AZ ELVESZETT ARANYRUDAK: NYOLCADIK FEJEZET

NYOLCADIK FEJEZET

Kora este érkeztek meg Cherbourgba. A közelben lefoglalták a szállást és vacsora után lepihentek. A fáradtság megtette hatását, szinte rögtön mély álomba merültek. Másnap a hajójukat átadták komplett szervizelésre, ők pedig úgy döntöttek, hogy megnézik a város nevezetességeit. Két hetet időztek ott, addigra vállalták el a munkát.
Ez idő alatt sokat sétálgattak a szűk utcákon és nézegették a szebbnél szebb kirakatokat. Cherbourg egyik legrégebbi épülete XV. században épült templom, mely nagy hatással volt rájuk. Felmentek a város fölé magasodó sziklák tetejére épült erődöt megcsodálni. Megtekintették a színházat és a Városi Művelődési Központban lévő múzeumot. A part közelében található térnek, a középpontjában áll, a császár lovas szobra ezt már messziről jól lehet látni. Az Ócenáriumba is betértek, mely pazarul mutatja be az óceán világát. Minden napra beütemeztek valamit, így gyorsan eltelt az idő és nagyon jól érezték magukat. Az egyik alkalommal, sétálgatás közben meglátták egy plakáton, hogy a színház műsorra tűzte a „Cherbourgi esernyők” című darabot. Rögtön vettek rá jegyet, hatalmas élménnyel gazdagodtak. Kellett már ez a kis változatosság a hosszú hajóút után.
Eközben elkészült a jachtjuk és ők újra útnak indultak a La Manche – csatornán felfelé. Ragyogóan sütött a Nap és lágy szellő lengedezett. Kimondottan kellemes időjárás a további hajózáshoz és elég gyorsan tudtak haladni. A forgalom, ugyan nagy volt, rengeteg kereskedelmi hajóval találkoztak. Estefelé megérkeztek Dieppébe és kikötöttek. Nem messzire találtak egy sörözőt, ahová betértek. Leültek egy asztalhoz, ami még éppen üresen állt. Többnyire matrózok és hajóskapitányok töltötték meg a helyiséget. Nagy hangzavarban, alig hallották egymás hangját. Vidáman beszélgettek és nevetgéltek. Odalépett hozzájuk egy kapitány és mondott valamit, de nem értették. Így hellyel kínálták az asztaluknál és meghívták egy korsó sörre. Megnyerő külsejű, határozott, középkorú férfi, olyan igazi kapitány típus.
Bemutatkozott, annak rendje és módja szerint.
– James, vagyok az egyik angol flotta kapitánya.
Majd sorra bemutatkoztak és kezet fogtak vele Jackék is.
– Mi az úti céljuk? – kérdezte.
– Az Északi – tengeren át a Nyugati – Fríz – szigetek, majd a Watt – tenger – válaszolta Jack.
A kapitány szemei elkerekedtek, majd aggódó arccal, így szólt;
– Maguk tudják, hogy mire vállalkoztak?
– Miért? – kérdezett vissza Harry.
– Látom semmivel nincsenek tisztában, ez elég bátor vállalkozás mostanság – mondta James elgondolkodva.
– Megijeszt, kedves kapitány! – szólt Sophi és áthatóan nézett a szemei közzé, mintha kitudna olvasni belőle valamit.
– Én, nem! Csak legyenek nagyon óvatosak – mondta, miközben megfeszült arccal nézett rájuk.
– Csak ennyien vannak?
– Igen, de miért? – kérdezte Jack.
– Nézzék, látom megbízható becsületes emberek. Nem beszélhetnék róla, de kérem kezeljék diszkréten a dolgot. Nem venném a lelkemre, ha valami bajuk esne, ezért úgy érzem, hogy kötelességem kicsit bővebben figyelmeztetni magukat – mondta alig hallhatóan.
