TRISZTÁN ÉS IZOLDA REGÉJE: IX: A MOROISI ERDŐBEN

TRISZTÁN ÉS IZOLDA REGÉJE

Joseph Bédier műve nyomán

IX: A MOROISI ERDŐBEN

A sűrű erdőben mint az üldözött vad,
Trisztán és Izolda árván bolyonganak.
Tüzet raknak este, őzek húsát eszik,
sónak és fűszernek ízét is feledik.

Naponta más helyen hajtják le fejüket,
elkerülik gonddal előző helyüket.
Ruhájuk szétfoszlik, orcájuk beesik,
mégsem szenvednek ők, mert egymást szeretik.

Az irdatlan erdőben véletlenül járva,
ráakadnak Ogrin remetelakára.
Szent iratot böngész, imádkozik buzgón,
szomját csillapítja egy mezei kútról.

Rákiált a barát: „Tudd, meg uram, Trisztán,
kihirdették szerte, minden eklézsián!
Száz aranymárka lesz annak a jutalma,
aki téged elfog, vagy élve, vagy halva.

Irgalmaz az Isten a megtért bűnösnek.”
„Inkább élek pusztán, erdei hűvösben.
Mért térnék meg, Ogrin? Ugyan mit vétettem?
Bűvös italt ittunk, tudod, mind a ketten.

Inkább élnék füvön Szőke Izoldával,
hogysem mennék nélküle kevély királynak.”
„Nemes báró, Trisztán, magasságos égre,
add vissza urának, hites felesége!”

„Jogát elvesztette, poklosoknak dobta,
nem válok meg tőle, megyünk a vadonba.
Oltalmaz az erdő, takar a lombsátor,
Nem talál ránk senki, nem lesz olyan bátor.”

Trisztánnak volt régen egy vadászkutyája,
ott élt a toronyban egész nap bezárva.
Kaparta a földet, vonított, kesergett,
gazdát így még állat sohasem szeretett.

Megszánták szegény, nyomorult jószágot,
eloldották láncát, loholt a máglyához.
Az üvegablakból kiugrott a kőre,
azután vágtat a moroisi erdőbe.

Fordul az udvarnép, nem követik tovább,
eltűnt a vadonban, nem lelik a nyomát.
Bősz ugatása még visszhangzik sokáig,
elhallik egészen Trisztán sátoráig.

„Hű kopója, Husden, üldözi a király!”
Lesben állva Trisztán, felajzza a nyilát.
Megcélozza lassan a szeretett kutyát,
ám ő farkcsóválva üdvözli az urát.

„Szánlak szegény Husden, de a csaholásod
elárul bennünket, adjatok tanácsot!
Gorvenal, Izolda, mit tehetek érte?”
„Idomítsd, kedvesem, néma követésre!”

Így történt, hogy aztán, kis idő múltával,
felhagyott kutyája minden ugatással.
Űzte a gímszarvast fűben, hóban, fagyban,
megjelölte helyét hangtalan a vadnak.

Tovatűnt a szép nyár, megjött a hideg tél,
avarnyoszolyájukat belepte a dér.
De mindent legyőzött szerelmük hatalma,
finom puha párna volt kedvesük karja.

Tavasszal ismét lombsátort csináltak,
madarak daloltak a fényes napsugárban.
Nem bujkáltak tovább félve a szeretők,
senki sem járt arra, kerülték az erdőt.

Egy napon aztán Genelon, a főgonosz,
a vadászat hevében elkalandozott.
Rúgtatott a rónán fakó paripája,
jaj, a közelben már Trisztán nyoszolyája.

Nagy szerencséjükre Gorvenal meglátta,
elkapta a lovát, a fejét levágta.
Rátaláltak később a csonkított testre,
a sűrű bozótot kerülték is messze.

Trisztán kifaragta Nemhibázó Íját,
mindent eltaláló, célt nem vesztő nyilát.
Kardját felkötötte, indult az erdőbe.
Nem találni ma már hívebb szeretőre.

Elfáradt a nehéz, kemény vadászatba’,
Szőke Szép Izoldát karjaiba kapta.
Lefeküdtek együtt lombsátoruk alatt,
szerencse, hogy ruhájuk mind rajtuk maradt.

Trisztán gondolt egyet, kivonta a kardját,
testük közé tette a meztelen szablyát.
Mi szállta meg vajon, miféle sejtelem,
hogy lovagi módon, ekként cselekedett?

Arra járt egy ember, őket felismerve
szaladt a királyhoz, fel a trónterembe:
„Láttam a királynét s mellette Trisztánt,
ott alusznak együtt, átölelve egymást.”

Kardot köt a király, felpattan lovára,
kivágtat a várból sötét éjszakába.
„Bosszút állok rajtuk, meglakolnak érte!”
Haljanak mindketten, nem hallgat szívére.

Közel már a sátor, óvatosan lépked,
elküldi az embert könnyed legyintéssel.
Felemelt kardjával lesújtani készül:
„Ha felébred Trisztán, megküzdünk vitézül.

„Magasságos Isten, szabad-e megölnöm?
Mit látok, jó uram? Kardot testük között.
Ha két testet elválaszt a csupasz penge,
íratlan törvényként a szüzesség jele.

Régen élnek ők már kint a rengetegben.
ezt tennék-e, hogyha rosszat cselekedtek?
Nem ölöm meg őket, de ha felébrednek,
tudják, hogy itt voltam, hagyok nekik jelet.”

Betűzött a nap a zöld lomb sátorába,
rásütött Izolda hófehér arcára.
A király kesztyűjét a nyílásra rakta;
ezt még Írországból egykor neki hozta.

Levette gyűrűjét, szelíden helyébe
felhúzta ujjára az övét cserébe.
Trisztán csorba kardját fogta a kezébe,
drága szép szablyáját lerakta melléje.

Szörnyű álmot látott Szőke Szép Izolda,
két oroszlán küzdött, üvöltött sikoltva.
Lehullott a kesztyű, reszket a királyné,
kardjához kap Trisztán, az meg a királyé.

„Smaragdköves gyűrű! Ránk talált a király!
Segítségért ment el, megéget a máglyán!
Hagyjuk el sietve átkozott országát,
keressük meg, jó uram, Velsz tartományát!”

“TRISZTÁN ÉS IZOLDA REGÉJE: IX: A MOROISI ERDŐBEN” bejegyzéshez 2 hozzászólás

  1. Kedves Ritu!

    Örülök, hogy ez a rész sem maradt ki, ha már egyszer olvasod… Köszönöm a méltatást és a sok dicséretet.

    Szeretettel:
    Zsuzsa

  2. Kedves Zsuzsa!

    Örülök, hogy felhívtad a figyelmem erre a részre is. Igazán olvasmányos és izgalmas volt. Érdekes volt ez a kardról szóló legenda, hogy ha közöttük van, akkor az az ártatlanság jele.

    Szeretettel: Rita💐

Szólj hozzá!