Jelenség 2/1. rész

Jelenség

Egy költözés során került rá sor, amely a munkája miatt vált szükségessé. Ott állt, a még teljesen üres ház nappalijában, ahová nagy műanyag zsákok tucatjai lettek lepakolva, számos más egyébbel egyetemben. Jack furgonja jó nagy hátsó raktérrel rendelkezett, így mindössze a kétszer fordultak. És Pamela is sürgött-forgott, fiatal lány létére, amikor felcipelték azokat a városszéli, lankás, enyhén emelkedő domb tetejére, ahová igyekeztek. Két jóbarát, akikre mindig számíthatott. Itt állt az az épület, négy szobával, melyek az emeleten lettek kialakítva, lent pedig nappali, konyha, vizes helyiségek, és egy dolgozószoba óriási terasszal. Mindezt nagyapjától örökölte; Aki nemrég hunyt el, s aki itt élt nagyanyjával, velük három gyerekük, melyeknek egyike az Ő anyja volt. Jeremy – Őmaga, megnevezés szerint tudományos munkatársként tevékenykedett, s kapott állást itt nemrég. Szakterülete a paranormális jelenségek, s egyéb idegen szerű észlelések, lehetséges tér és idő utazás volt. Köznyelven – Tudós. Mert hiszen a külvilág, nem igazán értette mi is az, amit Ő csinál. De így került ide, jó 20 mérföldre régi otthonától, ahol kettesben laktak Sandy-vel, s aki ottmaradva, már sajnos nem jött el vele…
A nappali ablakából kinézve kortyolgatta épp reggeli kávéját, lenézve az alattuk kialakított szűk kis töltésre, amely kocsibeállóként funkcionált. Innen kanyarodva enyhe ívben bal felé hajolva fel, a köves részbe épített lépcső, ahol ama bizonyos, már említett zsákokat cipelték föl. A férfi itt ült most le egyik székére, amik itt maradtak, csészéjében még egy kortynyi kávéval, miután megunta a nézelődést. A sok műanyag zsák lett a következő feladata, amelyek felett ott elidőzött tekintete. Bennük ruhákkal, apróbb dolgokkal, amiket napokig rendezgettek egybe, s amiket ki is kellene pakolnia. Addig amíg szabadsága tart, és van ideje rá. Hiszen így sohasem lesz rend.
– Hát nosza – mondta ki fenthangon, mintegy biztatgatva saját magát.
Felállt, megtapogatva az elsőt, mert így ránézésre teljesen egyformák voltak, s nem tudta melyikben pontosan mi van? A nappaliba embermagas fapolcokat szereltetett fel. És pont az elsőre a kezébe akadt az, amelyben dísztárgyai voltak. Egyenként papírokba csomagolva, s ugyanúgy bontogatva ki azokat ahogyan elrakta, kerültek darabonként a helyükre.
Menet közben eltervezve, mi hol legyen. Ezzel gyorsan végzett, hiszen Ő csak egy kis lakásban lakott előzőleg. Hát nem sok mindene volt. Örült ugyan neki, hogy nagynénje és nagybátyja megengedték, hogy itt lakjon, lemondva mindketten a tulajdon használatáról – részükről javára. Mert ekkora háznak a bérleti díját egyébként sehol máshol, még csak meg sem tudná fizetni. De neki egyedül hatalmas, és szokatlan még óriási beltere. Ám elfogadta, hiszen itt volt a munkahelye, jó 5 perc sétára. Autóját nagyon nem is kell majd használnia. Régebben együtt Sandy-vel, csak nevettek volna ezen a távon. Rengeteget túrázva, bebarangolva a hegyeket, dombokat, az erdőt. Néha igencsak messzire is eljutva így. Azért nem árt, ha van egy autó.
Rokonai jutottak az eszébe, akik büszkék voltak rá, azért lett e ház számára, amolyan jutalomféle. Meg aztán szüleinek Ő volt az egyetlen fiuk.
Így összerakva a dolgokat, keresve okot és okozatot, lett kerek a történet. Csak fájt Sandy hiánya, s amikor az első zsák kiürült, és kezdte összehajtogatni, egy pillanatra könnybe lábadt a szeme.
