Aero 4. rész

-Miről van szó?
-Néhány éve nem csak egyéni és csoportos foglalkozásokat tartottam, rendszeresen cikkeztem is pár kisebb, természettudományos lapnak. Írtam mindenről, ami eszembe jutott: lelki dolgok, mindennapos életviteli tippek, olvasói levelekre reagálás… Azonban az egyik cikkel mellényúltam. Azt a címet adtam neki, hogy „Aero”, sok volt benne a könnyedséggel foglalkozó fogalom. Nagyjából arról szólt, amit magának az ároknál elmondtam. Amikor az újság feltette a honlapjára, akadt néhány hozzászóló, aki ízekre szedte a cikket, minden értelmezésbe bele akartak kötni. Végül meg is kértem a főszerkesztőt, hogy szedje le, csak a baj van belőle – sóhajtott. – Azonban a cikk tovább élt, a tudtunk nélkül. Bemásolták sok helyre, idővel át is írták a különböző ”összeesküvés-elméletes” barmok. Végül teljesen megváltozott az egész, s más irányba, mint ahogy azt vártam. Igyekeztem az eredetit lobogtatva minden oldalról leszedetni, de az adminisztrátorok sem mindenhatóak. Emlékszik, hogy a fészert egy kezdetleges laborhoz hasonlította?
-Hogyne.
-Két hónapja az egyik ügyfelem szólt, aki netfejlesztőként dolgozik, hogy ismét belefutott egy átiratba. Abban már odáig mentek, hogy az egész valójában egy kábítószerről szól, ami különleges erővel és bátorsággal ruházza fel a fogyasztóját. A „Captagon”-hoz és más anfetaminokhoz hasonlónak vélték. Bárki is volt az, aki elrabolt minket, úgy hiszem, hogy ezért tette. Én voltam papírforma szerint a cikk szerzője, hiába félreértés az egész.
-Ki akarta volna magából szedni a receptet.
-Vagy valami hasonló… Azt viszont nem értem, magát miért hozta ide.
-Egyszerűen rosszkor voltam rossz helyen, Ann. Ennyi az egész.
A nő lesütötte a szemét.
-Wes, én… Nem akartam, hogy ez történjen, nekem elhiheti. Szóval… Bocsánatot kérek az egészért. Tényleg sajnálom, még ha nem is…
-Elhiszem – fogta meg a kezét, egymásra néztek. – Igaz, az előbb azt mondtam, hogy alig ismerem magát, de azt azért látom, hogy mindez nem a maga hibája.
-Ha annak idején nem írom meg ezt a cikket, nem lennénk most itt.
-Valóban. De könyörgöm, melyikünk lát a jövőbe? Egyikünk sem. Tegnap én például azt hittem, hogy ma ugyanúgy fogom magam az új lakásomban sajnáltatni, mint eddig. Ehhez képest itt vagyok egy erdő közepén, és végre ki tudtam mondani olyan dolgokat, amiket már rég kellett volna. És tudja, mit? Szeretnék hazajutni, de már nem aggódom annyira.
Ezzel végre sikerült mosolyt csalnia a gondterhelt arcra.
-Kösz.
-Nincs mit. De néha a terapeutának is kellhet a segítség – nevettek.

