AZ ELVESZETT ARANYRUDAK: TIZENEGYEDIK FEJEZET

TIZENEGYEDIK FEJEZET

Brighton – ban kikötöttek, mert ez egy kicsit nagyobb városka és mindenképpen pótolniuk kellett az ellátmányt. Listát írtak a beszerezni való dolgokról. Főleg a két lány intézte a vásárlásokat. Jack addig átnézte a hajót és kisebb karbantartásokat végzett rajta. Harryval beszéltek közben és abban maradtak, hogy végül itt várják meg ameddig végez. Ez a kisváros, Londonhoz is közel van. Pár nap alatt sikerült mindent megvenniük, egyedül a gyógyszertár maradt ki. A lányok elmentek, hogy a mentőláda szükségleteit is megvásárolják és shoppingoljanak egy kicsit. Amíg nézelődtek a felírtak alapján a gyógyszertárban összeállították a csomagot.
Kissé megszomjaztak és bementek a közelben lévő sörözőbe. Elég sokan voltak, főleg matrózok. Az egyik üres asztalhoz leültek és kértek egy – egy üdítőt. Észrevették, hogy több szem kihívóan mered rájuk, sőt néhányan be is szólogattak nekik, hogy milyen gyönyörűek, szívesen elkísérnék a szálláshelyükre őket, és ehhez hasonlókat. Lucy és Sophi úgy tettek, mintha nem is hallanák meg őket. Még véletlenül sem néztek feléjük, nehogy viszonzásnak gondolják. Úgy tettek, mintha csak ketten lennének az egész helyiségben. A többség felfogta, hogy nem vevők rájuk és visszafordultak az italukhoz. Páran viszont, pont felhúzták magukat azon, hogy semmibe veszik őket.
– Lucy, igyuk meg gyorsan és menjünk, mielőtt balhé lenne – mondta Sophi.
– Igen, én is úgy látom, hogy nem csitul a helyzet – válaszolta.
Már felálltak és indultak kifelé az ajtóhoz, amikor az egyik marcona férfi megfogta Lucy karját szorosan és vissza akarta tartani. Sophinak pedig a derekát kapta el egy másik és erőszakkal meg akarta csókolni. A lányok viszont tanultak küzdő sportot és erre ezek a fickók nem számítottak. Lucy térden, majd lába közzé rúgott a marconának, aki rögtön elengedte kezét a lánynak. Ettől fogva már saját fájdalmaival volt elfoglalva. Sophi a könyökével gyomron vágta, majd állon a másikat és fordulásból még behúzott neki egyet, amitől padlót fogott. A többiek nem mertek közeledni hozzájuk, sokan meg csak álmélkodva nézték a történteket, akár egy filmben lennének.
A két lány elégedetten hagyta el a sörözőt. Visszamentek a gyógyszertárba az összekészített árúkért. Közben persze figyelték, hogy nem követik – e őket.
– Hát erre igazán nem számítottam – mondta Sophi.
– Szerintem ők sem! – folytatta Lucy mosolyogva.
– Még jó, hogy megtudtuk védeni magunkat, hihetetlen, hogy milyen világban élünk – panaszolta Sophi.
Amint visszatértek a hajóra, rögtön elmesélték Jacknek a történteket.
– Na lányok ez volt az utolsó kiruccanásotok nélkülem. Jó, hogy így megúsztátok! Úgy látszik itt férfi nélkül nem közlekedhettek – szólalt meg határozottan Jack.
– Jó ideje távol vagyunk, nekem már hiányzik az otthon és anyáék főleg – válaszolta Sophi.
– Igen, nekem is! Ez megint megmutatta, hogy milyen kulturális különbségek vannak – folytatta Lucy.
– Bizony, bizony szuper kis kalandban és kirándulásban volt részünk, de örülök, hogy hazafelé tartunk – tette hozzá Jack.
– Nem követtek benneteket? – kérdezte Jack.
– Én úgy vettem észre, hogy nem – válaszolta Lucy.