– Hallgatjuk, – szólt Harry kíváncsian, még közelebb hajolva hozzá.
– Ha megbocsájtanak, nem itt és nem most. Nem szeretném, hogy olyan valaki is meghallja, akinek nem kellene – válaszolta suttogva, miközben a szemével körbe fürkészett az ott lévő társaságon.
– Rendben, értem – mondta Jack.
Még egy jó darabig elbeszélgettek mindenféléről, hogy ne legyen feltűnő. Aztán egyszerre távoztak a sörözőből. Elindultak a hajójuk felé.
– Ezzel a Jachttal vágnak neki?
– Igen, Corcaighból jövünk – válaszolta Jack.
– Jól figyeljenek ide, ha már az útról nem tudom önöket lebeszélni! Mi, több flottával kint vagyunk az Északi – tengeren és itt is, valamint a Watt – tenger környékén. Több kereskedelmi hajótól kaptunk bejelentést, hogy kalózok garázdálkodnak ezen a területen. Szeretnénk elkapni őket és biztonságossá tenni a hajózást mindenki számára. De olyan jól rejtőzködnek, hogy fogalmunk sincs éppen merre járnak. Nem tudjuk, hol lehet a búvóhelyük. Itt rengeteg a kisebb sziget és képtelenség átfésülni mindet. A flottánk hajóját, már messziről meglátják és eliszkolnak, mire a közelükbe érnénk. Adok egy speciális jelkövetőt, amely pontosan meghatározza a helyzetüket. Kérem olyan helyre tegyék a hajón, ami nem szembetűnő, de nem is árnyékolja le semmi. A rádiójuk, mindig legyen üzemkész, hogy az S.O.S. jelzést letudják adni. Így könnyebben tudunk önöknek segítséget nyújtani, ha szükség lenne rá.
– Nagyon szépen köszönjük a tájékoztatást és a figyelmeztetést – mondta Jack.
– Az én flottám neve, Sas 1. A rádiójukon állítsák be a kilences csatornát és akár közvetlenül is hívhatnak, már ha lesz rá idejük. Sajnos, ezek minden hájjal megkent gazemberek, viszont akkor is szóljanak, ha bármi gyanúsat észlelnek, vagy van valami információjuk.
– Ez csak természetes, – válaszolta Harry.
– Akkor vigyázzanak magukra és szerencsés utat kívánok – köszönt el a kapitány.
– Húha, na ezzel nem számoltunk – szólalt meg Lucy aggódva, ahogy felocsúdott.
– Komoly veszélyforrást jelentenek – mondta elgondolkodva Sophi.
– Azt fogjuk tenni, hogy a távcsővel folyamatosan figyeljük a látóhatárt, minden irányban, ha korán észrevesszük őket, akkor van lehetőségünk kikerülni – javasolta Jack.
– Igen, ez jó! Itt a La Manche – csatornán, szerintem nem vagyunk veszélyben, mert túl forgalmas – válaszolta Harry.
– Én is így gondolom. Akkor jó éjt mindenkinek, aludjuk ki magunkat – köszönt el Jack.
A kutatás izgalmait megnövelte a kapitánytól hallott információ. Hiszen egyre közelebb kerültek a célhoz. Nehezen tudtak elaludni, folyton kattogott az agyuk.
Másnap gyorsan beszerezték, amire még szükségük volt és felszedték a horgonyt. Békés hajóút során érkeztek meg Boulogne – Sur – Mer kikötőjébe. Ez a La Manche – csatorna torkolatánál van.
Itt töltöttek pár napot, mert utána már hajóztak ki az Északi – tengerre, ahol megkezdték a kutatást. Ez idő alatt szándékosan keresték fel a kisebb éttermeket és sörözőket, hogy hátha hallanak valami használható híreket. Az indulásuk előtti este egy kisebb bárba mentek, nem voltak sokan. Az egyik asztalnál ült három matróz. A mellettük lévő asztalnál foglaltak helyet. Egyszer Harry felfigyelt, hogy az egyik a kalózokat emlegeti, csakhogy nagyon halkan beszélgettek. A szemével intett Jacknek, hogy figyeljék, miket mondanak. A lányok megpróbáltak szájról olvasni.
