kellett már az alsó téglasort letenniük.
Siettükben nem is nézték, hogy mit küldtek fel a sűrű péppel. A fentiek is csak véletlenül vették észre a tenyérnyi cserepeket, így aztán nem kerültek az iszappal együtt a közeli horpadásba.
Merthogy se aranyból, se ezüstből nem voltak, meg a rajtuk levő írást sem tudták elolvasni, a munkások nem tartották túl nagy becsben Göncő táltos kincseit. Mint értéktelent, egyszerűen ledobták mind a négyet a horpadás partjára. Sütötte a nap, verte az eső és csak nagy sokára lelt rájuk egy itatóvályúra hajtó csordás. Ő a latin betűket sem ismerte, nem még a rótt jeleket, de megérezte, hogy azok bizony méltatlanul hevernek ott. Ösztönös áhítattal a tarisznyájába rejtette valamennyit s mikor hazaért, az ősrégi Máriáskereszt elé helyezte.
Vasárnap aztán felvette az ünneplő ruháját, és mint rendesen, asszonyával együtt elment a templomba. A mise után megállt a sekrestye ajtaja előtt és várt türelemmel, amíg a pap kijött.
– Tisztelendő Atyám! Ha meg nem sértem, szánjon már rám kevéskét az idejéből!
A pap megállt és kíváncsian fordult a pásztor felé.
– Miben segíthetek, kedves fiam?
– Vessen már egy pillantást ezekre a cserepekre atyám! A napokban találtam a csordakút mellett. Biztosan a kútásók forgatták ki a föld alól.
A pap figyelmesen nézegette a három cserépdarabot – merthogy a negyediket merő óvatosságból otthon hagyta a pásztor – és rögtön látta, hogy azok bizony ősrégi relikviák. Tudta azt is, hogy a rovásírás, csakúgy, mint a régi hit bárminő emléke, nem kívánatos itt Szent István királyunk óta. Elvette hát mindegyiket, a reverendája alá rejtette és így szólt.
– Magam sem tudom olvasni ezeket a jeleket fiam, de majd továbbadom a püspök urunknak, ha legközelebb erre lesz járása. Ő biztosan tudni fogja, hogy mihez kezdjen velük.
A pásztor – mi mást tehetett volna – beérte a soványka válasszal, és igen bölcsnek tartotta magát, hogy a negyedik táblát nem áldozta fel a tudás oltárán.

Jónást jó irányba terelgette megérzése, mégsem talált semmit. Pedig napjában többször is taposta a gyepet azon a helyen, ahová a kútásók dobták hajdanán az égen-földön keresett agyagtáblákat.
Tanácstalanul forgolódott, mint valami nyomot vesztő vadászkutya.
Vajon mennyi az esélye annak, hogy a múltat kutató ember véletlenül találkozzék egy olyan leszármazottal, aki kulcsa lehet egy sok száz éves titok zárjának? Semmi. Vagy mégis?
A kulcs egy kétlovas túrahintón közeledett.
Hőőő! – hangzott a bakról és a lovak engedelmesen megálltak. Amíg az utasok – egy fiatal pár – rövidke sétára indultak, a hajtó itatni készült. Mialatt a kút gémjével bajlódott, szóba elegyedett Jónással.
– Mi jót művelsz errefelé földi?
– Én bizony a múltat illesztgetném a jövőhöz – válaszolta vigyorogva a fiú – csakhogy a hozzávaló kapcsot nem találom.
A hajtó sandán nézett hátra a válla felett.
– Hát ez érdekes, mert eddig úgy tudtam, hogy múlt és jövő igencsak távol esnek egymástól.
– El se hinnéd, hogy milyen közel is lehetnek. Olykor csak egy vékonyka földréteg választja el őket.
Aztán csendűzőnek elmondta, hogy miféle agyagtáblákat keres.
A hajtó hallgatott egy ideig, majd miután újra rögzítette a kút gémjét, megszólalt. Hanem az a pár szó, amit mondott, igencsak megdobogtatta Jónás szívét.
– Láttam én egy ilyenforma kiégetett régi agyaglapot. Nem négyet igaz, csak egyet, de az pont olyan volt, amiről beszéltél.
– Hol te? Vethetnék-e rá egy pillantást?
– Ma már biztosan nem, de holnap újra lesz utam a Cudar tanya felé. Eljöhetnél velem, ha nem félsz nagyon a bakon.
– Hogy félnék? Hét évig csak lovon jártam.
– Ugatsz ugye? Na, nem baj. Akkor holnap délben ugyanitt – mondta. Fellépett a hintóra és lépésben elindult a sétáló pár után.
Jónás meg egyre azon törte a fejét, hogy vajon hol látta már ezt az arcot?

Még el sem halt a déli harangszó fenséges zúgása Szeged felől, mikor feltűnt ugyanarról az ismerős hintó, s csakúgy, mint tegnap, rákanyarodott a kút felé vezető poros útra. Hajtója leugrott a bakról, és vigyorogva köszöntötte Jónást.