– Nem baj, fő az óvatosság. Az ilyenektől minden kitelik, akik képesek nőkre támadni. Éjszaka felváltva őrködünk, nehogy meglepetés érjen minket – mondta Jack.
– Már csak Harry érkezésére kell várnunk – szólalt meg Sophi.
– Sikerült mindent beszereznetek? – kérdezte Jack.
– Igen, minden útra készen áll – válaszolta Sophi.
– Remek! Szerintem Harry is nemsoká megjöhet – tette hozzá Jack.
– Épp most kaptam tőle egy sms – t, hogy mindent probléma nélkül elrendezett és reggel indul Londonból – szólalt meg Sophi.
– Nagyszerű, akkor holnap meg is jön és indulhatunk haza! – folytatta Jack egészen belelkesedve.
Az éjszaka nyugodtan telt, felváltva őrködtek és semmi jele nem mutatkozott, hogy követték volna őket. Másnap délfelé megérkezett Harry is. Mindent részletesen elmeséltek egymásnak. A közeli étteremben megebédeltek, majd útnak indultak a jól ismert útvonalon otthonuk felé. Hosszú utazás várt rájuk és mindannyian, minél előbb szerettek volna már hazaérni. A La Manche – csatorna torkolatát elhagyva, már a Kelta – tengeren hajóztak. Szerencsére tiszta idő volt és kellemes az útjuk, eléggé gyorsan tudtak haladni. A rádión egyszer csak megszólalt egy S. O. S jelzés.
– Itt az „Aaron” nevű vitorláshajó! Hall valaki? A Kelta – tengeren vagyunk – és megadta a koordinátáit.
– Igen fogtuk az S. O. S. jelzésüket – válaszolt Jack.
– A hajó kapitánya beszélek, kérem segítsenek! A hajóorvosunk megsérült!
– Sophi vagyok mentőorvos, mi történt? – válaszolta.
– Az árbócról lefele jövet megcsúszott és leesett. Eszméletlenül fekszik, vérző fejjel a fedélzeten.
– Már látjuk magukat, azonnal ott vagyunk – nyugtatta Sophi.
Gyorsan előhozták a mentőládát, majd Harryval együtt átmentek a vitorláshajóra.
Sophi megvizsgálta és ellátta a fejsérülését, ami nem volt túl komoly. Eközben a hajóorvos magához tért. Úgy tűnt könnyebb sérüléssel megúszta. Bár nem lett agyrázkódása, de pár nap pihenésre volt szüksége. Kicsit kóválygott, ezért az egyik ágyra fektették Harryval.
– Sophi! Te vagy az? – kérdezte.
– Igen, de ismerjük egymást? – kérdezett vissza.
– Nem ismersz meg? Ryan, vagyok, az egyetemen csoport társak voltunk. Persze a bajusz és ez a nagy szakál… – mondta mosolyogva.
– Már emlékszem! Ne haragudj, de tényleg nem ismertelek meg hirtelen – szólalt meg Sophi döbbenten.
– Ez hihetetlen, azóta nem találkoztunk!
– Látod, milyen a sors, most kellett itt lennem, hogy segítsek neked – mondta nevetve Sophi.
A párbeszédet hallva, Harrynak is leesett, hogy ki is ő. Ryan nagyon komoly érzelmeket táplált abban az időben Sophi iránt. Mindent elkövetett, hogy közelebb kerüljön hozzá, ám reménytelenül. Előjöttek az egyetemi élmények. Egészen belefeledkeztek a beszélgetésbe. Jack kezdett aggódni, hogy mi tart ennyi ideig. Rádión odaszólt;
– Minden rendben Sophi vagy kell segítség?
– Igen, azonnal megyünk vissza – válaszolta.
Még kis ideig beszélgettek, majd elköszöntek egymástól és visszatértek a jachtra.
– Képzeld pont Ryan a hajóorvos és neki kellett segítenem, de szerencsére nem komoly a sérülése – mondta Sophi.
– Igen! Micsoda véletlen! Emlékszem rá, nagyon odavolt érted – mondta Jack mosolyogva.
– Azóta, sok idő eltelt – válaszolta Sophi.
– Az biztos, és úgy tűnik, hogy kiheverte – szólt hozzá Harry kajánul mosolyogva.