– Hú, barátom! Jó, hogy megúsztuk épp bőrrel – mondta az egyik.
– Legalább negyvenen vagy ötvenen voltak – fűzte hozzá a másik.
– Egy pillanat alatt megcsákjáztak, mire felocsúdtunk, már meg voltunk kötözve – folytatta az előző.
– Összehangoltan dolgoznak, sokat nem beszéltek, úgy tűnt mindenki tudta a dolgát – szólt hozzá ismét a másik.
– Egyik része intézte a támadást, a másik már hordta is át a hajójukra az árút. Pár perc alatt történt az egész. Mire körülnéztünk, már eltűntek. Jó, hogy meghagyták az életünket és a hajónkat – folytatta a beszámolót az első.
– Olyanok voltak, mint egy szellemhajó – tódította ismét a másik.
A harmadik, szinte tátott szájjal hallgatta a beszámolójukat, ahogy egymás szavába vágva mesélték a történteket.
– Szóltatok a kikötő őrségének? – kérdezte.
– Persze, rögtön jelentettük, amikor megérkeztünk. Jegyzőkönyvbe vették. Tudnak róluk, de olyan gyorsak nem bírják elkapni őket.
– Mi megúsztuk, nem találkoztunk velünk, az árút pedig már lepakoltuk szerencsére és hazafelé tartunk – mesélte a harmadik.
– Jó nektek, most már mi is indulunk haza, csak dolog végezetlenül. A kárt, azt hiszem a mi bérünk fogja bánni – jelentette ki az első szószóló, búskomoran.
– Eleget hallottunk – mondta Jack halkan és intett a szemével, hogy menjenek.
– Most már legalább tudjuk, hogy mire számíthatunk – jegyezte meg Sophi.
– Nagyon résen kell majd lenünk – szólalt meg Harry gondolataiból felriadva.
– Mi lesz? Az aranytömböket, hogy hozzuk el az orruk elől? – bele se merek gondolni – fejtegette Lucy.
– Drága Lucyim, előbb találjuk meg azokat az aranyrudakat – válaszolta Jack és szorosan magához ölelte a lányt.
– Egyébként, ha meglesznek szerintem szólunk James kapitánynak és biztosan vállalja majd, hogy kísér minket legalább idáig – javasolta Sophi.
– Jó ötlet, így teszünk majd szívem – helyeselt Harry.
Ez idő alatt vissza is értek a hajójukra és lefeküdtek aludni, mert tudták, hogy küzdelmes, nehéz napok várnak rájuk.
Másnap elhagyták a biztonságos torkolatot és kiértek az Északi tengerre. Csendes volt minden. Lehorgonyoztak, és a merülő kabinnal elkezdték a kutatást. Felváltva merültek vele párban. Először Harry és Sophi, majd Jack és Lucy. Csodálták a víz alatti világ rejtelmeit, azonban nem találták a keresett hajóroncsot. Ezért felszedték a horgonyt és tovább álltak a jachtjukkal. Újra lemerültek és ismét eredménytelenül, ellenben nem keserítette el őket, mivel maga a merüléssel is igazán csodálatos tapasztalatokat szereztek. A rengeteg, különböző halfajták és a korallok, fantasztikus élmény volt számukra, ez a színes, különleges világ. Azt is tudták, benne van a pakliban, hogy nem találják meg. Tényleg csak egy szuper kalandnak fogták fel, ezért igyekeztek minden percét élvezni. Persze, reménykedtek azért a sikerben. Mindig újabb és újabb lendülettel folytatták a keresést. Már elég hosszú idő eltelt, itt lassan