TRISZTÁN ÉS IZOLDA REGÉJE VI. A MAGOS FENYŐFA

TRISZTÁN ÉS IZOLDA REGÉJE

Joseph Bédier műve nyomán

VI. A MAGOS FENYŐFA

Izolda és Trisztán most már biztonságban,
de a szerelmesek, jaj, nagyon vigyáznak,
Ne lássa meg őket, ne sejtse meg senki,
csak titokban merik egymást megölelni.

Nem kell megtagadni többé a vérüket,
Brangien vigyáz rájuk, óvja a léptüket.
Nem szab gátat semmi a pusztító vágynak,
ami tagjaikból s a lelkükből árad.

Ölelhetik egymást, persze csak vigyázva,
négy álnok udvaronc lesi felcsigázva.
Máris ismerik a királyné románcát,
halva látnák Izoldát s száműzve Trisztánt.

Márk király szívébe mérget csepegtetnek,
tüzelik a királyt kedves öccse ellen.
Tartottak Trisztántól, féltek haragjától,
titkon súgták Márknak, merő gyávaságból:

„Fájlaljuk a rossz hírt, hasztalan intettünk,
de el kell árulnunk, amit felfedeztünk.
Szerelmes a királyné, Trisztánba szerelmes!
Győződj meg róla a tulajdon szemeddel!”

Megremeg a király, alig hisz fülének,
hat a méreg nyomban, csírázik szívében.
„Gyalázat mit mondtok, színtiszta gyalázat,
nem érhet engemet ilyen szörnyű bánat.

Öcsémet szeretem, irigylitek Trisztánt,
Morholtot legyőzte, minden szava jóság.
Ti pedig, nagyurak, vajon mit tettetek?
Lehorgasztott fővel csendben reszkettetek.”

Márk király titokban figyeli Izoldát,
csalásnak nem leli sehol sem a nyomát.
De hogy elcsitítsa lelke háborgását,
utasítja Trisztánt, hagyja el országát.

„Trisztán, el kell hagynod váramat, palotám,
nem nyugtat meg semmi, csupán a távozás.
Főbenjáró bűnnel, álnok hitszegéssel
megvádoltak gonoszok énelőttem téged.

Nem hiszem a gyanút, mégis el kell menned,
rontó szavuk miatt más helyt kell keresned.
Lehet, hogy egyszer majd visszatérhetsz hozzám,
addig is áldjon ég, búcsúm istenhozzád.”

Trisztán nem ment messze, megállt Tintagelben,
számára Gorvenal éji szállást szerzett.
Ott senyvedett szegény, súlyos láz gyötörte,
már-már imát mondott a pap is fölötte.

Hét lakattal zárva Szép Szőke Izolda
szenvedett magában búsan a toronyba’.
Torlasz gyanánt tettek küszöbéhez kaszát,
ha nem segít senki, belehalnak immár.

Brangien segít nekik, kiszökik a várból,
Trisztánhoz lopózik, s ravasz cselt tanácsol.
Tintagel váránál van egy gyümölcsöskert,
szép fáin madarak, csörgedező csermely.

Közepén fenyőfa, vaskos, terebélyes,
tiszta vizű forrás fakad a tövében.
Befolyik a várba, habján egy gallyacska,
Szőke Szép Izolda ügyesen elkapja.

Trisztán faragta ki, az ágról lehántva
bízta azt a patak hullámzó fodrára.
Kiszökött Izolda, takar az éj szárnya,
rájuk borul óvón a fenyőfa árnya.

„Trisztán! Vízen járó emberek azt mondják,
minden évben egyszer győz a boszorkányság.
Tintagel várát elrejti a varázslat,
kőfalát nem látja sem ember, sem állat.

Nem ez vajon az a bűvös gyümölcsöskert,
hol egymás karja közt meg nem öregszenek?
Illatterhes virág, balzsamos levegő,
ilyen helyre vágyik minden hű szerető.”

„Széttört már az a fal, levegőből épült,
de mi ketten oda elmegyünk majd végül.
Márványkőből készült, csillog az ablaka,
ez a szerelmesek boldog birodalma.”

