Bolondok 3. rész

Bálint első kitörési kísérlete Egy óriás ápoló elkapja, végigveri és húzza a folyosón, majd egy idegen kórteremben hozzászíjazza kezeit-lábait egy ágyhoz, és otthagyja

A második hajnalon Bálint a papocska motyogására ébredt. Még sötét volt. Az első itt töltött nap estéjén újra lórúgásnyi Seduxen injekciót kapott, de már nem kábult el tőle annyira. Nehezen bírta a bezártságot, és ahogy kinyitotta szemét, látnia kellett, hogy ágya rácsai ismét össze vannak középen lakatolva. Elhatározta, hogy reggeli után kereket old.
A bekerülése előtti időből annyi már földerengett, hogy előző éjszakát Évával töltötte, miután egész délután Kátyával kefélt, egy – kivételesen – vele egykorú lánnyal, aki fülig szerelmes volt belé, és így is csak jó néhány hónap után adta neki a szüzességét. Ettől kezdve persze még jobban ragaszkodott Bálinthoz, ami azért bejött a srácnak. Igazából annyira nem is tetszett neki (kék szemű, apró mellű, nyúlánk, csinos arcocskájú kis gimnazista lány), de mivel egyik legjobb barátja, Péter mutatta be őket egymásnak – közös történetük mintha előre meg lett volna írva. Az első szerelmes délután Bálint kétszobás lakásában zajlott, a kisebbik szobában, amelyet főleg csak Bálint használt – mert a lakás egyébként bármelyik barátjának bármikor megközelíthető átjáróház volt, egy megbeszélt helyen elhelyezett kulccsal. Az esemény után Kátya elaludt, Bálint nem egészen kétszemélyes ágyának közepén; és amikor estefelé Attila meg Zoli meg Márti megjöttek próbálni a soron következő versmondó előadásukra, még mindig mélyen aludt. A próba előtt Attila, a csoport vezetője – Bálinttal a nyomában – bekukkantott a félig nyitott ajtón, és látva az ágy közepén mélyen alvó leányt, így vigasztalta Bálintot: „Semmi gond! Te majd az ágy két szélén alszol”
Szóval innen, a próba után – a még mindig alvó Kátyát hátrahagyva – Bálint átbuszozott Budára, Éva lakására, aki már a szokásos, nála tíz évvel idősebb kategóriába tartozott. Évának elég volt hozzáérnie, és Bálintot egész testében átbizsergette a vágy. Addig nyűtték egymás testét, amíg Éva végül bele nem aludt, Bálint pedig még mindig kanosan, de már az ájulás határán volt a kimerültségtől. Reggel kitámolygott az óbudai lakásból, és a Kolossy téren belebotlott Répába, idősebb barátjába, aki szintén a híres pékségben vásárolt.
Aztán még arra emlékezett, hogy beszálltak Répa autójába – de hogy végül miért a Lipót Mezőn kötöttek ki, és Répa miért hagyta ott, illetve az ismerős felvételes főorvos miért nem engedte elmenni – az még mindig ködös volt számára. Arra sem emlékezett, hogy a felvételes főorvos beszélgetésbe merült Répával, amit ő unalmasnak talált, és az emeleti ablakon kilépve, sétálni kezdett a viszonylag széles párkányon.
Kivilágosodott. Hamarosan várható volt az ápolók vagy a slepp megjelenése – Bálint még nem ismerte a menetrendet -, és elhatározta, hogy lesni fogja az alkalmat, és az első lehetőségnél meglép..
A reggeli a tegnapihoz hasonló módon folyt le. Két szelet kenyér, mackósajt a tányérokon – az intézmény gasztroenterológusa nyilván úgy vélte, hogy ezek az élelmiszerek tartalmazzák a szervezet reggeli működéséhez elegendő kalóriát és vitaminokat; műanyag kancsókban brómozott kávé – erről pedig az orvosok gondolták, hogy ha ezzel ízesítik a kávét, az visszafogja a férfiak tesztoszteron-termelését. (Az asztal körül ülő másfél tucatnyi ember mind a kevésbé szép nemhez tartozott. Bálint ezen el is gondolkodott. Vajon nők nincsenek a legzártabb részen, vagy máshol van egy külön helyük?)
Bármennyire nagy volt ismerkedő-kedve, Bálintnak megint nem sikerült senkit szóra bírnia asztaltársai közül. Az ápoltak egy része már befejezte reggelijét és a fal mellett sorakozott, várva, hogy az ápolók kinyissák az ajtót, amely egy szűk folyósón át vezetett kórtermeikbe. Bálint most – bár még messze nem lakott jól – szintén beállt a várakozók közé. A kopasz, mint előző napon, a kövezetet tisztogatta felmosó-felszerelésével. Megszólalt a tegnapi hang is: „Jó lesz nekünk, jó lesz nekünk/ palackba zárják a szellemünk”, és Bálint ekkor bizonyosodott meg arról, hogy előző reggel nem hallucinált, ám azt most sem tudta megállapítani, hogy a többiek is hallják-e ezt a hangot. De nem is erre figyelt. Az ajtóhoz közelebb álló ápoló, egy olyan óriásforma, mint amilyet az első reggel a viziten látott, az ajtóhoz lépett, és kinyitotta. A bentlakók szép libasorban elindultak kifelé a szűk folyosón – Bálint az elsők között. Ahogy sejtette is, a folyosóról oldalra is nyílt egy ajtó. Lenyomta a kilincset, és az engedett. Kisurrant, és gyorsan, de nesztelenül visszacsukta, aztán leguggolt, mert az ajtó felső része üveg volt.