– De jó lenne visszapörgetni az időt – suttogta.
Csupán egy egészen kicsit. Arra az estére, amikor a lány egyedül ment el a munkahelyi bulijára, mert ő hazavitt némi aktákat, hogy azokat tanulmányozza inkább. Nem vette észre, mit okozva ezzel. Barátnője volt az egyetlen, aki egész este ott, magában szomorkodott. Miközben mások táncoltak, nevetgéltek társaikkal, jól érezve magukat.
Sandy ezek után úgy érezte, neki nem is fontos annyira ez a kapcsolat. Így a következő reggelen közölte vele, hogy elmegy, s egy pár szóban elbúcsúzott tőle, majd kiment, és becsukta maga mögött az ajtót. Emlékszik, nem sírt, és nem is vádolta semmivel, mindössze szép csendben elmondta, amit akart, azután tényleg elment. Pedig milyen jó lenne, ha itt volna most vele.
Hiányát ráadásul ekkor még az is tetézte, hogy a következő zsák pont az Ő ruháit tartalmazta. Erről teljesen megfeledkezett. Sok minden ott maradt nála, amiknek eddig nem is tulajdonított nagy figyelmet. Talán majd egyszer eljön értük, s lehet, lesz egy második beszélgetésük. De addig csak szép emlékek. S ahogy kibontotta, szedegetve a második nylon zsák tartalmát, abból szinte ott kibukott minden. Kis blúzok, melltartók, néhány bugyi, egy szép pulcsi, két kesztyű, sál, és egy farmerszoknya. Jeremy utánuk kapott, így olyan túlságosan nagyon nem szóródtak szét.
Féltérdre ereszkedett, ám két kezének tíz ujja, még sem volt elég mindenhez, s a blúzok közül kettő, tompán puffant a parkettázott nappali földjén. Megigazította a többit, amit megtartott, és már épp nyúlt volna ezekért, amikor furcsa érzés kerítette hatalmába. Mintha nem lenne egyedül. Nem értette miért, csak úgy jött ez az egész, s ezek után ahogy még valami neszezést is hallott füleivel, szíve a torkában dobogott hírtelen, úgy fordult meg lassan, egészen határozottan. Nagyra tátva száját, mert bizony igaz volt…
A sarokban, a guruló irodaszékében, amit csak itthon használt, ott ült Sandy. Haját lágyan fújta a szél, tekintetével Őt figyelte. Nem szólt semmit, a lélegzete is elakadt. A lány mögött most kis fényben besütve, ragyogott a Nap.
– Hogy vagy? – kérdezte egyszerre tőle.
– Szia Sandy – köszönt neki.
– Szép ez a hely. És hogy csiripelnek odakint a madarak. Szeretem a madarak hangját, tudtad?
– Ő… igen… Azt hiszem már említetted.
Rettentő zavarban volt, és ideges lett. Nem számított arra, hogy megjelenik majd itt nála. Hiszen úgy volt, hogy szakítottak, s azóta nem is beszéltek. A mostani társalgás, meg elég gyengére sikeredett.
– Meleg van itt Jeremy. Te nem érzed? kérdezett újra Sandy.
A férfi felállt, és a konyha felé mutatott.
– Várj itt. Mindjárt jövök. Hozok neked valami frissítőt.
Feleletet nem várva, otthagyta magára… A konyha hűtője volt, amit legelsőnek berendezett magának, már az előző este. Igy június végén, elkelt néha egy kóla vagy egy hideg tea, pár doboz sör, annak, aki kéri. Fogott egy üvegpoharat a felette lévő polcról, felbontott, majd töltött bele a cukormentes teából. Hiszen, ha volt kedvese nem autóval, hanem gyalog jött, akkor elég régóta úton lehet, s tudta, a szénsavas és az alkoholos italokat túrázás közben, sohasem itta. Jég nélkül is elég hideg lett a tea, mert hiszen ahogy tartotta majdnem odaragadtak ujjai a pohárhoz.
