TRISZTÁN ÉS IZOLDA REGÉJE: XVII. LIDÁNI DINAS

TRISZTÁN ÉS IZOLDA REGÉJE

Joseph Bédier műve nyomán

XVII. LIDÁNI DINAS

Márk király sakkozik trónusára dőlve,
Izolda bábuja lépeget előre.
Dinas leül mellé, mutogat a táblán,
a zöldköves gyűrű megvillan az ujján.

Lepotyog a bábu, szétszórva hevernek,
a királyné gyorsan elhagyja a termet.
Hivatja Dinast szobájába térve:
„Trisztán küldött, jó uram, merre van, él-e?

Igaz, hogy van néki egy másik asszonya,
Britanniában Fehérkezű Izolda?”
„Királyném, a rossz hír látszólag szent igaz,
de könnyítse szívedet balzsamos vigasz.

Ő téged szeret, soha meg nem tagadott,
meghal, ha nem láthat, csak egyetlen napot.”
Hallgat a királyné, emlékszik mit ígért,
nem tarthatja vissza tilalom, bölcsesség.

Harmadnapon indult Márk udvari népe,
szép kövezett úton vadászni Fenyérre.
A másik út elhagyott, itt állt lesben Trisztán,
mogyoróvesszőre helyezett egy indát.

Feltűnik a menet, jönnek a kovácsok,
szálláscsinálókkal együtt a szakácsok.
Követik őket a káplánok, vadászok,
öklükön madárral daliás solymászok.

Hajtók agarakkal, gyorslábú kopókkal,
kettős rendben lépnek lovagok bárókkal.
Fényes lovaikon ezüstszöges bársony,
viselnek aranyat, szép selymes brokátot.

A királyné előtt mosónők, komornák,
minden rendű-rangú, belső termi szolgák.
Utánuk haladnak grófnők és bárónék,
mindegyiket ifjú lovagok kísérték.

Feltűnik egy szépséges, mosolygós leány,
Kaherdin szebbet még nem is látott talán.
„Ez hát a királyné!” – szól halkan suttogva,
„Ez Camille – mond Trisztán –, kedves szolgálója.

Ezután jön megint egy bájos kisasszony,
fehérebb a hónál, arca rózsapiros.
„Látom, ez Izolda!” – kiált fel Kaherdin,
„Dehogy, szép barátom, ez a hű Brangien.”

Hirtelen felragyog a messzi rónaság,
a nap megirigyli dús haja aranyát,
Szőke Szép Izolda jön a lombok között,
termetén a szellő hosszan elidőzött.

Lombos ágak között jön Szőke Izolda,
valahol a bokron felsír egy pacsirta.
Érti a királyné Trisztán üzenetét:
trillázik a madár, köszönti kedvesét.

Drága ládájából kutyáját kiveszi,
finom falatokkal ölében eteti.
Azután fennhangon a bokrok felé fordul,
Trisztán a lelkében szavára felvidul.

„Ligeti poszáták, szép hangú dalnokok,
Márk király Fenyérig lassan ellovagol.
Én addig Saint-Lubin-i váramba megyek,
csacsogó madárkák kövessetek engem.”

De hát nem így történt, közbeszólt a sors;
a csatlósok elé vetett egy lovagot.
Bleherin Trisztánnak régi ismerőse,
rákiált a lovas a menekülőre.

„Állj meg, vitézi voltodra kényszerítlek!”
Vágtat a két csatlós, egérutat nyernek.
Háromszor kéri még Izolda nevére,
s megy Tintagelbe, a királyné elébe.

„Úrnőm, Trisztán itt jár, ezen a vidéken.
Megállni nevedre háromszor is kértem.”
„Mit beszélsz, jó lovag, megfutott előled,
Trisztán nem lehet a fenyéri erdőben.

Nem hiszem, hogy nevemre meg ne állt volna.”
„Pedig kint áll pej lova felszerszámozva.”
Elvágtat Bleherin, sajnálta Izoldát,
szerette a királynét, s jó urát, Trisztánt.

Izolda sír, zokog: „Ó, én szerencsétlen,
Trisztán már nem szeret, ezt kellett megérnem.
Egykor a nevemre bizony megállt volna,
hatalmában tartja a másik Izolda.

Perenis barátom, üzenem Trisztánnak,
ha meg mer keresni, elűzöm szolgámmal.”
Az apród nagy sokára meglelte őket,
megdöbben a hírre az ifjú az erdőben.

Megjön Gorvenal és Kaherdin embere,
mondják az esetnek mi a története.
Perenis visszatér, sorolja mit hallott,
Trisztán számára kér igaz bocsánatot.

Izolda nem hiszi: „Az apródom voltál,
Trisztán megvásárolt, te is elárultál.
Gyermekként rabságból kiszabadítottak,
jó dolgod volt nálam, de te most eldobtad.”

„Kemény ez a beszéd, felséges asszonyom,
fáj a szívem érted, késő lesz bánatod.”
Trisztán sokáig várt Izolda szavára,
nem érkezett gyógyír lelke fájdalmára.

Másnap Trisztán rongyos kámzsát vesz magára,
ótvaros betegként kimegy az utcára.
Alamizsnát koldul a járókelőktől,
kezében kupát fog, s rázza a kereplőt.

Szolgálói között siet a templomba,
imádkozni akar Szőke Szép Izolda.
Könyörög a bélpoklos fájdalmas hangon:
„Irgalmazzál, királyné, csitítsd haragod.”

Ráismer Izolda Trisztán termetére,
fejét elfordítja, nem néz a szemébe.
„Űzzétek el innen ezt a csúf bélpoklost!”
Még a kapuban is nevetett, kacagott.

Trisztán hajóra szállt még aznap sietve,
a nagy fájdalomtól majd’ eszét vesztette.
Megbánta a királyné, hamar megbánta,
hogy kedvesét elűzte Britanniába.

„Sosem látlak többé, hogyan is hihettem,
hogy szép szerelmünket te már elfeledted.”
E naptól fogva büntetést rótt magára,
szöggel kivert övet kötött derekára.

“TRISZTÁN ÉS IZOLDA REGÉJE: XVII. LIDÁNI DINAS” bejegyzéshez 2 hozzászólás

  1. Kedves Ritu!

    Köszönöm szépen lankadatlan figyelmedet, amivel nyomon követed a történet folyását.

    Szeretettel:
    Zsuzsa

  2. Kedves Zsuzsa!

    Mint mindig, most is érdeklődéssel olvastam miként bonyolódik a történet. Szerelem, intrika, bizalmatlanság minden előfordul benne, aztán persze a bánat és az önkínzás is.

    Szeretettel: Rita💐

Szólj hozzá!