haladtak a kutatással, ugyanakkor elérkeztek a Nyugati – Fríz – szigetekhez. Ezen a területen, még lassabban haladtak, hiszen nagyon sok kisebb sziget és felmagasodó sziklák nehezítették a felderítést, valamint óvatosabbnak kellett lenniük a kalózok esetleges felbukkanása miatt is. Ugyanis a nyílt tengeren jobban belátták a terepet. Aki a hajón maradt mindig kém-lelte a látóhatárt. Az volt a tervük, hogy itt végig vizsgálják először a szárazföld felől a tengert, egészen a Watt – tenger bejáratáig. Rengeteg hal úszkált körülöttük.
– Te Jack! Nem unod még azt a sok konzervet, meg tartósélelmiszert? – kérdezte Harry.
– Hát, én is ennék már valami frisset – válaszolta mosolyogva.
– Nézd ezt a sok halat! Csak azért jöttek ide, hogy felkínálják magukat nekünk! – mondta nevetve Harry.
– Na, akkor ne várassuk őket, még meggondolják magukat! – szólt vissza nevetve Jack.
– Lányok! Készüljetek, ma főzni fogtok! – kiáltotta Harry, kaján mosollyal az arcán.
Rögtön lehorgonyoztak és elővették a horgász felszerelést. Jócskán sikerült nekik halat fogni. Hozzá fogtak az elkészítésüknek, halászlevet főztek és néhány halat félretettek gondolták, majd estefelé megsütik a parton. Ebéd után csináltak néhány merülést a környéken, aminek nem volt eredménye. Már kezdett szürkülni, mivel biztonságban érezték magukat a partra vitték a halakat, hogy megsüssék. A hajó egy kimagasló hatalmas szikla takarásában horgonyzott, nem volt feltűnő. Harry és Jack elmentek, hogy kellő mennyiségű tűzifát hozzanak a sütéshez. Úgy nézett ki, hogy ez egy lakatlan sziget, de azért óvatosak voltak. Sűrű fák és aljnövényzet között kóboroltak, amikor egy hangfoszlányra lettek figyelmesek. Rögtön megálltak.
– Hallottad? – kérdezte Jack.
– Igen, mintha mégsem lenne lakatlan sziget – válaszolta egészen halkan.
– Menjünk közelebb, de nagyon óvatosan, nézzük meg kikkel van dolgunk – javasolta Jack.
Nagyon lassan és csendben közeledtek a hallott hang irányába. Bokorról – bokorra, fatörzsek mögé bújva. Igyekeztek láthatatlanok maradni. Egy újabb hangfoszlány, de mintha azok a valakik is csak suttogva beszélnének. Nem értették, ezért tovább haladtak. Már egészen közel voltak, amikor megláttak két marcona férfit. Azonnal megálltak és leguggoltak egy nagyobb méretes bokor mögé. Innen már érthető volt a szóváltásuk.
– Mikor jönnek már meg Conorék? – kérdezte az egyik alacsonyabb és köpcösebb, kissé indulatosan.
– Nem tudom, de most jó sokáig oda vannak – válaszolta a másik, aki magasabb és szikár volt.
– Ha már ennyi ideig itt dekkolunk, remélem jó sok cuccal jönnek vissza, – szólt az alacsonyabbik.
– Már éppen ideje lesz, hogy leváltsanak, én nagyon unom ezt a tétlenséget, és őrző feladatot – mondta a szikár marcona külsejű elégedetlenkedve.
Harry és Jack jelentőségteljesen egymásra néztek. Egyértelművé vált, hogy Conor a kalóz kapitány. Ezek pedig a hozzájuk tartozó rablók, akik őrzik valahol a környéken az elrabolt zsákmányaikat. Még a lélegzetüket is visszafojtották, hogy észre ne vegyék őket. A szemükkel kutatták a környéket, mozdulatlanul. A magasabbik mögött, kissé távolabb, egy sötét foltot láttak. Harry kérdően nézett Jackre, aki megrántotta a vállát jelezve nem tudja mi lehet az. A sűrű erdő eltakarta, nem láttak tovább. Meg sem mertek mozdulni. Valószínűsítették, hogy a raktáruk bejárata lehet. Mindketten a szivarjuk végéhez értek és hátat fordítva elindultak a raktár felé.
