TRISZTÁN ÉS IZOLDA REGÉJE: XV. FEHÉRKEZŰ IZOLDA

TRISZTÁN ÉS IZOLDA REGÉJE

Joseph Bédier műve nyomán

XV. FEHÉRKEZŰ IZOLDA

Bánatában Trisztán sok országot bejárt,
haza is tért egyszer, viszontlátta honát.
Vándorolt Fríz-földig kalandot keresni;
két éve Kornwallból nem érkezett senki.

Egy nap’ Gorvenallal pusztaságra értek,
kietlen tanyáik régen porig égtek.
Britannia földje volt ez a rónaság,
búsan bandukolva eltűnődött Trisztán:

„Ugyan mért járok én messze a világban,
úgysem látom többé Szőke Izoldámat.
Elfelejtett engem, sohasem keresett,
vígan él a várban s énnekem nem üzent.”

Két napig baktattak egy lelket sem látva,
végül rábukkantak egy vén kápolnára.
Kérdezik, miféle felperzselt vidék ez?
Jön már a remete sült árpakenyérrel.

„Hoel hercegsége, amerre csak láttok.
Egykor dúsan termett, országa virágzott.
Nantes-i Riol gróf falvait feldúlta.”
„Mi vitte őt erre a gaz háborúra?”

„Van a hercegnek egy szépséges leánya,
Riol gróf őt kérte, szemet vetett rája.
Atyja nem adta, ebből lett rút viszály,
várai elestek, de Carhaix ellenáll.

Hoel fia, Kaherdin bátor, hős lovag,
védi még a várat, erősek a falak.”
Trisztán Gorvenallal Carhaix felé nyargalt.
Ott állott a herceg a zárt kőfal alatt.

„Leonnois királya köszönt téged, uram,
segíteni jöttem, megszakítva utam.”
„Eledelünk nincsen, éhezünk már, nagyúr!”
„Parancsold, azonnal nyissák ki a kaput!

Nem riaszt az éhség, éltem rengetegben,
két évig csak füvet, s gyökereket ettem.”
Kaherdin is kéri kedves atyjaurát,
fogadja az ifjút, hadd térjen be Trisztán.

Bejárják a várat, palánkos ormokat,
nézik a lőrést, íjakat, tornyokat.
„Most pedig nagyuram, Trisztán, szép barátom,
felmegyünk húgomhoz s jó asszonyanyámhoz.

Nézd csak, milyen szépen varrják a paszományt,
hímezik a stólát, fut az aranyfonál.
Húgom adja díszét ánglia-palástnak,
méltán hívják Fehérkezű Izoldának.”

Trisztán arca felderül az ismerős névre,
mosolyogva tekint a leány szemébe.
Másnap Kaherdinnel és tizenkét ifjúval
egészen Riol gróf táboráig rúgtat.

Elrabolják Riol gróf szekerét, sátrát,
minden napra akad valamilyen zsákmány.
Hajnalban az őrző kiabál tornyában:
„Keljetek fel urak, támadják a várat!”

Lovagok, vitézek mind fegyvert ragadtak,
csillogó mellvértben a falra futottak.
Trisztán is csizmát húz, páncélinget ölt,
sisakot, ruhát vesz, aranysarkantyút köt.

Felemeli pajzsát, sarkallja a lovát,
buzdítva a népet elkiáltja magát.
Véráztatta mezőn lovak és vitézek,
odaáll melléjük Kaherdin merészen.

Riol gróf testvére vágtat vele szemben,
Kaherdin bátran ül a szilaj nyeregben.
Négy darabba töri ellenfele pajzsát,
oldalába döfi kardja csiszolt vasát.

Öccse jajszavára ott terem Riol gróf,
Trisztán csapásától a lovag térdre rogy.
Kettévágja pajzsát, szablyáját elveszi,
sisakját, kopjáját vaskeze szétszeli.

Rimánkodik a gróf, kegyelemért eseng,
hűbéresküt fogad újra a hercegnek.
Véget ér a csata, hadnépe elvonul,
hajnalhasadásra minden zaj elcsitul.

Hoel szól Trisztánhoz: „Kedves, jó barátom,
köszönöm, hogy megvédted váram s országom.
Méltó jutalomként lányom hozzád adom.”
„Elveszem!” – s e szóért lett ő bizony halott.

A másik Izoldát nőül veszi Trisztán,
fényes az esküvő, pompázatos a nász.
Éjjel a szobában ruháját leoldva
ujjáról a gyűrűt inge lesodorja.

Koppan a jáspiskő, megcsendül az ékszer,
Szép Szőke Izolda emléke feléled.
Felrémlik az erdő, a moroisi menedék,
hogy is vádolhatta szívében kedvesét.

Érte viselte el szörnyű szenvedését,
hibázott kétszer is, s szánta feleségét.
Mind a két Izolda őt nagyon szerette,
mind a két, nekik tett esküjét megszegte.

Fehérkezű Izolda kérdezi Trisztánt:
„Édes uram, mi lelt, megbántottalak tán?
Még csak rám se nézel, talán rosszat tettem?
Jóvá teszem, mondd meg, vajon mit vétettem?”

„Nem tettél te rosszat, ígéret köt engem,
idegen országban sárkánnyal küzdöttem.
Halálomon voltam, s tettem fogadalmat,
esküvőm után megtartóztatom magam.

Feleségem egy évig meg sem ölelem,
kértem Isten anyját, mentse meg életem.”
„Akkor hát úgy legyen” – mondta Izolda,
s fejét a vállára búsan lehajtotta.

Reggel a szolgálók hozzák az ékszerét,
csillogó hajpántját, hócsipkés ingmellét.
Izolda szomorún magára felveszi,
asszonyok új éke őt meg nem illeti.

“TRISZTÁN ÉS IZOLDA REGÉJE: XV. FEHÉRKEZŰ IZOLDA” bejegyzéshez 4 hozzászólás

  1. Kedves Éva!

    Nagyon köszönöm megtisztelő véleményed.

    Szeretettel:
    Zsuzsa

  2. Kedves Zsuzsa!
    Nagy lélegzetű versedhez gratulálok!
    Csatlakozom Ritához. Részletes, pontos rajzolatú, a történeti hűség
    megtartásával íródott a versed.

    Szeretettel: Éva

  3. Kedves Ritu!

    Köszönöm szépen, hogy ilyen szorgalmasan figyelemmel kíséred ennek a középkori “halálhozó szerelemnek” a történetét.

    Szeretettel:
    Zsuzsa

  4. Kedves Zsuzsa!

    Nagyon fordulatos ez a történet, de leginkább harcokból és szenvedésekből áll, meg hát ugye a fő mozgató rúgó a szerelem, ami végigvonul rajta.

    Tetszéssel és szeretettel: Rita💐

Szólj hozzá!