ESZKIMÓ ÁTOK 2. RÉSZ

Fodor Gyöngyi – Eszkimó átok 2. rész

Stefano eleinte minden másnap felhívta Anayyát, aztán már csak hetente egyszer, végül ahogy sokasodtak a munkái, egyre ritkábban, majd lassan el is feledkezett a szépséges eszkimó lányról a jeges Churcill-ben. Fotóriporterként bejárta Afrikát, Ázsiát, Ausztráliát, Dél-Amerikát, mesés tájakat, csodás helyeket és különleges embereket fotózott és ismert meg. Egyik nap különleges megbízatást kapott, Minesotába küldték a Red Lake Nemzeti Parkba, ahol egy hatalmas indián találkozón és ünnepen kellett fotókat készítenie.
Amikor a térképet tanulmányozta, hogy hol van ez a Nemzeti Park, látta, hogy Minesota északi részén található, nem nagyon messze a Kanadai határtól, pontosabban Kanata Manitoba régiójától, és megakadt a szeme egy városon: Winnipeg. Eszébe jutott a 7 évvel az előtti hosszú vonatozás Churcill-be amikor Mirát kereste, és az a néhány nap, amit abban a jeges városban töltött a szépséges és szenvedélyes eszkimó lánnyal. Vagy ahogy ő mondta, inuit. Vajon mi lehet vele? Előkereste a régi fotókat, és egyre inkább úgy érezte, ha már Minesotában lesz, muszáj, hogy elmenjen Churcill-be is. Szerette volna látni a lányt, találkozni akart vele. Örömmel nyugtázta, hogy az eltelt évek alatt arrafelé is jelentősen fejlődtek a dolgok, hiszen az új sínpárnak köszönhetően nem hetente egyszer, hanem másnaponként indultak vonatok, és a mozdonyok gyorsabbak, a vasúti kocsik kényelmesebbek, szebbek lettek, és még büfé is volt a vonaton.
Egy Cranky sörrel a kezében kiült a WhiteBear kocsma teraszára, az sem zavarta, hogy a hideg a csontjáig hatolt. Figyelte az utat, ahogy a szél megtáncoltatta a frissen hullott havat, miközben várta a lány felbukkanását. Ha még ott él a városban, és a kórházban dolgozik, azon az úton el kell haladnia. Kezdett ideges lenni, és egyre jobban fázott, ezért felkelt és járkálni kezdett, s egyszer csak Ana jött vele szemben az úton, és a lány azonnal megismerte őt.
– Stefano! Stefano! Hát visszajöttél? – kiáltotta boldogan és mosolyogva rohant feléje. Átkarolta a nyakát és megcsókolta, azzal sem törődve, hogy a WhiteBear kocsma ablakán át kitekintő eszkimók élénk szemlélődésének tárgya lett. Hogy ne az úton ácsorogva beszélgessenek a hidegben, beültek a kocsma jó meleg belső terébe és egy sör mellett beszélgettek.
– Három éven át minden nap vártalak, akkor is, ha egyre ritkultak a hívásaid. Vártam, hogy visszagyere értem. Vettem egy könyvet Itáliáról, rongyosra forgattam, annyit nézegettem. Apám, anyám, a barátnőim mind azt mondták, hogy nem fogsz visszajönni, felejtselek el. A nagyapám meg azt mondta, jobb ez így mindenkinek. Ne keressem a bajt magamnak, mert az átok az átok… Végül aztán feleségül mentem egy inuit férfihoz, Sam a neve. Sam elég agresszív ember, különösen akkor, amikor iszik, és rettenetesen féltékeny fajta. Még az egyik orvost is megverte a kórházban, pedig csak a nagyapámhoz mentünk, mert már nem tudott bejönni a kórházba. A bolond meg azt hitte, hogy a szeretőm. Hatvan éves is elmúlott már, szeretőnek nem való. Legfeljebb ágymelegítőnek – nevette el magát.
Stafano szótlanul hallgatta a lányt, és átsuhant a fején egy gondolat, hogy talán jobb lett volna, ha nem jön el, nehogy bajt hozzon a lányra.
– És te, te mit csináltál ez alatt a hét év alatt?
– Bejártam a világot, fotósként sok szép helyen jártam. Önálló kiállításom is volt Rómában, és nézd – elővett egy névjegykártyát a zsebjéből –, ez itt a weboldalam, ahol minden utamról vannak fent fotók, megnézhetek azokat.
– Nem tudom kezelni a számítógépet – mondta a lány halkan és szégyenlősen lefelé nézett. Három doktor van a kórházban, de közülük csak a fiatal ért hozzá, de folyton ideges, mert mire el tudja küldeni a gyógyszerigénylést, lemegy a nap, olyan lassú, hol van internet, hol nincs.
– Előbb-utóbb mindenkinek meg kell tanulnia. De az újabb fajta telefonokban is van már internet, akár egy kisebb kapacitású fajtával is ezt-azt már meg lehet nézni rajta.
– Nekem nincs olyanom. Samnek olyan van, folyton azt bámulja. Éjjel-nappal, evés közben, még a wc-re is viszi magával, nehogy hozzányúljak.
Annak ellenére, hogy Anayya azt mesélte férjnél van, és Sam milyen féltékeny, felment Stefano szobájába, hogy bepótolják mindazt, amit a hét év távollét alatt kihagytak. Este a lány hazament, de a másnap délutánt is a hotelszoba ágyában töltötték.
– Stefano, kérlek vigyél el innen – kérte Ana. – Nem bírok együttélni ezzel a vadállattal. Tegnap este is lekevert két hatalmas pofont, mert valakitől megtudta, hogy egy fehér férfival söröztem pub-ban. Ha nem csörgött volna a telefonja, ki tudja, hányat kaptam volna!
– Jól van, elviszlek. Reggel majd megveszem a jegyeket a vonatra. 5 órára gyere ide hotelba útrakészen, itt találkozunk.
Másnap, amikor Ana megérkezett egy közepes utazótáska volt nála, látszott rajta, hogy ismét megverték. Stefano nagyon begurult, és el akart menni Samhez, de Ana nem mondta meg neki, hol találja a férjét, és a vonatot sem akarta ez miatt lekésni. Épp el akarták hagyni a hotelt, amikor megjelent a lány apja.
– Sam azt mondta, ha nem mész haza, megöl mindkettőtöket. Tudod, hogy milyen, nem az első eset lenne neki, hogy… és te lányom, te inuit vagy, ide tartozol.
Anayya hol az apjára nézett, hol Stefanora, majd átölelte a férfit, megcsókolta.
– Bocsáss meg nekem – súgta könnyes szemmel és elindult az apjával haza azért, hogy megvédje Stefanot. Vele bármi történhet, de a férfinak nem eshet baja.

