1. Bejegyzés
Legelőször göndör, vörös haja tűnt fel. Az ajtóban várt. Zöld ruhát viselt. Arcát apró szeplők borították. Meglepően nézett rám. Én is kellemetlennek éreztem a helyzetet. Válla fölött benéztem a lakásba. Az egyik szoba résnyire nyitva volt. A lámpa fénycsíkja az egyik benn levő szoba ajtajáig vezetett, és a nő lábánál végződött. Kínos csönd. Olyan fajta, amit nem lehet sokáig húzni. Minél előbb meg kell törni.
– A doktor úrhoz. Hebegtem hallkan.
Szerettem volna még folytatni, de karon ragadott, és betessékelt a lakásba.
– Ott kopogjon. S a fényben úszó szobára mutatott. Megköszönni se volt időm, már el is tűnt egy másik szobában magára zárva az ajtót. Biztos a doktor felesége. Legszebb álmából zavarhattam fel. Nem csoda, hogy hamar távozott. Két erőteljes kopogás. Nincs válasz. Bal kezemmel betoltam az ajtót. A doktor az íróasztalánál ült. Papírokat rendezett. Megvetően beleolvasott, majd egyik oldalról a másikra rakta őket. Észre sem vett. Torkom köszörültem. Feltekintett szemüvege alól, de semmi több.
– Benedek. Mondtam hallkan.
– Mi a panasza ?
Bosszant, hogy nem veszi fel a szemkontaktust. Mégis csak egy orvos. Én meg a beteg. Hát tessék legalább rám nézni ! Nem a műtőben vagyunk, ahol belsőszerveimre kell fókuszálnia. Itt vagyok életnagyságban. Emberként. Felöltözve.
– Álmatlanság. Mondom.
– Azt veszem észre. Köpi oda gúnyosan.
– Mióta tart ?
– Három napja.
Most mintha megrendült volna. Igen, igen. Megszólalt fejében a csengő ! Figyelni kell. Leveszi a szemüvegét, és az asztalra dobja. Hosszú ujjaival homlokát dörzsöli.
– Egyéb panasz ?
– Nincs. ( Hát ez nem elég ?)
– Altató ?
– Nem használ.
– Érte valami stressz az utóbbi időben ?
Késlekedtem a válasszal, az asztalt néztem. Sötétbarna. Lábai szépen kifaragott korinthoszi oszlopok. Hippokratész ugrott be egy pillanatra.
– Mi számít annak ? Kérdeztem.
Rabolom az idejét. Tudom. De nem tudok mit csinálni. Csak ilyenkor van otthon. A rendelőben nagy a sor. Irritálna a sok ember. Felállt az asztaltól, és hozzám lépett. Szemeimet vizsgálja. Hümmög.
– Felírok egy erős altatót.
– Azt kérem ne.
– Akkor ? Mit akar ?
– Gyógyszer nélkül aludni.
– Fárassza ki magát. Ússzon, fusson stb.
– Köszönöm.
Gyorsan távoztam. Nem ezt vártam. Azt hittem meghallgat. Hogyan kezdődött ? Ilyen kérdés fel sem merült. Pedig ezt fontosnak tartom. Én vagyok a hibás. De nem fogom zaklatni késő estig tartó mesémmel. Mikor kiértem az utcára, megcsapott a nyári éjszaka illata.
Kálóczi Balázs