Bolondok 6. rész

A fülében mindig füldugót hordó, hallgatag bentlakó felkelti Bálint érdeklődését. Kiderül, hogy őslakosról van szó. A páciens tizenöt éve az intézmény lakója, és feleleveníti emlékét az egykor itt vendégeskedő Latinovits Zoltánról.

1982-őt írunk, Krisztus után, akire már senki sem emlékszik. Legalábbis ezt igyekszik elérni a világ. A kapitalizmusban, ahol a pénzt istenítik, és az államszocializmusban, ahol az embert.
Bálint egyre ügyesebben játszotta ki a Lipót Mező szigorú szabályait. Miután a főorvos kivitte magával pingpongozni, és a hatalmas épület útvesztőjében megjegyezte magának ezt a kivezető utat, megtanulta, azt is, hogy menjen végig a folyosón eddig a megismert kijáratig, anélkül, hogy lebukjon. Kilépett a pingpongasztal fedett területére, csak hogy egy kis friss levegőt szívjon, és továbbsétált. Hamarosan észrevette azt az ösztövér, kék-köpenyes alakot, aki mindig ezen a környéken lebzselt, és akit már többször is megpróbált megszólítani. A fülében mindig füldugót (, meglehetősen elkoszolódott és elsárgult füldugót) viselő, hallgatag, komor arcú bentlakó felkeltette az érdeklődését. Úgy nézett ki, mintha ennek az intézménynek állandó tartozéka lenne, és Bálint úgy sejtette, hogy régi titkok letéteményese lehet. A férfi azonban semmi érdeklődést nem mutatott a fiú iránt. Elfordult, és néhány lépéssel odébb húzódott, amikor Bálint megpróbálta megszólítani. Most azonban – talán Bálint eddigi ártalmatlan próbálkozásai hatására némi bizalom alakult ki benne. Kivette a dugót a füléből.
– Mit akarsz? – kérdezte. De nem gorombán, inkább tárgyilagosan.
– Bálint vagyok. Téged hogy hívnak?
– Ez nem fontos. Más?
– Régóta vagy itt?
– Pontosan tizenöt éve.
Bálint valami ilyesmire számított, most mégis meghökkent. – És miért? – kérdezte. A férfi – mint a legtöbb bennlakó, aki eddig szóba állt vele, egy kicsit sem tűnt őrültnek (, bármi is legyen az). Talán különcnek. A füldugók, meg az elszigetelődése miatt. Talán hóbortos, de az biztos, hogy nem elmebeteg.
A férfi halvány mosollyal mondta: – Ezzel te ne törődj!
– Nem igazán tudod, hogy miért vagy itt, igaz? Meg hogy a többiek, akik itt vannak, miért vannak itt. Hét évvel ezelőtt, egy darabig itt volt Latinovits Zoltán is.
– Latinovits?! – vágott közbe Bálint, nagyon meglepődve.
– Igen, ő. De most már elég volt. Nem akarok veled tovább beszélgetni – és visszatette a koszos füldugót a helyére.
– Várj még! – kérte Bálint. – Nem hagyhatsz itt ennyire felcsigázva!
A férfi – talán megszánta – újra kivette a füldugót.
– Mit akarsz még?
– Milyen volt? Beszélgettél vele?
– Sokat beszélgettünk. Rendes ember volt. Sajnálom, hogy meghalt. Most meg éppen az öccse vendégeskedik itt. (Bálint nem kérdezett semmit, mert ismerte már annyira beszélgetőpartnerét, hogy – mint egy állandóan résen lévő őzikét, ezzel elriasztaná magától. De később, mivel ittartózkodása érthetetlenül hosszúra nyúlt, megismerkedett, és azonnal össze is barátkozott Latinovits Lajossal – nem lehet azt mondani, hogy véletlenül, mert a hely nem ölte ki belőle örökös ismerkedési szándékát -, akivel később, évekig vidéki, Duna parti házukban is többször találkoztak, és baráti viszonyt ápoltak, míg Lajos végül teljesen befordult. Magányosságát saját maga okozta magának, mert vonzó személyiség volt – de erre sajnos nem jött rá. Véletlenszerű látogatásokat tett a fővárosba, ahogy maga mondta, azért, mert már „nem elég nekem az ember a dobozban”, amivel arra célzott, hogy élő emberi hangokkal már nem találkozik, kisvárosukban pedig senki sem nyitja rá az ajtót. A vele élő édesanyjával való viszonya pedig hűvös és érintőleges volt.)
