Levél a távolba 8. – Hétköznapok és hétvégék

Halló, halló! Van ott valaki?

Hogy kedvenc sci-fi szerzőim szavajárását idézzem, eonok teltek el utolsó levelem (leveled, levelünk) postázása óta.
Én mindenesetre csendeskén morzsolgatom szürke hétköznapjaimat itthon. Hétvégeken kirándulgatok, hétközben dolgozgatok és a TV híradásait hallgatom, mert nézni nem igen van időm. Lefekvés előtt pedig mindenféle balzsamokkal (viperakrémmel, árnika-krémmel) kenegetem a vállamat, ami sajnos, nem szűnik fájni a karácsonyi céges bowlingozás óta.

Az utóbbi hetek kicsit zsúfoltak voltak, tele mindenféle – persze alapvetően jelentéktelen – történésekkel, de hát, ami jelentéktelen az emberiség történelmében, az még lehet jelentős, de legalábbis időrabló (mint esetemben is) az egyszerű halandó életében.
Utoljára azt hiszem, örömödet fejezted ki abbeli – na várj, most meg egy másik szemüveget kell keresnem, mert elment a látásom… – nem találtam másik szemüveget, de amíg lemostam, meg megtörölgettem, javult a helyzet, meg az üveg is tisztább, most már jobban látok – szóval abbeli tényen, hogy túléltem a szájsebészeti beavatkozást.
Most már lényegesen jobban is vagyok – úgy értem, megszűnt a panasz, bár az érzés még nem tökéletes, a szike valamilyen ideget is átvágott és egy helyen érzéketlen a szájpadlásom – de sajnos, azt mondta a doki, kíméljem azt a fogamat, mert az jót tesz a csontképződésnek, de viszont ott tudok egyelőre csak rágni, úgy, hogy ezt a szimpla kis tanácsot nem is olyan könnyű betartani.

A kirándulásokkal mostanában nem volt túl nagy szerencsém, esős hétvégék jöttek, ilyenkor többnyire otthon maradtam, de volt, hogy régi barátom és túratársam (egyébként túratárgyi nagy tanítóm és túrafenomén, száz kilométeres teljesítménytúrákon is indul – 24 óra alatt kell megtenni!) vetette el a sulykot (könnyű neki!) és olyan terepre vitt a Pilisben, ahol még száraz időben is kockázatos lett volna leereszkedni, esős, sáros időben még inkább. Ez alkalommal egész nap esett az eső, ami nagyban rontotta életkilátásaimat. Ráadásul a kitartóan szemerkélő esőben minden technikai segítség ellenére kissé el is tévedtünk, és az üdvözítő út helyett egy falusi parasztudvar hátsó kertjébe vezető meredek lejtőn találtuk magunkat. Elkerülendő a, ha nem is vérszomjas, de valószínűleg nem túlságosan barátságos, mert idegesen csaholó és ugráló ebekkel való találkozást, ugyanezen a meredek hegyoldalon kellett visszamásznunk is, holmi vadcsapásokon és bozótoson áttörnünk, hogy végre valamilyen jelzett útra érjünk. Többször is elcsúsztam a meredek hegyoldalban, ahova a hiányos jelzések és a zuhogó eső következtében beszűkült látóterünk miatt keveredtünk, egyszer hasra is és többször a fájó oldalamra, ami persze újra rátett egy lapáttal az eddig beszerzett vállsérülésemre. Utólag gondoltam csak rá, hogy az esésem akár végzetes is lehetett volna, ha nem a földön heverő, ágcsonkokkal tarkított fenyőszál mellett landolok, hanem valamelyik kiálló ág-csonkjára esek rá és felnyársalódok. Amikor pedig – mintegy a kirándulás megkoronázásaképp – egy sziklaszirt (a Klastrompuszta feletti Kémény-szikla) melletti meredek omladékon kellett leereszkednem, “mert erre rövidebb”, ahelyett, hogy a kiálló szirtre való kimerészkedés után sietve visszatértünk volna a jelzett útra, elárultam barátomnak, hogy mint túravezető, végleg leszerepelt nálam. Előzőleg ugyanis már többször is figyelmeztettem, hogy vállam jelenlegi állapotában elesés esetén nem tudok támaszkodni kezeimre, továbbá részletesen kifejtettem neki, miért nem tudok kapaszkodni megcsúszáskor sem velük azokba a faágakba meg bokrokba, amelyekre ő leereszkedés biztonságát alapozta.
Végül szerencsére nagyobb baj nélkül értünk le a faluba, de nagyon kedvetlen voltam az eset után.
Aznapra már csak egyetlen vágyam maradt: minél hamarabb buszra szállni, és hazajutni.