Megtudják a gonoszok, jaj, minden hiába,
Trisztán a királynét ismét viszontlátta.
Tanácsot Frocintól, a púpostól kérnek,
tudója jóslásnak, s a hét mesterségnek.

Varázsol a törpe bűvös sorsvetéssel:
„Nagyurak, kapjátok el őket még éjjel!”
Márknak javasolják, nyergelje fel lovát,
hívja a kopókat, tegyen rájuk pórázt.

Kürtös vadászait szólítsa fegyverbe,
s titkon térjen vissza a gyümölcsöskertbe.
Másszon fel a fára, rejtse el az ága,
s várjon a sötétben a szerelmespárra.

Nem szívesen ugyan, de megteszi a király,
kis idő múltával megjelenik Trisztán.
Kristálytiszta az éj, szép kerek a holdja,
forgácsot az ifjú veti a habokra.

Ám ahogy ráhajol a forrás vizére,
tükrében megvillan Márk királynak képe.
Magasságos Isten! Ne hagyd veszni őket!
Védjed meg, oltalmazd a hű szeretőket!

Fürgén jön Izolda, siet kedveséhez:
„Trisztán mozdulatlan, mért nem jön elébem?”
Óvatosan, lassan fürkészi a tájat,
s víz tükrén meglátja a királyi árnyat.

„Mit cselekszel, uram, mért tetted ezt, Trisztán,
hogy ez éji órán találkára hívtál?
Tudom, sokszor hívtál, üzentél már nékem,
mit kívánsz hát, mondjad, mert sehogy sem értem.

Azért jöttem most el, mert el nem feledem,
hogy királyné voltom’ neked köszönhetem.”
Nagyot sóhajt Trisztán, az eget áldotta:
felismerte a veszélyt Szép Szőke Izolda.

„Bizony így van, úrnőm, már sokszor üzentem,
de te nem méltattál egy szóra sem engem.
Elűzött a király, csillapítsd haragját!”
„Hogy tehetném, Trisztán, hiszen gyanakszik ránk.

Vagy talán nem tudod, mi a vád ellenem?
Azt hiszi az uram, bűnösen szeretlek.
Esküszöm, nem adtam másnak szerelmemet,
csak annak, ki először ölelt át engem.

Márk szíve nemes, hozzá nem fér gyalázat,
de gonoszok is élnek birodalmában.
Nem szívelnek engem, s téged sem, jó Trisztán,
tőlem is, tőled is irigylik a királyt.

Hogy kérhetnék pont én számodra kegyelmet?
Ebben az országban én vagyok idegen.
Magam vagyok egyedül, nincsen támaszom.
Bárhová vet a sors, Isten oltalmazzon!

De most már mennem kell, sokáig maradtam.
Ha tudná a király, szétszórná hamvamat.”
Rohan szobájába Szép Szőke Izolda,
ájulását Brangien időben felfogja.

Trisztán kesergését a király megszánja,
s ilyen szókra nyílik kegyesen a szája:
„Áldott legyen az úr és áldott az óra,
mely nehéz sorsodat fordította jóra.”

Frocin elbujdosott szörnyű szégyenében,
Velsznek vette útját iszonyú mérgében.
Kiolvasta sorsát a csillagállásból,
jobb, ha elmenekül ebből az országból.

“TRISZTÁN ÉS IZOLDA REGÉJE VI. A MAGOS FENYŐFA” bejegyzéshez 3 hozzászólás

  1. Kedves Gyöngyi!

    Nagyon szépen köszönöm!

    Szeretettel:
    Zsuzsa

  2. kedves Zsuzsa, már a múlt alkalommal is hozzászóltam, de hogy mitől, eltűnt a hozzászólásom. Most ismét megteszem, hogy gratuláljak neked ehhez a nem mindennapi “regéhez”, ahogy versbe foglalva átírtad a történetet. Szép munka.
    Fgy

  3. Kedves Zsuzsa!

    Meghatóan szép ez a rész is. Igazán élvezettel olvastam. Gratulálok hozzá!

    Szeretettel: Rita🌷

Szólj hozzá!