Vágyakoztak nagyon arra, hogy lássák a szüleiket és végre otthon legyenek. Olyan sokáig voltak távol, hogy a honvágy eluralkodott rajtuk. Gondolataikban a jövőjüket tervezgették. Visszafelé vágták a centit, már csak pár nap és megérkeznek.
A szülők rettentően várták haza őket, díszebédet szerveztek a fiataloknak. Elkészítettek minden finomságot, ami csak a kedvenc ételeik. Meglepetésként meghívták Lucy édesanyját és édesapját is a hazaérkezésük megünneplésére.
Hosszasan, boldogan ölelgették egymást a viszontlátás örömében. A bőséges ebéd után elmesélték mi történt velük a hosszú útjuk során. Az élménybeszámolójukat szájtátva hallgatták. Hol örömkönnyek, hol pedig a féltés könnyei peregtek a szülők arcán. A készített fotóikat is megmutatták.
– És? Hogyan tovább? – kérdezte Marcelo.
– Úgy gondoltuk Lucyvel, hogy ideköltözik teljesen, amint sikerül kialakítani a munka körülményeinket összeházasodunk és családot alapítunk. Itt szeretnénk leélni az életünket – válaszolta Jack.
– Ezzel nagyon boldoggá tesztek minket édes fiam – szólt hozzá Emily is.
– Édesanyám, nem hagyunk magatokra benneteket idős korotokra – mondta Sophi.
– Igen, mi is úgy határoztunk Sophival, hogy itt maradunk és segítünk benneteket – tette hozzá Harry.
– Anya, én itt nyitok háziorvosi rendelőt és mindig kéznél leszek nektek – folytatta Sophi.
– Volt erről szó korábban, nagyon örülünk, hogy ezek szerint nem változtattatok ezen a lehetőségen – állapította meg Marcelo megkönnyebbülten.
– Bizony – bizony, nekünk is nagy örömünkre szolgál ez a döntésetek gyermekeim – reagálta le Lucy édesanyja is.
– Ne féljetek, itt leszünk mindannyian nektek – mondta Lucy nevetve, miközben átölelte szüleit.
Estébe nyúlt a beszélgetés és vacsora után nemsoká Lucy a szüleivel hazament. Másnap Jack segített neki elhozni a még otthon maradt dolgait, hogy véglegesen be tudjon költözni a kastélyba. Párnapot hagytak maguknak az akklimatizálódásra.
Egy hét múlva már Harry és Sophi elkezdtek nézelődni olyan épület után, amelyet ki tudnak alakítani orvosi rendelőnek. Lucy is érdeklődött a helyi szerkesztőségeknél, hogy tudnak – e ajánlani neki valamilyen lehetőséget, ám egyenlőre nem volt megüresedés. Jackkel együtt keresgéltek jogi irodának helyiséget. Úgy határoztak, hogy Jack asszisztenseként dolgozhat majd mellette, ameddig nem kap valami jó alternatívát. Egyedül Harrynak volt nehezebb, hogy a szakmájában munkát találjon ott helyben. Hétvégente újra indították a búvároktatást.

Folytatódik

“AZ ELVESZETT ARANYRUDAK: TIZENEGYEDIK FEJEZET” bejegyzéshez 4 hozzászólás

  1. Kedves Rita! Nagyon szépen köszönöm az olvasást és a kedves hozzászólásodat! Szeretettel Edit

  2. Kedves Edit!

    Minden részbe bele tudsz csempészni izgalmakat. A kocsmáról eszembe jutott, hogy az én kislány koromban az asszonyok oda nem mentek be, a lányokról nem is beszélve, kivéve egy-két “olyant”, akikről a férfiak tudták, hogy kaphatók. Az asszonyok nem ittak és nem dohányoztak, legalábbis nálunk faluhelyen nem. A másik felmerülő gondolat az volt, hogy manapság minél távolabb akarnak lakni a szülőktől a fiatalok. A tehetősebbek többszintes házat építettek, aztán idős korukban azt egyedül lakják.

    Szeretettel: Rita🌼

  3. Kedves Gyöngyi! Köszi szépen az olvasást itt is! 🙂 Szép hétvégét kívánok neked! Szeretettel Edit

Szólj hozzá!