Levél a távolba 6. Szürke zóna II.

Halló, halló Bébike!

Keleten a helyzet változatlan. A postagalambokat hiába várom, még mindig nem kaptam választ utolsó levelemre sem, így folytatom utólag unalmasnak tűnő életem néhány meglepő pillanatának felelevenítését.

2, A leleményes beteglátogató

Legalább 10-15 éves ez a történet.
Vasárnap délelőtt volt. Az ötven-hatvan év körüli, enyhén borostás arcú férfi ott ült a sarki kisbolt bejáratához vezető lépcső szélén, amikor beléptem az ajtón, néhány apróságot vásárolni. A nejem szalajtott le valamilyen fűszerért, vagy talán sóért, meg egy kocka élesztőért az ebéd utánra szánt pogácsához. Szokott ilyent csinálni, a családban nagy kedveltségnek örvend az apró, de ízletes, aranysárgára sütött túrós pogácsa, amely különösen melegen csak úgy omlik szét a szájban. Szóval, amikor szólt, hogy kéne hozzá valami, szívesen mentem le a sarokra a hiányzó nyersanyagért.
Néhány perc alatt végeztem a válogatással, és fizettem, majd kiléptem az ajtón.
A férfi még mindig ott ült, és megszólított:
– Elnézést a zavarásért, kérdezhetek valamit?
Udvarias volt a kérdés, ezért igennel válaszoltam.
– Nem akar venni egy jó karórát? Olcsón odaadom.
Erre a kérdésre nem voltam felkészülve. Válasz helyett inkább megkérdeztem tőle, hogy miféle óráról van szó. Válaszul előhúzta a zsebéből.
– Vadonatúj, még rajta van az árcédula.
Tényleg rá volt kötve az ékszer- és bizsu-árusoknál rendszeresített fehér pamutszálon lógó kisméretű karton-cédulácska, és rajta a golyóstollal ráírt fogyasztói ár: 120.000 HUF. Még annyit tudtam elolvasni a hátoldalán nagy hirtelen, hogy PHILIPPE. (Csak nem PHILIPPE PATEK? Lehet, hogy az, azért ilyen rohadt drága, – döbbentem rá magamban.)
– Honnan szerezte? – kérdeztem rá.
– Most loptam egy óra-szalonban, a Duna Plázában.
– Lopta? Miért?
– A feleségem kórházban van. Meg akarom látogatni, neki szeretnék vinni egy kis narancsot, meg virágot, de nincs pénzem.
– És mennyiért adja az órát?
– Tízezerért oda adom.
Elgondolkodtam. Ez az ember ellopott egy óraszalonból egy nagyon drága órát, ami az ottani alkalmazottaknak nagy kár, kellemetlenség. Mindez csupán azért, hogy a kórházban fekvő feleségének egy kis örömet szerezzen. Ami szép dolog, DE: miután lopott holmiról van szó, nemigen tud tőle másként megszabadulni, mint hogy elkótyavetyéli, vagy valami orgazdának adja bagóért, vagy akár úgy is járhat, hogy elveszik tőle. A bolt dolgozóin ez nem segít, lehet, hogy a fizetésükből vonják le a kárt. Tehát nagy kár áll szemben csekély, vagy nulla haszonnal.
Ha viszont… ha viszont megadom neki érte a kért összeget, és másnap beviszem a karórát a mondott óraszalonba – a Duna Plázában nem lesz nehéz megtalálni a boltot, nem sok órásnál árulnak PATEK órát, – akkor ők boldogok lesznek, jó eséllyel megadják nekem az általam kifizetett tízezer forintot, talán még meg is tetézik valami kis ajándékkal, bár ez utóbbira nem számítok komolyan, nekem elég, hogy megvan a napi jócselekedetem.
A tettesünk meg viheti a narancsot, meg a virágot a beteg feleségének a kórházba.
A gondolatot tett követte, szerencsére volt nálam elég pénz – az élesztő nem került sokba -, odaadtam a pasinak a bankót, ő meg nekem az órát, aztán már siettem haza a cuccal, mert lelki szemeimmel már láttam a nejemet a konyhaasztal előtt állni, az asztalon a gyúródeszka, rajta a kupac liszt várja az élesztőt (amit még fel is kell futtatni langyos tejben). Ha jól emlékszem, némi – ki nem mondott – „mi tartott annyi ideig?” szövegű szemrehányást véltem látni a szemében, ahogy nyitotta az előszoba-ajtót. Nem magyarázkodtam, puszit követően kezébe nyomtam az élesztőt, és már vissza is vonultam berkeimbe, zsebemben a „zsákmánnyal”.
Még ebéd előtt sikerült megnézni kicsit közelebbről a karórát. Első látásra nem nézett ki rosszul, sőt, egészen jól nézett ki, de annyit sikerült hamar megállapítanom, hogy Fülöpnek eléggé Fülöp az óra, de PATEKnek nem PATEK. Nem baj – gondoltam – óramárka sok ezer van, Fülöp is lehet több is, de az ára azért csak jelez valamilyen minőséget. Majd a boltban minden kiderül.
„Aludjunk rá egyet!” felkiáltással eltettem a problémát másnapra. A pogácsa (és az ebéd általában is) nagyon finomra sikerült, így tulajdonképpen jól alakult a vasárnap.
Másnap, azaz hétfőn még délelőtt metróra szálltam, és kivonatoztam a Duna Plázába.
Először az információs táblához mentem, föltérképezni az Óra-Ékszer boltok lelőhelyeit.
Jóval kevesebbet találtam, mint gondoltam, így viszonylag hamar végeztem a bejárásukkal. Végignéztem a kirakataikat, aztán benn az üzletben a tárlókat, de a nálam levő márkájú órát egyet sem találtam. Az eladók sem ismerték a márkát. Néhány óra múlva kissé csalódottan, de nagyon fáradtan távoztam a Duna Plázából, és hazafelé vettem az irányt.
A Nyugati téren leszállva még beugrottam a Westend City-be, körülnéztem az itteni óraboltokat, de sehol semmi itt sem.
Hazamentem. Eszembe jutott, hogy talán az interneten kellene utánanéznem az „órámnak”, hátha ott rátalálok. Beütöttem a pontos nevét, és íme. láss csodát! A képernyőn megjelent az órám, alatta az ára: 2500.- HUF.
Hát ezért nem találtam ezt az órát az óraszalonokban, ezért nem hallották hírét sem a márkájának a szakképzett óraeladók! Eddig úgy bántam vele, mint a hímes tojással, de ezután hozzá mertem nyúlni, és jobban megnéztem, nagyítóval is. Mondhatom, az olcsóság tettenérhető volt minden részletében.
Azt sem tudom, mi lett vele, azóta is valamelyik fiókban heverész valahol, egyéb használhatatlan lomok között, a feltámadást várja, mint ipar- vagy kereskedelemtörténeti kuriózum. Talán nem is lopta eladója (csak az árcédulát), hanem eleve a megtévesztés szándékával vásárolta, vagy őt is becsapták vele.
Remélem, legalább a felesége megkapta a narancsokat és a virágot… – vagy az is kamu volt, és csak az én tízezer forintom (meg a pogácsa) volt az egész történetben valódi?

“Levél a távolba 6. Szürke zóna II.” bejegyzéshez 2 hozzászólás

  1. Kedves Zsuzsa! Köszönöm a kedves és dícsérő szavakat, nagyon jólesik.

  2. Nagyon tanulságos történet, remek stílusban elbeszélve. A csalók kreativitása kifogyhatatlan.

    Szeretettel:
    Zsuzsa

Szólj hozzá!