Lassan elcsendesedtek, Wes-t elnyomta az álom a fáradtságtól. Ann mellette ücsörgött, figyelte őt, a rezdüléseit, önkéntelen felszisszenéseit. „Csoda, hogy ilyen jól bírja” – merengett. – „Én ekkora folttal már dokiért rimánkodnék.” Gondolatai a férfi körül jártak, mindazon, amit fél nap alatt megtudott róla. Képzeletében maga előtt látta a roskadó épületet, ahogy a tegnapelőtti civakodást is – érezte az egykori kétségbeesést, s a mostani szomorúságot egyaránt. Tényleg nem akarta, hogy ilyesmibe keveredjen, ahogy azt sem, hogy egyáltalán ilyen megtörténjen velük. Ám mindezek ellenére, itt és most jól érezte magát. Ő is ugyanúgy tiztában volt vele, mint Wes: történhettek volna ezerszer rosszabb dolgok is velük. De nem így lett. Jelenleg ég tudja, milyen távol vannak az otthonuktól. Craig-re gondolt, Nora-ra, mindazokra, akik odahaza aggódhatnak értük. Viszont egy szép, nyári erdőben vannak, a sérülést és az árokba esést leszámítva pedig egyben vannak. Ez volt az, ami abban a pillanatban számított, nem több.
Közel egy óra telt el, mire a férfi felébredt. Egyedül volt a pokrócon, ahogy ösztönösen fészkelődve meg akart fordulni, hogy felüljön, oldalába hasított a fájdalom, eleresztett egy halk káromkodást. Félig felülve nézett körül, társát keresve a közelében. Tőle ötven méterre állt, egy kis emelkedőn. Még távolról is látszott, hogy valamit feszülten figyel, így Wes oldalról lopakodott a közelébe, nem akarta megzavarni vagy zajt csapni körülötte.
Már alig pár méterre volt a nőtől, mikor megállt, egy fa mögül figyelte. Ann látszólag az egyre felhősebb nyári égboltot bámulta, de aztán rájött, hogy figyelme valahová máshová, ismeretlen helyre fókuszál. Az emelkedőn Wes megborzongott a könnyed, de igen hűvös széltől, amit odalent a fekhelyénél nem érzett még. „Vihar jön estére? De örülök…” – morgott magában. Dohogása hamar tovatűnt, ahogy tovább figyelte a meditáló nőt.
Ann karjai kissé távolabb álltak testétől, kezei kinyújtva voltak. Ahogy a szélben felkeveredő avar körbetáncolta, a férfi szoborszerűnek látta őt. Csak állt a szélben, időtlenül figyelve az előtte elterülő tájat.
Hirtelen a nő összerezzent, hátrafordult, mintha látna valamit az erdő sűrűjében. Ugyan nem látott, de annál inkább érzett valamit.
-Wes. – A hang ugyanúgy dalolt, mint korábban az ároknál.
-Igen?
-Jönnek. Tűnjünk innen.

Mire visszafutottak a táskáért és a pokrócért, már Wes is hallotta a messzeségből a közeledést. A rohanó léptek szerint nem voltak túl sokan, viszont kutyacsaholás is kihallatszott a zajokból… Ami nyomot csak tudtak, eltűntettek maguk után, mielőtt ők ketten is a sűrűbe vetették magukat.
Ann sokszor pillantott a férfira futás közben, aggódott a sérülés miatt. El akarta kérni a nehéz oldaltáskát, de társa nem hagyta, mondván, ő jobban elbírja… Ismét előtört Wes-ben a félelem. Most tényleg üldözik őket, itt lohol a veszély a nyakukban, mellette pedig van valaki, akit meg kell védenie, bármi történjék is. Próbált megnyugodni, minden lehetőségüket számbavenni. Társa megígérte neki, hogy mégegyszer nem fog átesni a korábbihoz hasonló tragédián. A kérdés csupán az volt, hogy be tudják-e tartani ezt az ígéretet.
Ahogy egy szélesebb, de még átugorható, sekély, bokros árokhoz értek, az előrébb szaladó Ann hirtelen megtorpant a szélén, Wes alig tudott lefékezni mögötte.
-Mi az istent csinál?! Ugorjon!
-Nem nőtt a távolság közöttünk, maga is hallja.
-Igen, és tovább csökken, ha itt maradunk, menjen már!
-Megyek is. És maga is.
Mire feleszmélhetett volna, a nő akkorát taszított rajta, hogy bezuhant a bokrok sűrűjébe, szinte teljesen belepték az ágak.
-…Mi a…?
-Figyeljen rám – szakította félbe. – Magánál van minden, amit csak össze tudtunk szedni, ezzel eljuthat jódarabig. Legalább egy erdészútig, vagy aszfaltig… Menjen. Nekik én kellek.
-Ann!
-Minden rendben van – kacsintott mosolyogva. – Tudja, mit kell mondania Craig-nek. És beszéljen majd Nora-val is.
Elrúgta magát a partszéltől, az árok mentén felfelé rohant tovább, alakját másodpercek alatt nyelte el a sűrű. Wes rémültem nézett utána. Próbált minél előbb kikecmeregni a tekergőző ágak közül, amik közé beszorult a zuhanástól.
A természettel való küzdelemben úgy tűnt, a nőnek lesz igaza, hallotta, ahogy az őket üldözők irányt váltanak, zajuk lassan távolodni kezd. Épp csak kimászott végre az ágak közül, amikor valahonnan messziről elért hozzá az a hang, amit sosem akart hallani.
Sikítás hallatszott az erdő mélyéről.
Elfeledkezett minden sérülésről, ahogy a fáradtságról is. Szinte kiugrott az árokból, amilyen gyorsan csak tudott. Nem nézte, hányszor botlik meg, vagy rúg véletlenül egy gyökérbe, hány szembejövő ág próbálja egy-egy pofonnal feltartani. Dühödt vadként rontott át minden akadályon.
Legbelül úgy érezte, valóban elszabadult a vad. A szíve majd’ kiugrott a helyéről, és nem csupán az adrenalintól.
Ann azt ígérte, elkerüli az újabb tragédia. Azt mondta neki, hogy nem ad teret a félelemnek. Minden rendben lesz – hitt neki. Tényleg nem maradt hely a félelemnek, szorongásnak. Mindez kifordult önmagából, haraggá és akarattá válva. Meg akarta menteni a nőt, s tudta, hogy képes lesz rá.
Már nem félt előbújni a rejtekéből, mint egykor.

