Levél a távolba 9. – Augusztusi thriller

Halló, halló Domika!

Az alábbi történet ellentétben más irodalmi művekkel, valós eseményeken alapszik…
Jó mulatást!

Szabolcs

Augusztus 20.-i nőrablás…

A rádióban és a TV-ben augusztus huszadika előtt számos riportban elhangzott, hogy az idei program általában is felül fogja múlni a korábbi évek ünnepi attrakcióit, de különösen így lesz ez az ünnepi tűzijátékkal. Már a helyszín is újszerű lesz, a Margit-híd és a Lánchíd közé koncentrálódik majd, és újszerű fény és hanghatások teszik majd az élményt még nagyszerűbbé.
Évek óta már némi fásultsággal tekintettünk erre a programpontra, különösen, mióta a nagy napot rendszeresen kedvenc kutyusunk, Csipiszke társaságában töltjük. Minket a tűzijátékok látványa a viszonylag sablonos megjelenés miatt már nem nagyon dob fel, a kísérő hanghatások viszont kutyánkat mindig minden magatartási szabályt elsöprő rettegéssel töltik el. Ő, aki máskor – különösen a nejem jelenlétében – a szoba küszöbét – ha egyáltalán – csak óvatosan és fokozatosan, szinte véletlenül lépi át, és szivárog be a szobába, hogy végül valamelyik bútor fedezékében olvadjon a környezetbe, az első durranás (vagy mennydörgés) hallattán fénysebességgel a lakás legsötétebb és az ajtótól legtávolabb eső zugában (rendszerint az ágy alatt, de ha véletlenül nyitott szekrényajtót talál, akkor a szekrény mélyén) terem, és onnan a máskor rendszerint nem teljesen hatástalan parancsszavak sem képesek kimozdítani.
Így aztán mostanában már nem megyünk ki a tűzijáték helyszínére, hanem az unokáinkat küldjük ki, magunk inkább a TV-ben nézzük meg a közvetítést, vállalva a kockázatot, hogy egyes attrakciókról lemaradunk.
Most, hogy a neves napon Zamárdiban voltunk, két lehetőségünk volt: lemenni a partra, és megnézni a helyi tűzijátékot, vagy a TV-ben megtekinteni a pestit. Én a fentiek miatt az utóbbit választottam, és időben bekapcsoltam a TV-t a nappaliban. Nejem azt mondta, hogy őt nem érdekli az egész, de amikor 9 órakor meghallotta a helyi rakéták durrogását, kiment a teraszra a fényképezőgépével, Csipiszke meg berohant és eltűnt a legbelső szobában.
Én leültem a TV elé. Megszólalt a Himnusz, és a Duna TV a Parlament épületét mutatta esti kivilágításban.
Vártam a rakéták színes virágainak megjelenését, és bár hallottam a hangjukat, a képernyőn alig-alig látszott belőle valami. Néha megjelent egy-egy tűzvirág, röppentyűk húztak át a képernyőn mindkét irányban, egymást átlósan keresztezve, de az eredmény nekem igencsak szegényesnek tűnt. Határozottan az volt az érzésem, hogy vagy idióták ülnek a kameránál és a keverőpultnál, vagy valamilyen szabotázsakció tanúja vagyok: a tűzijátékból alig látszott valami.
És ez így ment hosszú percekig. Eltelt az első tíz perc, és úgy éreztem, még mindig semmit nem láttam a „soha nem látott” látványosságból.
Nem hittem a szememnek. Gondoltam, megkérdezem a nejemet, mi a véleménye, jól látom-e, hogy nem látok semmit. Felálltam a TV elől és kinyitva a teraszajtót, kiszóltam:
– Anyus! Anyúúús! Gyere csak!
Válasz semmi.
Néhányszor megismételtem a kiszólást, aztán felálltam, kimentem.
A nejem sehol. Hol a csudában lehet?
Ugye, odakinn vaksötét – a közvilágítást kikapcsolták -, csak a bentről kiszivárgó fényben dereng a fehér korlát, más semmi. Talán felment a lapos-tetőre, onnan messzebbre lát, jobban látszik a tűzijáték …
Újra szólítom a nevén, felkiabálok, hiába…
Felmegyek a létrán – változatlan a sötét -, fenn a létra tetejéről nézelődök, szólítom, nem látok semmit, és válasz sincs.
Lemászok, talán mégsem ment fel.
– De akkor hol lehet? Talán a külső WC-ben?
Nem, ott sötét van, meg nincs is ott. Forog az agyam:
– Talán bement a házba, amíg én a TV-t néztem?
Keresem a hálószobában, lámpát gyújtok, nézem az ágyon, ágy mellett, ágy alatt, de csak Csipisz van ott. Nézem a kisszobában, ott sincs. Harmadik szobában, fürdőszobában, WC-n, dettó.
Kezd a dolog izgalmas lenni. Magamhoz veszem a zseblámpát, kimegyek a kertbe, ott keresem. A kapu zárva. Körbejárom a házat, közben végig hangosan szólongatom, felváltva kiabálom:
– Anyúúús! Évííí! – Hol vaaagy?
Nincs válasz.
– Csak nem ment le a hátsó kertbe?

De hát másutt nem találtam. Nincs mit tenni, megnézem ott is. Bokámat kockáztatva lépdelek a vaksötétben a hátsó kert felé, lámpámat a bokrokra irányítva: sehol senki.
Közben a tűzijáték lassan vége felé közeledik. Eszembe jut, hogy talán lement a partra, hogy onnan fotózzon – ez a nő a fotózásért mindenre képes! – a kertajtóhoz megyek: kulcsra zárva. Visszamegyek a házba, nézem a konyhában a kulcsokat, megvannak-e: ott van mind.
– Tehát nem ment ki a kertből! Csak nem ment le a pincébe?
Hogy ennek mi értelme lett volna, azzal már nem is foglalkozom. Minden épeszű (és nem épeszű) helyen megnéztem már. Megyek a pincéhez, lámpát gyújtok, belépek, nem látok semmit, de onnan nem is látszik a pince belseje jól. Mászok lefelé a falépcsőn, közben kukucskálok lefelé, majdnem leesek – ott sincs.
– Te jó Isten, csak nem lett rosszul a tetőn? Felment, és most biztos ott fekszik a tetőn a fal vagy a kémény tövében, eszméletlenül, magatehetetlenül…
Már kezdek rosszul lenni, kapkodva veszem a levegőt. Sietve lépdelek fel a létrán, felérek, elő a zseblámpát és…. ott jön szembe, kezében a fényképezőgépe, kutya baja!
– Hát itt vagy?
– Hol lennék? – kérdez vissza a legnagyobb (vérforraló) természetességgel.
– Mostanáig kerestelek mindenütt, bejártam a házat és a kertet és sehol sem találtalak…
– Fényképeztem…
– Nem hallottad, hogy mindenütt kiabáltam a nevedet, amíg kerestelek!
– Nem. Miért kerestél? Mondtam, hogy felmegyek a tetőre…
Nem válaszoltam, a gutaütés kerülgetett.
Egyre erősebb a meggyőződésem: valójában marslakók szálltak le a lapostetőre, és a csészaljba hurcolták, mert magukkal akarták vinni, de az első kommunikációs kísérlet után elmenekültek.
Csak így tudták elkerülni a végpusztulást…
….

Szólj hozzá!