Lelkiismereti döntés 3/3.

Újra csend telepedett a szobára, majd a tábornok felállt, az ablakhoz lépett, nekünk félig háttal, és inkább mintha magának mondta volna hangosan, semmint nekünk, amikor megszólalt:

– Mielőtt felszálltunk a gépre, fenyegetést kaptam, hogy haza már nem jutok élve. De már annyi fenyegetést kaptam életem során, hogy ez is csak egy újabbnak tűnt a fenyegetések hosszú sorában. Még úgy sem vettem komolyan, hogy a szövegezése összeszedettségről árulkodott, ami általában nem mondható el a fenyegető irományokról és telefonhívásokról… Amikor aztán a merénylők vezetője felfedte magát, odaadott nekem egy papírt. Annyi állt rajta, hogy rajtam múlik: az egész gép vész oda velem együtt, vagy csak én leszek az áldozat. Csak utasítanom kellett volna az embereimet, hogy ne tegyenek semmilyen válaszlépést, miután engem likvidálnak. Gondolkodási időt kértem, bár nem a döntést illetően, hanem hogy mi lenne a jó taktika. És akkor láttam meg az új légiutaskísérőt, aki hátulról jött előre… Először azt hittem, csak az első részben dolgozó kis hölgy lett rosszul a helyzettől, ezért ugrott be a kollégája, de amikor megláttam, hogy Eleonóra az… – vett egy nagy levegőt, és kifújta. – Nem tudtam, kinek az oldalán állhat, és egyáltalán, van-e jelentősége annak, hogy egy gépen utazunk? Láttam, hogy italt kínálgat az embereimnek, és akkor azt hittem, le akarja itatni vagy be akarja drogozni őket arra az esetre, ha nem engedelmeskednék a terroristák vezetőjének. Félrenéztem, nem akartam látni, mit csinál. De mikor hosszasan ügyetlenkedett mellettem, csak elérte, hogy ránézzek. „Hűséges vagyok a hazámhoz!” – olvastam le a szájáról a hangtalan üzenetet. A katonai eskütétel első szavai… Akkor meg azt gondoltam, hogy valószínűleg miattam jött át az első utastérbe, hogy engem védjen, de nem tudtam elképzelni, hogyan tudná megtenni? És hozzám tüntetőleg nem is jött oda, mint aki parancsba kapta, hogy engem ne zavarjon. Aztán… Aztán annyira elmerültem a gondolataimban, hogy csak a gép billenése rázott vissza a jelenbe, viszont addigra az embereim közben Eleonóra segítségével semlegesítették a rosszfiúkat… Utána Eleonórát már nem is láttam, de az embereim körbe zsongtak, mint egy elsőbálozó lánykát, hogy rendben vagyok-e? Mondtam, hogy igen, csak hagyjanak végre gondolkodni… Mindegy is, mit gondolhattak, de nekem át kellett gondolnom a múltbéli és a mai eseményeket.

Újra csend telepedett a szobára. A tábornok nem mozdult, csak állt az ablaknál, és bár kifelé nézett, sejtettem, hogy nem látja, mi van kint, mert a gondolatai másfelé járnak. Patrikkal kérdőn néztünk egymásra. Ebből vajon mi lesz? Mit akart ezzel mondani a tábornok? Nem értettük, így hát csendben ültünk és vártuk, hogy befejezze a mondanivalóját. Mert azt éreztük, hogy még nem mondott el mindent…

– Amikor a fiaskó után azt hittük magukról, hogy árulók, úgy gondoltam, még engedékeny is voltam, hogy egy fegyelmivel és rangfosztással elbocsáttattam magukat. Amikor másfél évvel később visszatértek a bizonyítékokkal az ártatlanságukra a korábbi vádpontokban, és megnevezték az igazi elkövetőt is, akkor azt hittem, ez valamilyen trükk arra, hogy visszajöhessenek. Nem bíztam a maguk által hozott bizonyítékokban, hiszen azok akár kreáltak is lehettek, gondoltam… Azért írattam alá azt a papírt, hogy többet nem jönnek a Főparancsnokságnak még csak a közelébe se és nem kerülnek a szemem elé, vagy különben mehetnek társtettesként az igazi elkövető mellé a börtönbe… A döntésem olyan volt, később beláttam, mint a középkori boszorkányperek egyes tesztjei. Vízbe dobták az embert: ha megfulladt, nem bűnös, ha nem fulladt meg, akkor viszont bűnös… Én is ezt tettem magukkal… Aláírattam azt a papírt, ami egyenlő volt a vízbevetéssel: ha visszajönnek, büntetés jár érte, ha nem jönnek vissza, az a büntetés…

Megint elhallgatott. Helyben vagyunk, gondoltam. Tudtam, tudtuk, hogy elő fog kerülni az a papír, amit aláíratott velünk arról, hogy többé nem jövünk ide és nem kerülünk a szeme elé. Ott voltunk, ahová tiltott volt belépnünk és vele beszéltünk, akit keresnünk sem volt szabad. Tudtuk mit vállaltunk. Magamban azért fohászkodtam, hogy fejezze be gyorsan a lelkizést és essünk túl a letartóztatáson végre. Nem voltunk bűnösök az ellenünk felhozott adatszivárogtatásban és árulásban, de ha ezt a másfél év alatt, amúgy erősen a legalitás határát súroló módon beszerzett bizonyítékainknak akkor sem hitte el, akkor miért hinné el most? És igazából örülhetünk, gondoltam cinikusan, hogy nem vádol meg minket ténylegesen az ellene való mai merényletkísérletben való részvétellel…

Míg én ezeken gondolkodtam, a tábornok visszalépett az asztalához, felemelt róla egy addig lefordított papírlapot és átolvasta. Aztán egy hirtelen mozdulattal szótlanul felénk nyújtotta a papírlapot az asztal felett. Egyszerre nyúltunk érte Patrikkal, együtt tartottuk, együtt is olvastuk. Néhány nyomtatott mondat volt mindössze, az aznapi dátummal és a szinte még meg sem száradt aláírásával.