A következő hétvégén sokáig haboztam, hogy egyáltalán el merjek-e menni kirándulni a fentebb vázolt események után és a fennálló körülmények (fájós váll) között. Végül is a mozgásigény győzött, meg az a megfontolás, hogy ezúttal másik barátommal – Gézával – mentem, aki elhozta újdonsült barátnőjének kiskorú gyermekeit és azok barátait is (öt éves volt a legkisebb, 10 éves a legidősebb), így arra számítottam, rájuk való tekintettel nem lesz a túra túl veszélyes. Végül úgy is lett, és nagyon jól sikerült. Összességében azért megtettünk vagy 15 kilométert, felmásztunk a Vértesben Szár-ról a Vitányi várig, majd onnan le Tatabányára. Az idő gyönyörű volt, az ötéves kisfiú aranyos beszélgetőpartner, akivel magvas beszélgetést lehetett folytatni – még a Trianon-kérdés is szóba került, és igen reálisan ítélte meg hazánk helyzetét ebből az aspektusból is – szóval szuper volt. GPS-em remekül funkcionált, az egész gyermeksereg megbámulta, és rendszeresen látni akarta, hol is vagyunk éppen, és főleg, hogy mennyi út van még hátra.
.
Március 15-e minden nagyobb baj nélkül múlt el. Azóta újabb fejlemények a kórházak tömeges bezárása, csődbejuttatása, a vizitdíj és egyebek bevezetése.
Nekem a gyógyszerem havonta kb. 4-5000 forinttal lett eddig drágább. Sok egyéb negatív hír is van, de nem untatlak ezekkel, nektek ott más problémáitok vannak.

Közben lezajlott a fiam barátnőjének a költözködése, odaköltözött hozzánk. Ehhez egy csomó elfekvő kacatot ki kellett dobnunk, hogy helyet csináljunk az ő holmijainak. A bútorokat részben el kellett tolni a helyéről, mert nőként nem felelt meg neki az az “agglegényi” nagyvonalúsággal összehordott kacathalmaz és elrendezés, amit a fiacskám eddig produkált, úgy hogy nagy örömünkre új rend jött létre az ő lakrészükben. Ehhez szét kellett alkatrészeire szedni egy háromrészes MDW falat (régi NDK-s termék, de jó, mellesleg az első lapra-szerelt bútorok egyike volt nálunk), mert másként nem lehet mozgatni. Hát ez jó nagy falatnak bizonyult, beletelt vagy két napba, mire az új helyén (20 centiméterrel odébb az eredetitől) összeállt. Persze iszonyú mennyiségű por gyűlt össze alatta, vagy 20 éve nem volt megmozdítva.
Közben egy szervezett csoporttal 5 napra Erélybe mentünk, Torockón töltöttük az estéinket és éjszakáinkat, reggel meg busszal különböző helyekre kirándultunk a környéken. Jártunk Kolozsvárott, Nagyenyeden, Gyulafehérváron és Nagyváradon. Egy kis hegymászásra is sort tudtunk keríteni. Tulajdonképpen jól éreztük magunkat, a tökéletestől csak egy füstölgő vaskályha és egy nagy nehézségek árán kiharcolt kolozsvári színielőadás (Énekek Éneke című performansz – balett, pantomim vagy némajáték lehetett a műfaja, fene tudja, a szerző valami izraeli posztmodern, de a rendezője sem volt különb) fosztott meg minket, bár végül az az érzés, hogy a sors által felállított csapdát elkerülve életben maradtunk, bár minden esélyünk megvolt arra, hogy szénmonoxid-mérgezésben örökre elszunnyadjunk, sok mindenért kárpótolt, különösen, hogy ez utóbbit nem a véletlennek, hanem az én köröltekintésemnek és technikai érzékemnek köszönhetjük. Különben reggel “hóttan másztunk volna ki a paplan alól”. (v.ö. a székely sírfeliratot: “Itt nyugszik a Kovács Döme, Ráesett a malom köve. Mire leemelték róla, hóttan mászott ki alóla”).

Hétfő délután érkeztünk haza. Az az örömhír fogadott minket, hogy a gyerekek lakrésze rendben van, végeztek a rendezkedéssel, és láss csudát, valóban tetszetős kis kéglit ütöttek össze. Látszik a szobájukon a női “JIN” rend- és harmónia-teremtő ereje.
Nejem egészen fellelkesedett, és azt mondta, mi is rendet teremtünk a saját szemétdombunkon. Ehhez sajnos, további selejtezésekre lesz szükség, mert rendetlenségünk fő oka is az, hogy nincs hova eltenni a dolgokat. Szerencsére, nagyrészükre nincs is szükség. Ami öt éve van egy kupac alján, az legfeljebb az utókort és a régészeket érdekelheti, nekünk már aligha lesz rájuk szükségünk. Olyan a lakásunk – némi túlzással – mint egy római kori romokat rejtő terep. Ha kiássuk őket, csak útban lesznek. Nagy részüket szívfájdalom nélkül fogjuk kidobni, bár azzal a rossz érzéssel, hogy holnap, vagy holnapután biztos ki fog derülni, hogy mégis szükség lenne rájuk.
Van például három szép faragott cseresznyefa fotelünk. Sajnos kiskorunkban túlságosan elnyűttük őket. Aztán megcsináltattam, de most a kiskorú unokáink és túlsúlyos vejunk tette tönkre. Most kaptam egy árajánlatot a három fotel rendbehozatalára: 180.000 forint lenne, de a vejem még mindíg túlsúlyos, és az unokáink is még sokáig kiskorúak lesznek. Mit tegyek? Ha megcsináltatom, kidobott pénz, ha nem csináltatom meg, használhatatlan.

Nos, itt tartunk most…

Sok puszi, aztán írjál, ha tudsz egy kis időt szakítani.
Várom leveled,

Szabolcs

Szólj hozzá!