Amikor óvatosan felegyenesedett, egy szélesebb folyosón találta magát. Kissé szédült, mert az étel hatására jobban felszívódott a reggelinél belédiktált maréknyi „ne-tudd-meg-mi” tabletta. Az ápolók ugyanis reggeli közben – még mielőtt elfoglalták megfigyelő állásaikat a fal mentén – körbejárták az asztalt, és mindenkinek a markába nyomtak bizonyos tablettákat. Megvárták, amíg az illető beveszi, lenyeli, aztán arra kényszerítették, ha nem ment magától, hogy tátsa ki a száját, és belenéztek torka mélyéig. Megpróbálta összeszedni magát, és kitalálni, hogy merre induljon el, hogy merre lehet a kiút ebből a rémálomból. A folyosón csak néhány páciens lézengett – könnyű volt felismerni őket arról, hogy – mint a zárt osztályon – mindannyian csak (általában felemás, és papírvékonyságúra elhasználódott) pizsamát, és felette világos karamell színű egyen-köpenyt viseltek. Most nem volt kedve ismerkedni, elindult egy helyesnek vélt irányba. Néhány lépés után azonban durva karok ragadták meg hátulról a nyakát, megszorították, hogy kis híján megfulladt, és leteperték a földre. Már a földön feküdt, amikor meglátta támadóját, egy fehérköpenyes óriást. Az óriás röhögve hajolt fölébe, néhányszor belerúgott az oldalába, a bordái közé és a hasába, hogy összegörnyedt; aztán tarkója mögött megragadva köpenyét, egybefogva a pizsamakabátja gallérjával, elvonszolta a kőpadlón egy nyitott ajtajú kórteremig. Itt felkapta a földről, mint egy pelyhet, medvemancsaival lekevert neki néhányat a miheztartás végett, és egy vasrudakkal szegélyezett gumiágyra dobta. Az itt előkészítve várakozó szerkezettel kezeit fölül, lábait pedig alul hozzábilincselte az ágy vasrúdjához, aztán sarkon fordult, becsukta és bezárta maga mögött a kórterem ajtaját.
Bálint most megértette, mi az, amiről barátai beszéltek: megismerte a félelmet. Végtelenül kiszolgáltatottnak érezte magát így, hogy – mintha akaratát kötözték volna le – nem tudott megmozdulni. Az átélt izgalomtól, stressztől vizelési ingert érzett – már csak ezért is szeretett volna fölkelni, de csak a fejét tudta mozdítani, azt is alig. Érezte, hogy már nem sokáig tudja tartani a vizeletét. Elviselhetetlen fájdalom járta át amiatt, hogy nem mozdulhatott. Súlyosan, kínzóan lassan teltek a percek, mintha megállt volna az idő, mintha egy örökkévalóságra le lett volna bénítva a teste, amely most nem engedelmeskedhetett az akaratának. Nem volt képes semmi másra gondolni, egyáltalán gondolkodni: csak mozdulni akart, kiszabadulni a bilincsek fogságából, felállni, elmenni innen – úgy érezte, nem bírja tovább, mindjárt felrobban, közel járt ahhoz, hogy megőrüljön – bármi legyen is az.
A kórteremben súlyos csend volt.
Erősen fülelve meghallotta, hogy egy – már ismerős – hang halkan búgott. Most nem tudott körülnézni, hogy megállapíthassa, más is hallja-e, amit ő. Sőt, mivel nem tudta eléggé megemelni a fejét, azt sem látta, hogy vannak-e még itt mások is. „Jó lesz nekünk, jó lesz nekünk/ palackba zárják a szellemünk”. A halk hang, negédes és enyhén kántáló volt, de azért tisztán hallatszott.
Más hangot nem hallott, csak a vér zúgását a fejében, dörömbölését a dobhártyáján. Nem tudta, hogy mennyi idő telt el így, amikor egyszercsak kulcs fordult a zárban, és kinyitották az ajtót. Bálint nagy reménnyel és izgalommal várta, ami történni fog, örült annak, hogy végre történik valami, nem is gondolt arra, hogy ez a valami nem feltétlenül valami jó lesz.
Egy kedves arc hajolt fölé, egy kedves ismerős arc: Magassy tanárnőé. Magassy tanárnő nem viselt fehér köpenyt, mindig civil ruhában járt. De vele volt egy fehérköpenyes is, aki a tanárnő utasítására eloldozta Bálintot.

Szólj hozzá!