Lassú léptekkel visszaindult. Talán mégis megbeszélheti a lánnyal újra, ami történt. S bocsánatot kérhet tőle. Ám nem hitt abban, hogy elfogadja. Bár beszélgetésük eléggé más felé haladt eddig. A férfi azért reménykedett.
– Hátha – mondta ki, és kezét előre nyújtva, hogy majdan odaadja a frissítőt, érkezett vissza a nappaliba, ahol aztán nem kellett tovább semerre sem keresnie Sandy-t, mert Ő már ott sem volt.
Lerakva gyorsan a poharat a földre, a kijárat felé futott, hátha még utoléri. Nem értette miért nem várta meg, és miért jött ide, ha mégsem akart tőle semmit. S ahogy ezek gondolatban átfutottak benne, egyszerre megtorpant. Rádöbbent mindenre. Kerekre nyílt szemekkel, tátott szájjal elcsodálkozva. Hiszen a bejárati ajtó zárva volt. Belülről ráakasztva a lánc, és benne a kulccsal. Ha neki lett volna kulcsa, akkor sem tudott volna bejutni. Na ez aztán elég is volt neki.
– Nem, nem, nem! – kiáltotta. – Mi a franc volt ez…?
Amikor Sandy-t megismerte, újságíróként dolgozott egy napilapnál. Kulturális eseményekről cikkezett, amik a városban történtek, de szabad idejében, meséket írt gyerekeknek, amelyekből később több is megjelent. Majd miután mesélt neki néhány furcsa esetről, amit kutatott, novellákat kezdett írogatni. Teljesen jók, fordulatosak, olyan “fantasztikusak” voltak. S az, ami ezen e reggelen történt vele, hasonlított egyik történetéhez.
– Mi is volt a címe? – mormogta. Jelenség. Igen ez az! Ami tökéletesen illett, a mostani dologhoz.
Kiment. Töltött magának is egy teát, majd visszatérve gondolkodni kezdett mindezen. Hogy mit csinált éppen, amikor elkezdődött, és mi az, ami mindezt megszakítja, és befejeződik. Mert hamar rájött, hogy a dolog nem volt valós. Sandy haját fújta a szél, pedig minden ablakot zárva tartott, hiszen a nappaliban működött a klíma. És a lány hosszú szoknyába öltözött. Edzőcipő, na meg víz nélkül. Úgy pedig nem gyalogol el idáig senki, s nem túrázik. Az még neki is, túl nagy “falat” lett volna. Na és nem is köszönt neki. Pedig egykori kedvese mindig, mindenkivel közvetlen, és elsősorban udvarias volt. Ez nem vallott rá.
– Hú! – törölte meg a töprengésben verejtékező homlokát a férfi. Nem félt, de némi aggodalom lett úrrá rajta, s miután folytatta a kipakolást, most már néha-néha körbe, de legfőképp maga mögé tekintgetett.
Így rendezte el Sandy dolgait külön egy szekrényben, gondosan összehajtogatva mindent. Majd újra leült magában, de nem azért, mert elfáradt, csak átadva magát teljesen gondolatainak.
– Jelenség – jegyezte meg hangosan -, amely akár meg is ismétlődhet. És ami nem a jelenből áll össze. Hiszen már egész, tehát elmúlt. Akkor most miért, s főleg hogyan került elő ide? Hiszen az, hogy vágyik a lány után, és hiányzik neki nagyon, az ehhez, nem elég. De szerinte Ő okozta, idézte elő. S jó lenne tudni hogyan…?