A titokzatos férfi nem lett kevésbé titokzatos. És úgy tűnt, hogy valamilyen rejtélyes úton-módon ő maga már tudott egyet-mást Bálintról, hiszen bizonyára nem véletlenül említette éppen a színészkirályt. – Voltak itt mások is, akiken nagyon meglepődnél. De most már tényleg hagyj békén. – és határozottan ellépkedett, fordulás közben helyére téve a füldugóját.
Bálint körülnézett, és elindult, hogy egy kicsit felfedezze magának a hatalmas parkot. Gyönyörű ősi, terebélyes lombkoronájú fákkal, rikító, színpompás virágágyásokkal találkozott, félreeső helyeken kart-karba öltő (vagy éppen egy-egy bokor rejtekében elbújva közösülő) szerelmespárokkal. Eljutott a hatalmas, díszes, kovácsoltvas főbejáratig, amelyhez azonban nem ment közel, mert bár vaskapuja láthatóan tárva nyitva állt, de az is látszott, hogy ott szigorúan ellenőrzik, kik akarnak kilépni vagy belépni rajta. Lassan elindult visszafelé, mert azt is megtanulta, hol és mikor kell feltétlenül jelen lennie ahhoz, hogy ne bukjon le. Visszafelé a csendben az ismerős monoton, halk hang búgását hallotta; Bálintnak már körül sem kellett néznie; tudta, hogy a hang nem embertől származik. Igen, de akkor kitől? Vagy mitől? Hiszen, ha az épületen belül lehetnek akár rejtett hangszórók is – itt ez lehetetlen. A hang most is ezt duruzsolta: „Jó lesz nekünk, jó lesz nekünk/ palackba zárják a szellemünk”. A hang halk, negédes és enyhén kántáló volt, de azért tisztán hallatszott. Most, hogy zavaró körülmények nélkül tudott odafigyelni, a félelmetes és egyúttal idegesítő hangon kívül hallani vélt egy másikat, egy halkabbat és megnyugtatót is: „Ne félj, csak higgy!” Ezt korábban még sohasem hallotta.
A délutáni vizit előtt sikeresen visszalopta magát a kórterembe. Itt most már öten álldogáltak a tízágyas szobában az ágyuk mellett, amikor nagy folyosói hangegyveleg és lábdobogás után megérkezett a slepp. A főorvos hátra maradt a többi fehérköpenyes távozása után, és Bálintot félrehívva halkan visszavágót kért tőle, amit a srác nagy örömmel fogadott. A korai vacsora után a főorvos bejött érte, kikísérte az asztalhoz, és jól látható mindenáron győzni akarással megint alaposan kikapott tőle. Aztán nagyon sportszerűen megköszönte a játékot, és megkérdezte, hogy van-e még kedve máskor is játszani.
– Persze doktor úr! Ön kitűnő játékos – mondta Bálint, akárcsak előző meccsük után. Majd kihasználva, hogy négyfülközt vannak megkérdezte: – Mondja, kérem, meddig kell még itt maradnom?
A főorvos körülnézett, valami menekülő útvonalat keresgélve, vagy valakit, aki kimentené a kínos válaszkényszerből, majd ilyet nem találva bizonytalankodva mondta: – Azt még most nem tudjuk, kedves fiam… előbb még vizsgálatoknak kell következnie… és…
Bálint elszomorodott. Elhatározta, hogy ha így áll a dolog, nem vár sokáig. Legfeljebb könnyes búcsú nélkül, angolosan fog távozni.

Szólj hozzá!