A gyeplő /1

A gyeplő

A téli estéket titokzatosan világította meg a petróleumlámpa. Szerettem, ha a nagyapám mesél a múltról, a Marosról, és a plájról, és arról az életről, amit ifjú korában megélt. Ezen az estén a kezében egy keretbe zárt fekete tábla volt.
– Tudod mi ez unokám?- kérdezte tőlem.
– Ez a palatábla.
– Igen. Amikor én jártam az iskolába, ezen tanultunk meg írni és számolni.
– Nagyapa ez el van törve!- kiáltottam fel
– Igen, mert egyszer fejbe vágtam vele a Jankót.
– Kit?
– A Jankó?
– S mért tetted?
– Mert azt hittem, hogy ő csábította el tőlem a Borit, akit előző nap, virággal a kezemben vártam a Maros partján.
– Elfogadta a lány tőled a virágot?
– Nem.
– Szerelmes voltál belé?
– Magam sem tudom.
– Mi történt vele?
– Vera nénéd szerint Bori ki akart törni a bocskoros hegyi emberek közül.
– Elmeséled a történetét?
– Ha szeretnéd, akkor igen. De csak annyit, amit én Vera nénédtől hallottam.
– Rendben.
Rám nézett.
Várt.
Mint a hegyi pásztorok, aki minden kiejtett szót először jól megrágnak a szájukban, azután kieresztik a foguk közt. Én jól kinyitottam a fülemet. Jegyzeteltem.
Felírtam egy két mondatot. Az igazat megvallva inkább az agyamban próbáltam elraktározni, amit Vera nénémtől Boriról nagyapám megtudott.
……..
Bori alig végezte el az elemi iskoláját, amikor Jakabfalván élő, jó hírben álló András gazdához ment cselédnek. Akkor sovány, nyakigláb lányka volt. Se a kezével, se a lábaival nem tudott mit kezdeni.
– Majd ott megiperedsz, csak közben vigyázz, hogy tisztességes és becsületes lány maradj!- kérte az édesanyja.
– Sose féltsen! Különben meg ott van a Vera, pesztrál az engem úgy, ahogy kell.
S Vera fogta is a Bori gyeplőjét, ahogy csak lehetett.
Bori alkata, mint minden gyereklányé két év alatt megváltozott. Csinos szemrevaló serdülő lett belőle. A cselédlegények utána is néztek, ha kibontott fekete hajával szaladt a széllel, mert akkor ő szabadnak érezte magát. Akár a kiscsikó nem akarta, hogy befogják a hámba. Pedig már benne volt, mert aki cseléd lesz, annak nagyon nehéz ebből a sorból kitörni, hacsak az élet nem hoz számára egy óriási fordulatot.
Ősz volt, a fák lassan vetették le a ruhájukat. Kint a mezőn, még volt betakarítani való. A lányok, nótaszóval vonultak ki a mezőre. A pityóka várta, hogy kiszedjék. Távolabbról a szekér zörgése hallatszott. Sára kilépett a sorból.
– Jön a gazda fia is- jegyezte meg.
– Megint utánunk küldték?- méltatlankodott Vera.
– Nem az ő dolga, hogy felügyeljen ránk?
– Ha másért jön? – kérdezett rá Rozál.
– Miért jönne másért?- jegyezte meg Bori.
– Hát csókért!- nevetett Piroska.
– Még hogy csókért?- duzzogott Vera.
– Majd meglátjuk- szólt közbe Sára.
A nyár folyamán kevés volt az eső, ezért a föld nem könnyen adta meg magát. Lassan haladtak a pityóka szedésével. Nem volt éppen szemet gyönyörködtető a termés, de megelégedtek vele, mert volt olyan év, amikor még a vetőmagot sem szolgálta vissza a föld. Az embernek pedig mindig azt kell elfogadnia, amit az Isten ad. A gazda fia is csóválta a fejét.
A pityókaföld mellett a réten ott felejtettek, vagy talán ott is akartak hagyni egy két szénaboglyát. Magasan emelkedtek belőle az ég felé az ágasfák. A boglya illata már magában hordozta a nyári eső és a szél leheletét.
Délben a gazda fia, pihenést rendelt el a fák alá. Jól is esett mindenkinek. A szekérről előkerült az ennivaló. A gazda nem sajnálta a cselédektől, mert azok mindig hűségesek voltak hozzá. Nem csalták meg. Nekik a becsületük többet ért. A fia? Azt egy kicsit más volt. Ha lehetett becserkészett magának egyet a cselédlányok közül. Játszott vele akár a macska az egérrel. Kicsit bátorította, puhította, aztán ha megkaparintotta, addig feszítette a húrt, ameddig a lány megengedte, hogy a szoknyája alá is nézzen. Ha már odáig ért, a többi dolgot sem vetette meg.
Bori alig múlt 16 éves. Szép zsenge, illatos akár a fiatal nyiladozó rózsa. Vera próbálta rajta tartani a szemét, nehogy kísértésbe essen. Tudta, hogy a gazda fia a fekete hajával, délceg testtartásával és a bájos mosolyával csábító egy fiatal lány számára.