Az egész délelőttje, majd a délután is azzal telt, hogy pakolt. Fele annyi zsák maradt, s Jeremy még ebédelni is elfelejtett, annyira belefeledkezett mindenbe. Nem egy hétköznapi nap volt. Ám amikor már lassan sötétedni kezdett, érezte, hogy mostanra azért elfáradt. Igy elhatározta, pihen egy kicsit és eközben felhívja a szüleit, hogy beszélgessenek. Hiányzott nekik, ahogy neki ők. De ez így természetes. Igy hát átment a lenti dolgozószobába. Menet közben magához vett, két kézzel fogva egy nagyobbacska fehér dobozt. Ott egy íróasztal állt a sarokban. Előtte, a hozzá eredetileg gyártott székkel. Ez valahogy itt maradt, amikor eladták a régi bútorokat. Hát nem egy mai darab volt egyik sem. Nagyot nyikordult, ahogy leült rá. Maga elé helyezve a dobozt, felnyitva a tetejét, kivette belőle azt a régi típusú tárcsás telefont, amelyet még Sandy-vel együtt vettek egy régiségkereskedőnél. /Jól fog ott mutatni. – emlékezett rá, mit mondott neki amikor kifizették./
Bedugta, kicsit megemelve a kagyló részét. Halk búgás hallatszott. A vonal élt. Egy pillanatnyi gondolkodás után, ahogy a mutatóujját akarta volna az első szám mélyedésébe beletenni, a keze megállt a levegőben. Megismétlődött…
Sandy ezúttal háttal állt neki, kinézve az ablakon.
– Szép esténk van – mondta. Vajon ott abban a nagy házban, ugyanilyen szépen láthatóak lesznek, a nyári égbolton a csillagok? Ó Jeremy, nézd, hogy ragyognak…!
Lassan, egészen finom mozdulattal állt fel. Kettő lépést hátrálva, mozdulatlanná dermedt. Tudta, hiába is válaszolna, mert a beszélgetés közt nincs összefüggés. Csak valami kiváltja ezt. Igyekezett most mindent tüzetesebben megfigyelni, hátha rájön valamire, de már emlékezett erre a jelenetre. Egy héttel ezelőtt zajlott, még a lakásban, ahol együtt éltek, s a levegő most mintha, egy kicsit remegett volna a lány körűl. Kezében egy könyvet tartva, másik kezével az orrnyergére visszanyomva lecsúszott szemüvegét. Nagyot sóhajtott, majd megfordult.
– Örülök, hogy vagy nekem Jeremy. És bármi történjen már ezek után, azért akarom, hogy tudd, én örökké szeretni foglak téged. – Mintha csak előre megérezte volna, úgy beszélt hozzá. S még ha ez most itt nem is volt valóság, a férfi ráfelelt.
– Ahogyan én is szintén téged. Te vagy nekem a mindenem édes. Összeszedve összes bátorságát, odalépett hozzá, s kinyújtotta felé a kezét. Nem tudta megérinteni. Csak mintha egy tó vizébe nyúlna, keze áthatolt azon, amit látott. Kivetülő kép, vagy, inkább hologramra hasonlító dologhoz ért. Majd Sandy elmosolyodott, és a “jelenség” ismét eltűnt. De valami ottmaradt még egy pillanatra. A telefon felett, apró kis tömegben mintha remegett volna a lég. Ám amint észlelte ezt, az fokozatosan fel is oszlott.
– Tehát a dolgok érintése, azoknak mozgatása, valahogy előidézi a “látomásokat” – vonta le a következtetést Jeremy. És azok, amelyeknek köze volt, és köthető Sandy-hez, mind beindított egy folyamatot. – Valami nincs itt rendben – elemezte hangosan. Nincs meg az egyensúly.
Kutatásai során egyes régi eseteknél, a szellemlátás volt ilyen. Amikor a lélek, két világ közt rekedt. Mert még dolga van, amit el kell, hogy rendezzen. Talán kedvese sem akarta véglegesen azt a szakítást? Csak figyelmeztetni szerette volna, és remélte, hogy Ő nem hagyja annyiban? Nagyon sok itt a kérdés, és a feltételezés. De már annyira elfáradt a mai napon. Le kellett pihennie ahhoz, hogy tiszta fejjel tudjon gondolkodni.
Keresett magának valami vacsorafélét, majd lezuhanyozott, és az egyik emeleti szobában nyugovóra tért. Bár csak felfújható matraca volt egyelőre, mert a bútorok még ezután érkeznek, azért jól esett rajta végig nyújtózni. És ahogy ezt megtette, máris mély álomba merült…

Szólj hozzá!