Lelkiismereti döntés 3/2.

Azt senki ne kérje, hogy leírjam, milyen érzésekkel tettük meg az utat és léptünk be a Katonai Főparancsnokság épületébe. Nem a szavak embere vagyok, hanem a tetteké, de szerintem ez az előzmények alapján már világos lehet…

Vas-Horváth tábornok már jóval előttünk visszaért az irodájába. Mire minket felkísértek, már ott állt, pihenőállásban az asztala mögött. A katona, aki bekísért, rövid úton ott is hagyott minket: miután beléptünk az irodába és becsukta mögöttünk az ajtót. Kívülről. Zavartan néztünk egymásra aztán a tábornokra, nem értettük, hogyhogy még nem adta senkinek parancsba, hogy bilincseljenek meg minket?

Pár pillanat alatt körbenéztem az irodájában, és megállapítottam, hogy szinte semmi nem változott: ugyanazok a könyvek az egyik polcon, a szekrények ugyanott, a zászlórúd és a zászló is a szokásos helyén volt, csakúgy, mint az iratkupacok a fal melletti asztalon és az íróasztalán a szanaszét, csak általa átlátható „rendes rendetlenségben”, ahogy régen szokta mondani. Emlékszem, nagyot sóhajtottam, és utána csak azért is egyenesen ránéztem. Nincs mit szégyellnem, minden tőlem telhetőt megtettem és nem rossz célért! Patrikot szintén a jó szándék vezette, és nem tehettünk arról, hogy pont arra a repülőgépre lettünk beosztva, amelyiken a tábornok utazott és amelyen megtámadták!

Patrikkal hallgattunk. Vártuk, hogy a tábornok mondja, amit akar. Mi tisztában voltunk a legutóbbi beszélgetésünkkor elhangzottakkal és annak a következményeivel. De vártuk, hogy fogja elővezetni. Valamikor, egyszer régen az elöljárónk volt, és a katonai szabályok nem múlnak el nyom nélkül, még ha azóta rengeteg idő telt is el.

– Pihenj, emberek. – szólalt meg végül a tábornok. – Üdv újra itt a Főparancsnokságon!

Részemről csak egy fejbiccentés volt a válasz, Patrik legalább megszólalt.

– Tábornok? – a megszólalása félig kérdés volt, és közben a kezét is emelte volna tisztelgésre, de aztán félúton elhalt a mozdulata.
– Gondolom mind a ketten tisztában vannak azzal, hogy miért kértem, hogy jöjjenek velem.
– Utasított, még ha nem is szóban adta parancsba, hanem az egész viselkedésével, tábornok! – jegyeztem meg, kicsit talán túl sok cinizmussal, mert Patrik egy pillanatra elkapta és megszorította a kezem, de ahogy ránéztem, el is engedte.
– Igen, volt egy megállapodásunk, amelyre megesküdtek, hogy betartják. Én csak emlékeztettem magukat erre az ígéretre.
– Tisztában voltunk vele attól a pillanattól kezdve, hogy megláttam a nevét az utaslistán, tábornok! És ha nem visszaút lett volna, akkor azonnal kértük volna a leváltásunkat. De visszaútnál nyomos ok nélkül nem lehet…
– Tisztelem az őszinteséget. – mosolyodott el röviden és éppen csak láthatóan. Aztán kihúzta a székét. – És akkor most foglaljanak helyet, aztán szeretném hallani, mi történt a gépen.

Miért? Ez a kérdés járt a fejemben, míg leültünk az asztalával szembeni két székre. Ő csak akkor foglalt helyet, mikor mi elhelyezkedtünk. Nagy levegőt vett és lassan fújta ki. Mi nem szóltunk, de ő sem akart egy darabig megszólalni, így csendben ültünk. Türelemjáték. Mi voltunk a türelmesebbek, vagy csak stratégia volt a részéről a hallgatás? Csak ő tudhatja, mindenesetre ő szólalt meg először.

– Na akkor emberek, továbbra is maguktól szeretném hallani, hogy mi történt a gépen odafent?

Egyszerű kérdés. Magamban már ezerszer végiggondoltam, de miután nem vagyok a szavak embere, nem igazán akaródzott elkezdnem. Ránéztem Patrikra, de láttam rajta, hogy nekem kell mondanom, hiszen eleve nálam kezdődött mindent. Nagy levegőt vettem, kifújtam és belekezdtem.

