Bolondok 4. rész

Első beszélgetés a tanárnővel Magas intelligenciát mérő intelligenciateszt Bálint hozzáfog Marcsi meghódításához

– Jöjjön! – hívta mosolyogva, menet közben félig hátrafordulva a tanárnő, aki nyurga lábaival két lépéssel az éppen eszmélkedő Bálint előtt lépkedett, lepke-könnyű, világossárga szoknyáját libegtetve maga mögött – majd a menetoszlopot a nyilvánvalóan védelmi feladatot ellátó fehérköpenyes óriás zárta, az előttük haladókhoz képest feleakkorákat lépkedve.
Bálint egyelőre az imént átélt trauma hatása alatt semmi mást nem látott, csak azt, hogy előtte halad (repül vagy valami ilyesmi) megmentője, akit követ, mint vasreszelék az erős mágnest. Agya nem feldolgozásra volt berendezkedve. Csak ment előre, amíg lassan visszatért az élet meggyötört lelkébe és a körülötte lévő dolgokba. A tanárnő megállt egy ajtónál, kinyitotta, és Bálintot maga elé engedte. Biccentett a fehérköpenyesnek, hogy távozhat, amit az némi arcborulattal meg is tett.
– Na, üljön már le! – villantotta Marcsi nevetve szép fehér fogsorát a fiúra, aki még mindig nem jutott szóhoz – ami máskor ritkán fordult vele elő. Csak bámulta az íróasztal túlsó oldalán ezt a szép, barna nőt, aki még mindig egy pillangó képzetét keltette benne. – Csak nem nyelte le a nyelvét?
Bálintban feléledt az ösztön, legerősebb ösztöne, a vadászé.
– Szépséged annyira lenyűgöz, kedves Marcsi, hogy szólni se’ bírok!
Magassy tanárnő figyelmeztette magát, hogy – bár a helyzet gyanús, hiszen minden utasítás nélkül kiszabadított egy pácienst a szíjas-ágyból, sőt, behívta magához, ráadásul felügyelet nélkül – figyelmeztette magát, hogy ő, mint a kórház pszichológusa van jelen, és nem azért, hogy egy nálánál jó tíz évvel fiatalabb siheder udvarlását hallgassa. Az a mentő-ötlete támadt, hogy felvesz vele egy intelligencia-tesztet, ami már legalább közelít a szokásos eljáráshoz, amit egy pácienssel az első közös ülésen elkezdhetett. Az íróasztala fiókjából elővett egy paksamétát, és igyekezett hivatalos hangot megütni:
– Készítettek már magával intelligencia-tesztet?
Bálint felvillanyozódott, mert szerette a kihívásokat.
– Ó, igen – válaszolta, és arra a nemrég megvett kiadványra gondolt, amelynek a címe „IQ – az intelligencia mérése” volt, és amelyben minden tesztet könnyedén és hibátlanul megoldott, ráadásul nagy élvezettel. – Volt már rá példa.
– Helyes – mondta a tanárnő. – Akkor nem valami átlagos teszttel kezdjük, mert az talán túl könnyű lenne neked – majd kicsit elpirulva gyorsan kijavította magát – … akarom mondani magának.
– Jaj, ne, kedves Marcsi! Annyira örülnék, ha tegeződhetnénk!
A tanárnő nem tudott ellenállni. Bálintot nagyon vonzónak találta, és nehezére esett a képmutatóskodás. Szája sarka kissé felfelé mozdult, de igyekezett megállítani a készülő mosolyt. „Jó úton haladok” – gondolta Bálint.
– Rendben van – mondta a tanárnő, szigorúnak szánt hangon. Ám hangja elgyengült. Szinte csak súgta a szavakat az asztal felett. – De csak akkor, ha mások nem hallják. Megegyeztünk?
– Folytasd, kérlek! – felelte Bálint, kikerülve a válaszadást.
– Tehát egy Gordon-féle intelligencia-tesztet választottam, ami kifejezetten a magas intelligencia mérésére szolgál. Jól méri a kreatív-intelligenciát is, különböző manuálisan megoldandó feladatokkal. Egy óra áll rendelkezésedre az elvégzéséhez. Ha ezt túlléped, azért pontlevonás jár. Nos, kezdhetjük?
– Nem kezdhetnénk inkább azzal, hogy megcsókollak? – kérdezte Bálint – aki csak jóval később jött rá, hogy Marcsi meghódítására irányuló kísérletei teljesen fölöslegesek, mivel ő már régen meghódíttatott.
Marcsi barna bőre viszonylag jól leplezte újabb elpirulását. Ismét szigorú és hivatalos modort erőltetett magára, és minden további beszélgetés helyett belekezdett.
– Az első kérdés nagyon egyszerű: a számmemóriát vizsgálja. Négyjegyű számmal kezdjük, és addig folytatjuk, öt-, hat- és többjegyű számokkal, amíg első hallás után hibátlanul visszamondod.
Bálint már nem is tudta, hány jegyű számnál tartanak. A számsor már elég hosszú volt. Aztán számára nagyon izgalmas, érdekes és ismeretlen feladatok következtek. Mindketten nagy élvezettel adták át magukat a játéknak, megfeledkezve minden másról. Az utolsó kérdés után Marcsi az órájára nézett, és megállapította:
– Pont háromnegyed óra alatt végeztél. Ha a tizenöt percet tizenöt pontra váltjuk be, akkor 195 pontot szereztél, mert egyébként hiba nélkül oldottad meg a feladatokat, és a maximálisan elérhető pontszám 180 lenne. – majd hozzátette – Nem rossz. Kevesen érik el ezt a pontszámot. – De ezt csak azért mondta, hogy letörölje Bálint arcáról az önelégült vigyort. Valójában az eredmény elképesztő, egy kicsit ijesztő volt. Bálint naiv volt ugyan, de ezen a szitán átlátott.
Aztán – hogy az időket emlegette – eszébe jutott, hogy most már el kellene küldenie Bálintot, nehogy valakinek feltűnjön, milyen régóta bent van nála.
A főorvosnak, aki mindig mindent megtudott, így is számot kell majd adnia arról, hogy előzetes megbeszélés nélkül miért hívta be magához. Hát majd kitalál valami hihetőt. Még mielőtt megkérdezné, akkor kevésbé lesz gyanús. Most azonban:
– Azt hiszem, első alkalomra ennyi elég is. – nézett föl a fiúra.
– Ezek szerint találkozunk még? – Bálint kérdését nehéz volt úgy értelmezni, mint amit a páciens intéz a pszichológusához, de annál inkább igyekezett hivatalos hangot megütni.
– Meg kell beszélnem a főorvos úrral – de azt gondolom, hogy igen. Hasznos lenne.
– Bálint felállt, és elindult az ajtó felé. Útközben lehajolt, és váratlanul gyors csókot lehelt Marcsi arcára.
– Nade…! – tiltakozott a tanárnő, de addigra Bálint már becsukta maga mögött az ajtót…

 

Szólj hozzá!