Levél a távolba 7. Szürke zóna III.

Halló, halló Domika!

Azon tanakodtam magamban, mi lehet az oka hosszú hallgatásodnak. Arra jutottam, hogy talán leveleim állandó múltba merengése az, amivel nem tudsz mit kezdeni. Igazad lehet, ettől már Vörösmarty is óvta kedvesét, „A merengőhöz” írott versében. Ezúttal tehát inkább visszatérek a mába, vagyis inkább a „mostanában”-ba, mivel ma még – szerencsére – nem történt velem semmi különös, szemben a néhány héttel ezelőtti péntekkel. A történelemmel ellentétben ugyanis, melynek (közelgő?) végéről Fukuyama mestertől első kézből értesültünk, a budapesti alvilág működésének még egyáltalán nincs vége, mondhatni virágzik, színesebben, mint valaha.

3. Nemzetközi kapcsolatok

Péntek délután négy óra lehetett. Meglehetős meleg volt, ez a szokatlan tavasz a hosszú didergés után váratlanul gyorsan váltott át nyárias kánikulába. A Westendbe indultam, vagy a Media Markt-ba, vagy a Rossman-ba (ha nem túrázni megyek a Hármashatár-hegyre, akkor ennek a két boltnak valamelyikébe szoktam rituálé-szerűen elzarándokolni) valami apróságért, vagy csak megnézni valamit. Azt mindig találok.
A kapun kilépve balra fordultam, előbb a Váci út, majd a Kresz Gézán a Balzac-utca felé, de nem jutottam messzire. Az utca – talán a meleg miatt – teljesen néptelen volt, egyetlen középmagas, ötvenen túli, kopaszodó és leginkább munkaruhának kinéző öltözékű férfi ácsorgott a járdán. Amikor meglátott, felélénkült, felém fordult, és ahogy a közelébe értem, tört németséggel vagy angolsággal (?) valami ilyesmit kérdezett (inkább magyarra fordítva adom közre):
– Nem tudna véletlenül átváltani 120 ezer forintot tíz vagy húszezresekre?
Hasonlóan tört németséggel válaszoltam:
– Nem. Talán százhúsz forintot tízesekre és húszasokra. Miért kérdi?
A zsebéből egy nagy köteg papírpénzt húzott elő, és megmutatta.
– Kőműves vagyok, Macedóniából jöttem, itt dolgoztam építkezéseken, most utaznék haza. Megkaptam a fizetésemet a főnöktől, de amint látja, kis címletű bankjegyekben. Vonaton utazom, kényelmetlen lenne ennyi pénzt magamnál tartani. Szeretném nagyobb címletű bankjegyekre átváltani.
Mutatta a pénzköteget. Valóban, néhány ötezres mellett vastag köteg ötszázas lobogott a kezében.
Elgondolkodtam (már megint! Itt kezdődik minden baj…): a bankok már bezártak, ráadásul nincs is itt a közelben, elég messzire kéne menni, hogy találjunk egyet. Az ügy sürgős, nem várhat holnapig, ma este indul a busza haza, ki tudja melyik buszpályaudvarról. Viszont a Westend itt van a közelben, ott találunk bankautomatát. Miután úgyis oda szándékoztam menni, el is tudom kísérni, és a bankautomatából tudok szerezni a kívánt összértékben tízezreseket. Ráadásul – ezt nem mondtam neki, csak gondoltam – az alagsorban van egy pénzváltó is, ott meg ellenőrizni tudjuk, nem hamisak-e a kezében szorongatott bankjegyek.
Mondtam neki, hogy mi a javaslatom,
Javaslatomat elfogadta – sok választása nem volt – és már indultunk is.
Útközben – változatlanul tört németséggel – elmondta, hogy jól érezte magát Magyarországon, rendesek az emberek, és „itt jól lehet keresni” is. A Váci-úton átkelve baráti hangulatban érkeztünk a Westendhez. Kissé zavarban levőnek látszott, amikor beléptünk a hatalmas épületbe, de bátorítóan hívtam a mozgólépcső felé, amivel lejutottunk az alagsorba. A „Western Union” pénzváltó felé vettem az irányt, hogy minél hamarabb ellenőrizhessük a banklegyeket.
Odaértünk, elkértem a pasitól a pénzköteget és beadtam a pénzváltó ablakán, megkérve őket, ellenőrizzék, nem hamisak-e. Kissé értetlenül néztek rám, de végül átvették és átpörgették a bankjegyeket, majd megerősítették, hogy érvényesek. Visszaadták nekem, én meg tovább a macedón delikvensemnek, és már indultunk is a bankautomata felé.
Az automata éppen szabad volt, senki nem állt ott, így odaléptem, és megpróbáltam kivenni 120ezer forintot a számlámról. Az automata visszautasította a tranzakciót. Újra próbáltam, újra visszautasította. Rájöttem, hogy a limittel lehet a probléma, így százezerre csökkentettem az összeget, ezt elfogadta és kiadta.
Az ürge ez idő alatt távolabbra húzódott – mondhatni elhatárolódott tőlem. Amikor elléptem az automata mellől, akkor visszajött. Leszámoltam neki a pénzt, jelezve, hogy csak százezer forintot tudok adni, mire ő is leszámolta az ellenértéket és odaadott nekem 85 ezer forintot ötezresekben (17 db), a többit (30 db.) ötszázasokban. Az átszámolásnál kiderült, hogy a harminc darab csak huszonkilenc. Ezt jeleztem neki, és visszaadtam a bankjegyköteget, amit ő is átszámolt, majd kihúzott a zsebéből még egy ötszázast, hozzátette, és visszaadta.
A dolog ezzel rendben levőnek látszott, kezet ráztunk, jó hazautat kívántam neki, és elváltunk. Én visszafordultam a Rossmann felé, ő meg a Westendből átlépett a Nyugati-aluljáróba, és néhány pillanat múlva már el is tűnt.
A Rossmanban nem jártam sikerrel, úgy, hogy a boltot elhagyva hazafelé indultam. Közben eszembe jutott, hogy a kapott bankjegyeket csak úgy hirtelen a kabátzsebembe dugtam, nem a pénztárcámba, tekintettel a sok ötszázasra. Nem ennyi bankjegyre van méretezve, és sok benne a törzsvásárlói kártya. Rend a lelke mindennek gondoltam, jobb, ha átteszem az övtáskámba a marék bankjegyet. Megdöbbenve láttam, hogy 17 darab ötezres helyett csak 2 darab van a harminc ötszázas mellett a bankjegykötegben. Nem hittem a szememnek, kotorásztam a zsebemben, de hiába. Éreztem, hogy kicsit zsibbad a lábam, és némi feszülést éreztem a fejemben is. Óvatosságra intettem magam: Csak nyugalom! A pénz nem minden!

Így nyert új értelmet utólag a fickónak az a kijelentése, hogy Magyarországon jól lehet pénzt keresni. Keresni én is lázasan kerestem a hiányzó pénzt a kabátzsebemben, de akkor éppen hiába.
Ismét beigazolódott a két ősi magyar közmondás: „a látszat néha csal” és „nem mind arany, ami fénylik”. Ez az ember tisztességes munkásembernek nézett ki, aki segítségre szorul. Kiderült, hogy ehelyett amatőr bűvész és profi csaló, és hogy nem ő szorul segítségre, hanem nekem lett volna szükségem rá, hogy felismerjem benne a gazembert..
Hogy hogy kell vigyázni! Csak csínján a segítőkészséggel!
….

Szólj hozzá!