TRISZTÁN ÉS IZOLDA REGÉJE: VIII. SZÖKÉS A KÁPOLNÁBÓL

TRISZTÁN ÉS IZOLDA REGÉJE

Joseph Bédier műve nyomán

VIII. SZÖKÉS A KÁPOLNÁBÓL

Szétszalad a gyászhír, sír az egész város,
egyként zokog köznép, szolgák és polgárok.
Trisztánnak dicsérik hősi vitézségét,
Izoldának báját, tündöklő szépségét.

Már a palotába hangzik fel a jajszó:
senki sem lehet jobb, hozzájuk hasonló.
Morton el akarta vinni gyermeküket,
Trisztán kardja óvta valamennyiüket.

A városon kívül egy nagy árkot ástak,
tüskés ágból máglyát Szőke Izoldának.
Trisztánnal együtt hamvad el a lángon.
Hozzák el az ifjút azonnal a várból!

Felzúg a kiáltás:”Istenítéletet!
Adj nékik, király, halasztást, kegyelmet!”
„Nincsen bocsánat és nincsen törvénytétel,
aki ellenszegül, velük együtt ég el.”

Rohannak a szolgák, kivonszolják Trisztánt,
nyomukban egy vitéz, sebes lovas vágtáz.
Leugrik a véres, fújó paripáról
Dinas udvarmester, a lidáni várból.

„Megyek a királyhoz törvénykezést tenni,
próbálok majd ezzel nektek segíteni.
Addig is vágjátok el a kötelékét,
kardotok gátolja hirtelen szökését.”

. Magas szikla peremén állt egy kápolna,
szakadékra nézett egyetlen ablaka.
Trisztán szépen kérte, közel a halála,
hadd térjen be Istenhez egy rövid imára.

Hagyják, hogy bemenjen, nincsen több ajtaja,
Trisztán máris ott áll az üvegablakba.’
Inkább törje össze, miszlikbe a testét,
minthogy szégyenszemre a máglyára vessék.

Ám a szeszélyes szél felemelte Trisztánt,
ruhájába bújva letette egy sziklán.
Azóta sem történt ilyen csuda eset,
Trisztán-ugró néven becézik a követ.

Szalad Trisztán, menekül árkon-bokron át,
magasra csap messze füstölve a láng.
Gorvenal rátalál a sűrű bozótban:
„Íme a páncélod, elhoztam kardodat.”

„Az irgalmas Isten megkönyörült rajtam,
zúztam volna inkább darabokra magam.
Izoldát megölik, megégetik értem,
számomra nélküle mit sem ér az élet.”

„Csillapodj, jó uram, fékezd indulatod,
Izoldát lehet, hogy megszabadíthatod.
De a vakmerőség, tudd meg, nem bátorság,
mert bizony a királyt féli minden polgár.”

Trisztán ugrását egy szegény ember látta,
szaladt Tintagelbe, besurrant a várba.
Zsámolyán zokogott Szőke Szép Izolda,
vigasztalására jobbágya ezt mondta:

„Ne sírj, szép királyné, felséges asszonyom!
Jó hírt hozok néked, könnyed elapasztom.
Lerakta a szellő Trisztánt egy sziklára.”
Szólott a királyné: „Az Istennek hála!

Mit bánom én most már a lobogó máglyát,
elhamvadhat testem örökre a lángján.
Kedvesem szabad lett, most már megölhetnek,
tövises ágakhoz odakötözhetnek.”

Márk király elsápadt szörnyű haragjában,
mikor hírét vette szökését Trisztánnak.
„Hol van a királyné, szaladjatok érte,
kezem által hal meg, vagy máglyára véle!”

Viszik a királynét, nyújtja gyöngéd kezét,
csuklóján, ruháján patakban hull a vér.
Felzúg a sokaság: „Kegyelem! Kegyelem!
Ártatlan Izolda, jóságos és nemes!”

Előáll Dinas is, a hű udvarmester,
lába elé borul teljes fegyverzetben:
„Szolgáltalak, király, híven, becsületben,
jutalmul szívedben legyen könyörület!

Trisztán előnyben van, ismer erdőt, gázlót,
reád nem támad, de megöl minden bárót.
Birodalmadban nem lesz majd biztonság,
ha ítélet nélkül kivégzed Izoldát.

Add ki a királynét, őrizem és védem,
s megmarad irántad mindig a hűségem.
De ha nem így teszel, elhagyom udvarod,
nem szolgállak többé, leoldom a kardom.”

Hasztalan a szép szó, nem hat a királyra,
viszik már Izoldát, viszik a máglyára.
Sarkig érő haján csillogó aranyszál,
fátyolos ruháján ragyog a borostyán.

Ám ekkor hirtelen bélpoklosok jönnek,
mennek a máglyához hangos kereplőkkel.
„Felséges királyom, igazul ítéltél,
de Izolda kínja így gyorsan véget ér.

Hamar elégeti testét a rőt parázs,
nem szenved eleget, megváltja a halál.
De ha gyötrelmeit nyújtani akarod,
adjad őt kezünkre, éljen, mint a barom.

Ő, ki boldogan élt gazdag palotádban,
drága köntösökben, ragyogó pompában.
Ő, ki mindezekért nem rebegett hálát,
visszasírja majd még a tövises máglyát.”

Nekik adja Márk némán, mozdulatlan,
elvonul a csapat lent a város alatt.
Gorvenal felkiált:”Uram, a kedvesed!
Óh, édes Istenem, most vajon mit teszel?”

Trisztán vágtat elő: „Poklosok, menjetek!
Kotródjatok tüstént, ha kedves az éltetek!
Pusztuljatok innét, mert kettébe váglak,
eresszétek hozzám Szőke Izoldámat.”

Szabad a királyné, Trisztán megölelte,
úttalan utakon erdőbe vezette.
Egymás karjaiban megpihennek végre,
lehajtják fejüket a harmatos rétre.

Másnap Gorvenal erős íjat hozott,
mellé kampós nyílvesszőt jól feltollazott.
Trisztán lőtt egy vadat, száraz rőzsét szedtek,
nagy lakomát csapva tűznél melegedtek.

Trisztán ágat nyesett, lombsátort készített,
föléje levelet, szirmokat terített.
Izolda dús fűvel szórta be az alját,
úgy aludt el éjjel kedvesének karján.