– Hát, nem tudom, mit ültettél a fülembe tegnap komám, de egész éjjel alig volt nyugovásom. Egyre csak a cserép históriája motoszkált a fejemben. Félek, hogyha nem az öregapámé lesz az igazi, amit keresel, magam is beállok majd hozzád segédnek.
– Nagyapádé tán a Cudar tanya?
– Övé bizony. Előtte meg a dédapámé volt. Annyit még tudok, hogy a dédapám dédapja is azzal büszkélkedett valaha, hogy a Cudarok emberemlékezet óta lakták ezt a környéket. Igaz – ahogy hallottam –, akkoriban még Zudaroknak nevezték magukat.
Jónás ereiben egy pillanatra megfagyott a vér. Ez nem lehet igaz – gondolta. Az a lovászfiú, Etele fiatal lovásza szintén Zudar volt.
Hát ezért lenne olyan ismerős ez a hajtó? Régvolt őse vonásai sejlettek fel előttem? Döbbenten csak nézte, ahogy a legény leakasztja az istrángot a hámfák külső végeiről, nehogy önállósítsák magukat a lovak, amíg ő vizet húz a kútból.
Miután mindent elrendezett, elindultak. Úgy érezték, ólompatkók fogják vissza a két szürkét. Nagy sokára aztán feltűnt egy távoli nyárfás. Amíg közelébe nem értek, ligetnek is gondolhatták volna, csak mikor rákanyarodtak a fák közé vezető útra, akkor látszott, hogy jobbról is, balról is karámokat takarnak a lombok. Majd egy szérűskert, meg ólak, istállók maradtak el mögöttük. Aztán beértek a tanya belső udvarára, ahol a hintó kényelmesen megfordulhatott.
Takaros kis nádfedeles épület előtt kanyarodott vissza a kitaposott út. Tornáca árnyékából két fiatal puli rontott elő és veszett csaholással igyekezett továbbállásra bírni a lovakat. Ám azok ügyet se vetettek rájuk, bölcsen tűrték a két bolhás fenyegető acsarkodását, amíg egy éles füttyszó vissza nem rendelte őket. A tanya árnyékos oldalán pihenő komondor nem mozdult, csak figyelte az érkezőket. Megismerte már messziről a fogatot, különben is tudta, ha dolga lenne vele, öreg gazdája már uszította volna.
Hőőő! – hangzott újra a hajtó parancsszava és a hintó után lassan elült az út pora.
– Jani fiam! Nem vártunk mára – szólt egy hang, a tornác, borostyánnal benőtt farácsai mögül.
– Nem is ma jöttem volna nagyapa. A túrázók csak holnapra vannak előjegyezve. Csakhogy a deres lábán meglazult a patkó és a kovácshoz menet útba ejtettünk. Mert ez a fiatalember itt – mutatott hátra Jónásra – olyasmit keres, ami neked is van. Talán éppen azt.
– No, hát akkor kerüljetek csak beljebb!
Nyílt az ámbitus mondvacsinált ajtaja – hiszen aki nagyon akarta, át is léphetett volna rajta – s láthatóvá vált a hang gazdája. Egy kilencvenedik évéhez közeledő öregember, kezében hosszúszárú pipa. Kérdőn nézett unokájára. Az meg maga elé engedte utasát és mondta, amit fontosnak tartott róla.
– Jónásnak mondja magát, aztán ha fiatal is, tudós ember. Ismerője a múltnak. Ott találtam rá a jó-vízi kútnál. Igencsak vallatta szerszámaival a környéket. Olyasféle cseréptáblákat keres, mint amilyet a Máriásfeszület előtt te is őrzöl a tisztaszobában. Megnéznénk, ha nem bánnád.
– Gyertek csak, gyertek! Nem hátráltattok éppen – mondta az öreg nagy komolyan, mintha egyébként sok elvégzendő dolga volna.
Nagyot szívott a csibukján, úgy folytatta.
– Aztán meg a bor is jobban esik, ha van kivel koccintanom.

A kelő Nap első sugara mindig a feszületre esett, s az utolsó is azon csillant meg alkonyattájt búcsúzóul. Ez a bronzfeszület – egybeöntve a térdeplő Máriával – az ablak boltíve alatt pihent immár majd kétszáz esztendeje.
Belépett a szobába Jónás. És ott volt előtte az Úr ajándéka ama kicsinyke oltáron. Repedezve, szélei lecsorbulva, de ott volt.
Támolyogva botorkált odáig és kezébe vette, mint valami szárnyaszegett kismadarat.
Ugyanakkora volt, mint a másik három, amit Göncő a kezébe adott. Óvatosan a fény felé tartotta és próbálta kisilabizálni a jócskán elmosódott rovások értelmét. Egymásután ismerte fel a kusza jeleket, s mikor a végére ért, remegni kezdett, akár egy hideglelős. Meredten bámulta azt a darab agyagot, s mikor szólni tudott, kimondta, ami ott az utolsó sorban írva volt:
„A Szentkorona Országainak Testvéri Szövetsége”
Íme, a bizonyíték, hogy nem álmodtam! Íme, a bizonyíték, hogy létezik a jövő, amiért érdemes a múltnak minden pillanatát felvállalni, keservét meg elfeledni!