– Te, koma! Mi lenne, ha én elmennék valami friss falatot vadászni és megsütnénk? – kérdezte a kis köpcös, miközben megálltak.
– Én nem bánom, te tudod. De, ha közben visszajön Conor és egyedül talál a barlangnál, akkor nagyon dühös lesz, nem lennék a helyedben – válaszolta a szikár.
– Igazad van. Ha jó kedvű, akkor csak behúz egyet, de ha nem, akkor az is kitelik tőle, hogy egyszerűen lepuffant – válaszolta a köpcös.
Ezzel újra elindultak vissza felé. Jackék már úgy gondolták elég távol vannak és ők is felálltak, teljesen elgémberedtek. Lassan óvatosan lépkedtek, de Harry alatt megreccsent egy ág. Azonnal megálltak és úgy maradtak. Figyelték, vajon a marconák meghallották – e. Nem volt szerencséjük.
– Te hallottad? Van itt valami, vagy valaki – suttogta a szikár.
– Én nem látok semmit, de hallottam. Talán a helyünkbe jön a vacsora – válaszolta az alacsonyabbik.
– Gyorsan bújjunk el itt – mutatott két széles fára a magasabbik.
Ekkor lövésre kész állapotba helyezték a puskájukat. Harryékban, még a vér is meghűlt. Úgy álltak ott, mint két szobor, lélegzet visszafojtva. A két rabló jó ideig várt. Ezalatt a fiúk mozdulni sem mertek. Már a verejték csurgott rajtuk. Szemmel biztatták egymást, hogy kitartás. Attól féltek, hogy ha sikerül őket elfogni, a lányokat is megtalálják és mi lesz akkor…! Gondolni sem mertek rá. Mivel egészen hosszú ideig semmit sem hallottak, megszólalt a szikár.
– Na menjünk, biztos csak egy madár röppent az ágra.
Ezzel elindultak a barlanghoz. Jackkék még egy jó darabig vártak, tanultak az előzőekből. Ezt követően ők is lassan, óvatosan visszatértek a lányokhoz, akik eközben már tüzet raktak az ott talált gallyakból. Látták, hogy a fiúknál nincs semmi. Nagyon meglepődtek.
– Gyorsan oltsátok el a tüzet! – szólt rájuk Harry.
– Mi történt? – kérdezte Sophi.
– Később, mindent elmesélünk, gyerünk vissza a hajóra, vigyetek mindent. Én megpróbálom a tűzrakás nyomait eltüntetni – mondta Jack.

Folytatódik

“AZ ELVESZETT ARANYRUDAK: NYOLCADIK FEJEZET” bejegyzéshez 4 hozzászólás

  1. Kedves Katika! Nagyon szépen köszönöm, hogy olvasod a történetet, valamint kedves visszajelzésedet. Nagyon örülök, hogy tetszik neked. Szeretettel Edit

  2. Kedves Edit!
    Olvasom ám rendületlenül, csak nem mindig tudok bejelentkezni. ez most már tényleg nagyon “körömrágós” rész volt, ennyi izgalmat! Ritának igaza van, már én is hanyatt-homlok menekültem volna a kalandból, de jó, hogy a kis csapatod bátrabb. Drukkolok nekik 🙂
    Szeretettel olvastalak:
    Kata 🌹

  3. Kedves Rita! Nagyon szépen köszönöm neked, hogy olvastad ezt a részt is, és örülök, hogy tetszett. Szeretettel Edit

  4. Nagyon izgalmas rész volt. Hát, én már rég kiszálltam volna ebből az aranykeresésből, de jó, hogy a Te hőseid sokkal bátrabbak.

    Szeretettel: Rita💐

Szólj hozzá!