– Mennyire előről kezdjem? Felszálltunk a gépre, utaslista. Egyből kiszúrtam rajta a nevet: „Vas-Horváth Imre”. Úgy intéztem, hogy ne legyek az utasokat köszöntő lányok között, inkább elfoglaltam magam a hátsó konyhában. Onnan szóltam előre Patriknak, az első tisztnek, hogy ki lesz a fedélzeten. Gyorsan megbeszéltük, hogy meghúzzuk magunkat, én maradok hátul, ő pedig inkább a kapitányt hagyja beszélni az utasokhoz. Ennél maradtunk volna is, ha nem figyelek fel a két jómadárra. – és csak mondtam és mondtam…

Elmondtam, hogy hogyan vettem észre, hogy valamiben mesterkednek, hogyan semlegesítettem előbb az egyiket, aztán a másikat a hátsó konyhában. Aztán hogy előreszóltam Patriknak, és utána hogyan mentem feltérképezni a terepet; hogyan vettem át az első utasteret a kolléganőtől, aki szinte ahhoz is túl rémült volt, hogy levegőt vegyen… Aztán, hogy hogyan próbáltam egy borosüveg címkéjére írt üzenettel értesíteni a tábornok környezetében a katonákat, és végül, hogyan sikerült velük együtt a maradék öt elkövetőt is semlegesíteni…

Aztán megint csend. Gondolom a tábornok emésztette a hallottakat, ahogy nekem is kellett még pár perc ahhoz, hogy kicsit rendbe tegyem a gondolataimat. Mert akárki akármit is mond, azért az, hogy megöltem egy embert, mégiscsak jelentős lelki teher. Még ha merénylő volt is; még ha „vagy ő, vagy én” helyzetnek értelmeztem is a pillanatnyi helyzetet akkor ott, fent a gépen… Pedig nem az első eset volt, hiszen katonaként voltam kiküldetésben harci zónában rendfenntartóként is, és ott… De azt pláne nem kéne felemlegetni, mondtam magamnak, most ezzel a helyzettel kell megbirkózni…

A tábornok látta, hogy kell nekem pár perc, míg összeszedem magam, így közben Patrikhoz fordult.

– És elöl mi történt?

Patrik felvetette a fejét, néhány másodpercig gondolkodott, aztán tömören összefoglalta.

– Enó szólt, hogy ki van a gépen, és ne én beszéljek az interen. Elnézést, a fedélzeti utastájékoztatón. De aztán mikor utazómagasságon voltunk, előreszólt, hogy gáz van, merénylők vannak a gépen. A személyzetnek együtt kéne működnie és nem ellenállnia, de szeptember 11. óta tudjuk, hogy ez sem jelenti mindig a túlélést. Különben is, mire Enó szólt, már volt két semlegesített merénylőnk. Enóval röviden átbeszéltük, és abban maradtunk, hogy a végső semlegesítéshez kelleni fog a gép maga is, amit hirtelen zuhanásba kell vinni és ugyanilyen hirtelen ki is emelni pár másodperc múlva. Barta Gyula kapitánnyal átbeszéltem röviden, és rábólintott. De a dolog nagyját Enó intézte, én csak a megbeszélt jelre megdöntöttem a gépet, majd a tíz másodperc elteltével kiszedtem a kontrollált zuhanásból. Talán nem a legszabályosabb manőver volt, de túl akartuk élni… És akármit is gondoljon rólunk, önért is tettük, hogy megmenthessük! – vetette fel a végén a fejét.
– Eleonóra? – nézett rám kérdőn. Tudtam, hogy az utolsó mondatra kér megerősítést.
– Így volt, tábornok. Nem kell hinnie nekünk, de önért is csináltuk. – vontam meg a vállam.

— folytatása következik —

“Lelkiismereti döntés 3/2.” bejegyzéshez 4 hozzászólás

  1. Kedves Zsuzsa!
    Remélem a vége is tetszeni fog, bár még ott is van egy kis “forró kása-kerülgetés”.
    Köszönöm, hogy itt jártál és olvastál:
    Kata 💐

  2. Kíváncsian várom, mi fog történni.

    Szeretettel:
    Zsuzsa

  3. Kedves Kata!

    Érdeklődéssel olvastam a második részt is. Várom a folytatást.

    Szeretettel: Rita🌷

Szólj hozzá!