TRISZTÁN ÉS IZOLDA REGÉJE: XVIII. BOLOND TRISZTÁN

TRISZTÁN ÉS IZOLDA REGÉJE

Joseph Bédier műve nyomán

XVIII. BOLOND TRISZTÁN

Trisztán visszatért Hoel hercegéhez,
örömmel fogadták, illő tisztességgel.
Szenvedett sokáig, aztán azt gondolta,
jobb halni egyszerre, mintsem napról napra.

Látni kell Izoldát, csak még utoljára,
eljöhet utána nyomban végórája.
Koldusruhát vett fel, ment a kikötőbe,
kalmárhajó indult éppen Tintagelbe.

A várnak egy kapun volt csak bejárása,
hogy juthatna itt be, két vitéz vigyázza.
Ravasz csel kell ehhez, furfang és bölcsesség,
elcseréli gyorsan vándorköpönyegét.

Lenyírja a haját, orcáját bekeni,
megváltozik színe, nem ismer rá senki.
Elindul nagy büszkén a tintageli várba,
bolond ez, nem vitás, hisz mindenki látja.

Márk király a trónon ül Izolda mellett.
„No, lám csak egy bolond, hozzátok közelebb!
Honnan jöttél, koma, merről hozott a szél?”
„Legjobb király te vagy, adj’ Isten, szép felség!

Izoldáért jöttem, mert nagyon szerettem.
Van egy bájos húgom, elcserélem veled.
Izoldát elviszem és híven szolgálom,
add nekem őt, uram, felséges királyom.”

Jót nevet a király, tetszik a bolondság,
„Aztán hová vinnéd, hol van a palotád?”
„Fenn a felhők fölött, ahol a napsugár,
örök élet vár ott és örök boldogság.

Vinném őt hófehér üvegpalotámba,
viráglajtorja visz harmatablakába.
Kristályos szobában nyoszolyája rózsa,
ha rásüt a hajnal, gyémánt tüzét szórja.”

„Ki vagy hát, cimbora, hol éltél idáig?”
„Trisztán, ki Izoldát szereti halálig.”
Elsápad a királyné, orcája halovány:
„Takarodj el innen, hagyd el a palotát!”

„Izolda királyné, emlékszel a napra,
amikor a hullám kivetett a partra.
Morholt nyila sebzett, te meggyógyítottál.
„Elhallgass, szemtelen, mindez csak bolondság!”

„Megöltem a sárkányt, kiömlött a vére,
kivágtam a nyelvét, égetett a mérge.
Halálomon voltam, de te megmentettél.”
„Űzd el a bolondot, elég legyen, felség!”

„Szép úrnőm, a fürdőben majdnem megöltél,
a saját kardommal majdnem szíven döftél.
Csak az aranyhajszál vigasztalt meg téged.”
„Kotródj már, szószátyár, unom részegséged!”

Sipkáját csörgeti, felvihog a bolond:
„Emlékszel a borra a hajón, asszonyom?
Egy kupából ittunk, tudod, mind a ketten,
ott öleltük egymást a habzó tengeren.”

„Beszédét nem értem, megfájdult a fejem.
Nagyuram, távozom, engedj lepihennem.”
Izolda tűnődve lép be a szobába,
kihallatszik onnan keserves sírása.

„Ó, én szerencsétlen, mit ér az életem,
szomorú a szívem, bánatos a lelkem.
Betévedt egy bolond, vajákos csavargó,
mindent tud rólunk, igric vagy varázsló.”

„Nem lehet, hogy Trisztán, ez a kóbor bolond?”
Vagy talán hírnöke? Megnézted, asszonyom?”
„Nem hasonlít rája, Trisztán szép dalia,
ez pedig fertelmes, otromba és ronda.

Menj, kedves Brangien, nézd meg jól te is!”
„Köszöntlek, szép húgom, vesd reám szemeid.
Te hoztad magaddal a bűvös bájitalt,
melyből a tengeren Izoldával ittam.

Jó nagyot kortyoltunk az ezüst kupából,
varázsos szerelmem azóta is lángol.”
A lány elmenekült, szaladt a szobába,
a bolond karjait repesve kitárja:

„Trisztán vagyok, úrnőm, emlékszel a vérre,
a földre lisztet szóró gonosz törpére.
Csodatevő csengőre, Mákszem kutyára,
a patakba vetett faragott faháncsra.

Emlékszel-e még az erdő sátorára,
lombos ágak között bújó napsugárra.
Szerettél engemet, nem árultál még el,
vádollak, asszonyom, csalárd hitszegéssel.”

Izolda remegve nézi a bolondot,
nem ismer Trisztánra, akármit is locsog.
„Kedves kutyám, Husden, merre van, nem látom?
Tudom megismerne hűséges barátom.”

„Badarságot beszélsz, morog szegény pára,
nem hallgat senkire, egyre Trisztánt várja.”
„Hol vagy derék kutyám, gyere ide szépen!”
Eltépi a pórázt Husden örömében.

„Drága kutyám, Husden, te jobban fogadtál,
mint akit szerettem, aki hűtlen hozzám.
Itt van ez a gyűrű, te adtad énnekem,
forró könnyeimmel gyakran megöntöztem.”

Felsikolt Izolda, Trisztán hangja tiszta,
kitárja a karját, ölelésre nyitja.
„Ármány és cselszövés kíséri a léptem,
ha nem így lett volna, hamarabb megértem.

Megesküdtem egykor az életem árán,
követlek, nem lehet számomra akadály.
A zöld köves gyűrűt, ha egyszer meglátom,
nem tart vissza semmi, csupán a halálom.”

Egymást ölelve a szeretők boldogok,
de egyik szolgáló hamar gyanút fogott.
Trisztán keserűen mondja Izoldának:
„Menekülnöm kell, de meghalok utánad”

„Szoríts a szívedre, ölelj a karodba,
vigyél el engem boldog birodalmadba,
ahol örökké tart fiatalság, szépség,
s ahonnan nincsen már soha visszatérés.”

„Tudom, megígértem, elviszlek én oda,
de majd hívásomra eljössz-e, Izolda?
Fölfedik a titkot, tovább kell most mennem.”
„Üzenj értem, Trisztán, egy szóra követlek!”

“TRISZTÁN ÉS IZOLDA REGÉJE: XVIII. BOLOND TRISZTÁN” bejegyzéshez 4 hozzászólás

  1. Kedves Ritu!

    Köszönöm szépen!

    Szeretettel:
    Zsuzsa

  2. Kedves Zsuzsa!

    Lám-lám, mire nem képes a szerelem. Ha lett volna lehetőségük arra, hogy néhány évig együtt éljenek, talán önként és dalolva váltak volna meg egymástól.

    Szeretettel: Rita🌼

  3. Köszönöm szépen, kedves Gyöngyi!

    Szeretettel:
    Zsuzsa

Szólj hozzá!