„Jakab Eleonóra és Balkó Patrik a mai napon a gyors és pontos helyzetfelismerésükkel sokak életét mentették meg. Egy korábbi félreértés miatt ugyan már csak ex-katonák, de mégis vérbeli katonaként cselekedtek, ezért a civileknek adható legmagasabb katonai kitüntetéssel, a Hazáért Érdemjellel javaslom kitüntetni őket. – Vas-Horváth Imre tábornok, Katonai Főparancsnok.”

Elolvastuk. Aztán elolvastuk még egyszer, mert nem hittünk a szemünknek.

– Ki kéne javítani benne valamit, Tábornok úr! – szólalt meg végül Patrik. Hallottam a hangján, hogy mosolyog, de közben még mindig megbűvölten néztem a betűket a lapon. Folytatta: – Enó neve már néhány éve nem Jakab Eleonóra, hanem Balkó-Jakab Eleonóra.
– Ezen ne múljon! – nyúlt a tábornok a papírért, majd mikor a kézbe kapta a lapot, fogta a tollát, bekapcsolta és néhány határozott mozdulattal belejavított. – És akkor ha elfogadják tőlem a gratulációt, sok boldogságot kívánok! És ezúton köszönöm szépen, amit értem is tettek. Ha visszajönnének…

Egyszerre vágtunk a szavába Patrikkal.

– Nem lehet… – kezdtem, de aztán hagytam Patrikot beszélni.
– Nem tudunk, tábornok! Kialakult a civil életünk: Enó légiutaskísérő lett, én visszatértem a repüléshez, de most már kereskedelmi pilóta vagyok. Egyelőre csak elsőtiszt, de hamarosan pilóta leszek. A múltunk olyan, amilyen, de most már sínen van az életünk. Köszönjük szépen az ajánlatát, tábornok, és higgye el, hogy megtisztelő ez a felajánlás és értékeljük, de vissza kell utasítanunk.
– Köszönjük, tábornok, de nekünk ide már nincs visszaút. – szólaltam meg végül én is, a fejemet rázva. És valahogy azok a fránya könnycseppek is utat találtak maguknak, pedig nem akartam.

A tábornok csak egy kis szünet után válaszolt.

– Megértettem. Azt azért hozzáteszem, hogy az ajánlatom mindaddig érvényes, míg én vagyok a Főparancsnokság első embere. És ide most már bármikor bejöhetnek, ez pedig mehet a kukába. – azzal kinyitotta az eddig az asztalán heverő borítékot, kivette és megmutatta az évekkel korábban általunk aláírt kitiltási nyilatkozatunkat, majd előttünk tépte milliónyi kis darabra.

És bár a lelkiismeretemmel még meg kell küzdjek, hogy azt a terroristát végérvényesen semlegesítettem, de tudom, hogy túl leszek rajta. És Gyula örülhet, holnap mégis visszatér a fedélzetre a kedvenc elsőtisztje. Aki az én kedvenc elsőtisztem is…

— vége —

“Lelkiismereti döntés 3/3.” bejegyzéshez 4 hozzászólás

  1. Kedves Magdi!
    Igen, sokszor vagy nem derül ki az igazság, vagy csak későn. A szereplőimnek szerencséjük volt, még ha évekkel később is, de megkapták a vágyott felmentést a korábbi felettesüktől, aki végül csak elhitte, hogy nem volt közük ahhoz az adatszivárogtatáshoz, amivel megvádolták őket.
    Köszönöm szépen, hogy nálam jártál és követted a szereplők sorsát:
    Kata 💐

  2. Kedves Rita!
    Időnként én is meglepődöm, hogy néha magukat írják az írásaim, mert egész más irányba halad a történet írásban, mint ahogy én a vezérfonalat fejben elképzeltem. De már rájöttem, hogy az ilyen ihletekre hallgatni kell, mert jó irányba viszi el a történetet. A tábornok “magától” találta ki azt, hogy Eleonóra megjelenését hol jó, hol rossz jelnek értelmezte, és először azt hitte, hogy a rosszakhoz tartozik.
    Köszönöm szépen az értő és figyelmes olvasást és hozzászólást!
    Szeretettel:
    Kata 💐

  3. Kedves Kata!

    Sok hamisság történik az életben, mikor a vétleneket marasztalják el, fő, hogy a végén kiderűl az igazság.
    Szeretettel gratulálok, remekül megírt történetedhez.
    Magdi🌷

  4. Kedves Kata!

    Nagyon szépen felépített logikus írást hoztál. Bizony, annyi a hazugság, hogy nehéz felismerni ki a barát és ki az ellenség. Ez esetben, ha későn is, de sikerült.

    Szeretettel: Rita🌷

Szólj hozzá!