Két év múlva, egyik hajnalban Stefano telefoncsörgésre ébredt fel. Anayya volt az. Gyorsan beszélt, mintha épp rohanna valahová.
– Elszöktem otthonról. Már Minesotában vagyok a repülőtéren, innen repülök majd New York-ba és onnan Európába. Ha minden OK Rómában leszek szombat este, 21.45-kor a Fiumicino repülőtéren. A repülőjárat száma ACY543.
– Rendben, várni foglak– mondta neki Stefano, és reggel gyorsan elrohant bevásárolni, feltöltötte a szinte üres hűtőszekrényt, elhívta a takarítónőt is, és alig várta már a szombat estét. Mint egy őrült vezetett a repülőtérre, nehogy későn érkezzen. Egy szál vörös rózsával a kezében fel-alá járkált idegesen, mire végre a kijelzőn meglátta, hogy az ACY543-as járat leszállt.
– Akkor még egy fél óra, negyven perc mire kiér – kalkulálta, de nem ment el onnan, ott állt az érkezési pontnál, és mindannyiszor, amikor kinyílt az ajtó, elmosolyodott, remélve , hogy Anayya fog kilépni rajta. Sorra jöttek az utazók, bőröndökkel, táskákkal, csak az ő szépséges eszkimólánya nem érkezett. Már több, mint egy óra is eltelt. Próbálta felhívni, de a telefonja süket volt, de ő csak állt ott és várt, akkor is, ha a kijelző sarkán lévő digitális órán már éjfél is elmúlt. Arra gondolt, talán a hosszú út alatt lemerült a lány telefonja, és mivel nem ismeri a reptereket, nem tudta, hogy hol és hogyan lehet feltölteni.
– Uram, minden gép leszállt már, nincs bent senki, a bőröndöket is mindenki átvette. Gondolom, hogy nem a fél 7-kor Kairóból érkező gépet várja, hiszen itt van már órák óta – lépett oda hozzá egy biztonsági őr. – El kell hagynia az érkezési várót, mert be kell zárnom az ajtókat.
– De lehet, hogy eltévedt odabent, vagy bement a wc-re…
– Nincs bent senki, uram. Magam ellenőriztem a kilépési folyosót. Kérem, hagyja el a várót.
Stefano másnap este is kiment a repülőtérre, hátha a lány lekéste az előző napi járatot, de ugyanúgy járt. Már azt sem tudta, hol és hogyan keresse. Az is megfordult a fejében, hogy talán meggondolta magát. De olyan határozott volt a hangja, mint még soha. Hiába kérdezte az információs pultnál, hogy rajta volt-e a a lány a new yorki közvetlen járaton, de civil személynek nem adtak ilyen jellegű felvilágosítást. Százszor megpróbálta hívni, százszor nem felelt, száz sms-t is küldött, de egy válasz sem érkezett.
Végül beletörődött, s igyekezett lefoglalni magát a munkával, hogy ne erre gondoljon. Két hónappal később, amikor már úgy érezte, hogy valamivel jobb, már nem mardossa szívét a fájdalom, talált egy levelet a postaládájában, ami légipostával érkezett. Egy levél, ami ismét mindent felforgatott hatalmas fájdalmat hagyva maga után.
Ana apja írt neki. Csupán néhány sor volt.
“ Sam a new yorki repülőtéren utolérte Anayyát, amikor már épp a római járat chakin sorában várakozott. Anayya nem volt hajlandó elhagyni a sort és vele menni, ezért Sam előrántotta a fegyvert, és többször is belelőtt. Azonnal meghalt. Sam is meghalt, őt a biztonságiak intézték el. Imátkozz a lányomért te is, ahogyan én teszem, kérve kérem Szednát, az alvilág istennőjét, hogy ne tartsa sokáig magánál, s mielőbb átengedje őt Kvadliparmiutba, a Boldog Helyre, ahol soha sem fagy, és minden nap kövér rénszarvasok kerülnek az asztalra.”