Nem tudta, mennyi ideje fut már, de nem mert megállni, hiába érezte, hogy baj lesz, ha nem teszi meg. Bár első lendülete a sikoly felé vitte, hamar irányt váltott, hisz tudta, hogy a hang gyorsan eltűnik a forrástól. Lélegzet után kapkodva fékezett le végül, egy fának támaszkodva próbált újra erőt gyűjteni. Ebben nem volt nagy segítségére az időjárás, a közelgő viharfelhők maguk előtt tolták a forróságot. Azonban más is kitikkadt a hőségben.
Közelgő motorhang csapta meg a fülét, behúzta magát félig a fa, félig a környező bozótos mögé. Az ágak közül látta, ahogy a hepehupás földúton megjelenik egy sötétzöld pick up a távolban. Nehezen birkózott meg a természet akadályaival, kisméretű, s láthatóan egy régebbi konstrukció volt. Hamarosan megállt egy emelkedő mellett, a sofőr sebesen ugrott ki a kocsiból – a kánikula ellen ivott sok folyadék nem hagyta tovább vezetni. Alig húsz méter volt közöttük, s nem úgy tűnt, mintha a fickó hamar vissza akarna szállni. Wes odaosont a pick up hátuljához, felmászott a platóra, ahol heveredekkel rögzített, leponyvázott holmik várták. A visszaülő sofőr nem sejtette, hogy mostanra egy ”csomaggal” több van a kocsiján.
A kilométerek fogyásával már ketten szitkozódtak a terepviszonyok miatt, egyikük a volánnál, másikuk a rejtekhelyén. A sofőr kezdett attól tartani, hogy célba sem ér, mert valamelyik tengely előbb adja meg magát, Wes pedig már alig bírta tartani magát szűkös, s a plató széléhez túl közeli helyén. Így is örült, hogy nem gyalogszerrel tette meg a mögöttük lévő távot… Hirtelen valami óriásit dobott a járművön, a hevedert szorongató kézből kicsusszant a szíj. Már hiába nyúlt érte, csak a csathoz kapott, ami rögtön szétnyílt – ő pedig kiesett rejtekéből, begurult egy cserje alá. Már épp megmozdult volna, de rögtön vissza is húzta magát: a pick up platójáról néhány doboz gurult szerte az aljnövényzetben, köszönhetően a kioldott rögzítésnek. Csattant a vezető felőli ajtó, a megtermett alak káromkodva szaladt hátra, hogy holmiját minél előbb visszapakolja. Még utoljára ellenőrizte a rögzítést, s gyorsan újra elindult. Wes csak akkor bújt elő ismét, amikor a pick up eltűnt a színről. A leesés miatt füstölgés gyorsan elült, hisz így is rengeteg időt és energiát spórolt neki az utazás. Ráadásul már sokkal közelebb volt a fészerhez, mint gyalog lett volna. Érezte, hogy ott találja majd Ann-t, de amiatt sem aggódott, ha esetleg másvalakit talál ott. „Kiszedem belőle, hová vitték, és azt nem köszöni meg” – gondolta.
A közelgő viharfelhőkre pillantott, a szél végre hűvöset hozott, nekieredt a visszalévő útszakasznak. Fogalma sem volt, mekkora túlerőre számítson, azt viszont tudta, hogy keresztülgázol bárkin, aki ő és társa közé áll. A szél is Ann-re emlékeztette: futás közben újra látta maga előtt a meditálót az emelkedő tetején, a táncoló levelekkel… Újra látta azt is, amikor a nő, mint kis erdei tündér, vidáman nézelődik a patak partján és a levegőbe szagol. Azt is, mikor legelőször találkoztak a beköltözéskor, s rá mosolygott az a barna szempár.
Mindeközben ő sem tudta, mi ez az egész. A rá oly sokszor nevető szempár barna volt.
Az időtlen, meditáló tekintet viszont kék.

Szólj hozzá!