Óvatosan visszahelyezte a fehér gyöngyhímzéses terítőre és a néma csendben figyelő Cudarokhoz fordult.
– Kedves Bátyám, megtudhatnám-e, hogy honnan került ez a kincs elő?
– Öregapám öregapja találta valahol itt, a kút környékén. Még jóval a negyvennyolcas szabadságharc előtt. Hanem most te válaszolj kedves öcsém! Mit őrizgettünk mi ennyi idő óta? Mit árult el neked ez a cserépdarab, hogy így elérzékenyültél tőle? De mennénk tán ki előbb az ámbitusra! Egy pohárka küküllői fehér segítene tán lenyelni azt a gombócot a torkodban.
Jónás elmosolyodott, hiszen ivott ő már itt korábban is küküllőit. Sokkal korábban. De ha most elmondaná, hogy ki kínálta akkor vele, éppúgy ütődöttnek néznék Cudarék, mint mára a legtöbb munkatársa. Ezért elhatározta, hogy inkább kihagyja elbeszéléséből azt a hét esztendőt, ami fenekestől forgatta fel az életét. És belefogott.
– Élt valaha Etele királyunk udvarában egy tudós. Egy táltos. Úgy hívták, hogy Göncő. Ennek a táltosnak révülésében – ahogy ő mondta – megnyílt a jövő, és amit ott látott, agyagtáblákra jegyezte.
Ez eddig lehetne mese is, de nem az. Mert amiket leírt azokra a táblákra, egytől egyig megvalósultak. Csakhogy… jóval a halála után. Írt a tatárjárásról, a Mohácsi vészről, Trianonról, és egy látomásról, amiről most olvastam nektek. Egy olyan Királyságról, amely még csak ezután fog megszületni.
A fiatalabb Zudar közbeszólt.
– Miért akarnának ezek a népek újra közös királyságot velünk? Hiszen tudjuk jól; kevesen szívlelik közülük a magyart. Aztán meg mára a közös Európa intézményét is csak a Jóisten kegyelme tartja egybe.
Így igaz, de gondoljunk a Visegrádi Négyekre! A közös akarat magja már el van vetve. Csak új tavaszra vár, hogy szárba szökkenjen.
– Érdekellentétek feszegetik azt az Európa-pántot – legyintett az öreg Zudar. Idegen népek, ellentétes érdekek. Ez ma az Európa Unió. A gazdagabbak veszni hagyják a szegényebbeket, csakhogy maguk még gazdagabbak legyenek.
– Nem vész el a remény. Rokonnépeknél a tehetős hajdan is megosztotta éhezővel az ételét, szomjazóval az italát. Így lesz az ezután is.
– Rokonai lennénk tán szomszédjainknak?
– Úgy bizony. Mert ugye a hun, avar, magyar folytonosság régóta bizonyított tény. És akkor nézzük csak!
A horvátok, szlovénok, szlovákok a Nagy Károlyi vérengzés után megmaradó avarok és a körülöttük élő szláv törzsek közös utódai.
A románok pedig a dákok és a Havasalföldön letelepült rómaiak közös vérei. Igaz, a gótok és a gepidák támadásai miatt délebbre szorultak, a mai Szerbia területére, és később vlachoknak mondták magukat, de a dákok révén szegről-végről mégiscsak rokonaink. Csakúgy, mint a szerbek. Mondjam-e tovább? Ukrajna kozákjai tegnap még onogurjainkat tudták testvérnépüknek.
Nem kell hát Ádámig, Éváig visszamenni, hogy rokonokra leljünk a Kárpát-medence népei között.
– Mégis úgy tartják a nyugati népek, hogy keletről jött betolakodók vagyunk.
– Keletről szent igaz – pontosabban Mezopotámiából –, de jóval korábban, mint gondolnák. Etele hunjai, Baján avarjai, Árpád magyarjai, ide hazatértek csupán.
Semino, japán genetikus vizsgálatai egyértelműen bizonyították, hogy a magyarok őstelepesek Európában, és hogy legközelebbi rokonaik a lengyelek, a horvátok és az ukránok. Eredményei meggyőzték a nyugat-európai tudóstársadalmat. Csak kollektív állásfoglalásukat nem verhették dobra. Hogy miért? Kiderül az is hamarosan.
Igen meglepődnek majd kedves szomszédjaink – akik ma még kígyót, békát kiáltanak ránk –, hogy mennyire egyek vagyunk.
Nem is kellene más, csak egy Eteléhez mérhető vezér, aki elsimítaná a mondvacsinált ellentéteket közöttünk és újra egybekovácsolná Mária országát.
– És ez itt – mutatott a törött agyagtáblára – bizonyíték arra, hogy eljön majd az a vezér. Hogy mikor? Ne kérdezzétek! Azt sem, hogy milyen nemzetiségű anya szüli majd. Vagy, talán már meg is szülte? Ám, annyi bizonyos, hogy Etele vére csorog az ereiben és a szent tűz ott lobog a lelkében…
Csak nézte a két Cudar Jónást, ahogy az lelkesülten beszélt. Aztán, mikor elhallgatott, csend ült a tornácra.
A templom áhítatos csendje.

* * *