Bori ebéd után énekelt és kacagott a lányokkal együtt.
A gazda fia pedig lassan a petrence felé vette az irányt. Leheveredett és várt. Hátha nem lesz hiába való a turpissága, mert akad valaki a lányok közül, aki meglesi. Ő pedig elkapja a derekát és… Ez nála csak bolondozásnak, játéknak számított. A pihenő időnek a vége felé jártak, de nem történt semmi. A lányok alattomban nevették a gazda fiát.
– Ma nem kap csókot- suttogta Piroska.
– Tényleg azért bújt el?- kérdezett rá Bori.
– Kitudja?- nevetett Sára.
Este a zsákokat, két markos legény egymás után dobálta fel a szekérre. Látszott, hogy nem fog kifogyni a pityóka. A maradéknak a kiszedéséhez másnapra kettő lány is elég lesz. Reggel Verát és a kis Borit szólította fel erre a munkára a gazda. Vera nem örült neki, de az nyugtatta meg, hogy nem fog a szeme elől elveszni a pártfogoltja. Bori fél szemmel a gazda fiát kereste. Vajon kikkel fog tartani? Amikor látta, hogy a szedéséhez szánt szekérre ül fel, elnevette magát.
– Bori jó lesz vigyáznod!- suttogta a fülébe Vera.
– Mire?
– Hogy el ne csábítson.
– Tudok én magamra vigyázni!- jelentette ki Bori.
A pityóka dél körül már majdnem ki is fogyott, de a gazda fia most is pihenőt fújt. Bori egyenesen az egyik petrence felé igyekezett. Vera is remélte, hogy a gazda fia most a szekérnél marad a lovakkal, mert nem volt vele férficseléd, aki felügyel rájuk. Vera tévedett, a gazda fia, a másik petrencét választotta. Levetette az igét és mezítelen felső tettel terült el a szekérről magával hozott pokrócra.
– Ne nézz oda Bori!- súgta Vera.
– Szépfiú- jegyezte meg Bori.
– Nem hozzánk való! Hagyott már maga után megesett lányt.
– S az apja mit szólt hozzá?
– Egy ideig ott fogta a házban a lányt, s aztán amikor megszült, elküldte. Valahol máshol ma is cselédként szolgál.
– És a fia, mit szólt hozzá?
– Semmit, úgy tett mintha mi sem történt volna.
– Ha velem ilyet tenne, én kikaparnám a szemét!- csattant fel Bori-, S mi lett a poronttyal?
– Kár hogy nem fiú, mert akkor talán a gazdaasszony is másként állt volna mellé. Bent az udvarban azt mondják, hogy a gazda szavát adta rá, hogy az unokája nem marad örökség nélkül. Különben nem is a mi dolgunk.
– Ha velem kezdene, én elbánnák a gazda fiával!
– Egyet tehetsz, hogy átnézel rajta.
– Én a bolondját járatnám vele, s az én kezemben lenne a gyeplő!
– Bori!
– Valaki azért megleckéztethetné?
– Verd ki a fejedből!
Hazafelé a gazda fia felajánlott, hogy a lányok üljenek fel hozzá a bakra. Vera ellenkezett, hogy jólesik nekik a gyaloglás, de Bori megvonta a vállát és felkapaszkodott. Vera sem tehetett mást. Bori a bakon dalolni kezdett, s közben nagyokat nevetett, ami Verát kétségbe ejtette. Meglökte, de ez olyan rosszul sikerült, hogy Bori hátraesett a zsákok közé. A gazda fia megállította a szekeret és felsegítette a lányt.
– Mi történt? Fáj valamije?- kérdezte
– Semmi, csak azt hiszem megszédültem.
Vera, nem mert semmit sem szólni, csak megérezte, hogy a gyeplő, amivel eddig Borit fogta kezd kicsúszni a kezéből.

“A gyeplő /1” bejegyzéshez 4 hozzászólás

  1. Kedves Karola!

    Nagyon érdekfeszítően indul a történet, várom a folytatást.

    Szeretettel:
    Zsuzsa

  2. Kedves Karola! Nagyon jó kis írás! Szívből gratulálok hozzá! Szeretettel Edit

  3. Kedves Gyöngyi!
    Köszönöm az olvasását és a megjegyzésedet. Remélem a végén minden kiderül. Szeretettel: Karola.

  4. kedves Karola, pityóka, ágasfa, petrence… milyen régi szavak, öröm volt olvasni. Bizony régen az uraság, vagy az uraság fia gyakran megkörnyékezte a fiatal cselédlányokat, ahogyan anyám vagy a nagymama szokta mesélni, és számos novellában, regényben meg lettek örökítve az ilyen események, és sokan áldozatul is estek. Kíváncsi vagyok a folytatásra, vajon Borinak sikerül-e megleckéztetni az uraság fiát, vagy ő is beáll a sorba.
    Fgy

Szólj hozzá!