Bolondok 7. rész

Ági és Kátya látogatása, sajnos egy időben. Bálint kénytelen szakítani Ágival

Nem sokkal korábban, amikor Bálintot két hét elteltével kihozták a legzártabb részről, áthelyezték a II/A Férfiosztály egyik vigasztalan kórtermébe. Megállt a ketrece mellett egy ápoló, kezében egy kis batyuval, ami Bálint összes, bekerülésekor elkobzott holmiját tartalmazta, és átkísérte a folyosón keresztül – amelyet Bálint rendszeres szökései alatt már jól megismert – ebbe a szobába, amelynek ajtaját nem mindig zárták, és amelyben tizenkét ágy helyezkedett, pillanatnyilag üresen, de néhányat közülük – amint az az ágyak állapotából és a mellettük álló nagyon kórházi fehér éjjeliszekrényeken hagyott holmikból kitűnt – használt valaki. Bálint leheveredett ágyára, megvárta, amíg kísérője távozik, és gondolataiba merülten a plafont bámulta. Kisvártatva bejött egy fehérköpenyes, és jelezte, hogy látogatója érkezett. (Azt nem közölték vele sem ekkor, sem később, hogy eddig szinte minden nap jöttek hozzá, csak éppen a legzártabb részre nem engednek be látogatókat, és jelentkezésüket sem közlik a bentlakókkal. Magától értetődik, hogy üzenetet sem adnak át – ezt azonban nem kötötték az üzenet küldőjének tisztelt orrára.)
A fehérköpenyes elment, majd visszatért Ágival, azaz Kacsával, Bálint szerelmével. Bálint felpattant az ágyról, és forró öleléssel üdvözölte. Ági könnyekkel küszködött, s közben mosolyogni próbált, hogy ne rontsa el a fiú jókedvét. Bálint átkarolta hölgyét, és kifelé vezette. Erről az osztályról ugyanis – adott alkalomra szóló engedéllyel – már ki lehetett menni a szabadba, a parkba.
A rövid, félperces úton a kifelé vezető folyosószakaszon egy sárga szoknya pillangott el mellettük. Bálint úgy tett, mintha nem vette volna észre. Közben dühöngött magában, hogy Marcsinak miért kellett éppen most erre mászkálnia?
Hogy Ági olyan ijesztőnek láthassa a helyet, mint a híre, és amilyennek maga is képzelte, még mindig belefért a dolgok elrendezőjének ebbe a félperces folyosói útba. Egy kézzel-lábbal tiltakozó bentlakót húzott-vonszolt két oldalról megragadva egy-egy ápoló, némi ütlegzáporral próbálva nagyobb engedelmességre bírni. A tiltakozás mértékéből Bálint arra következtetett, hogy vagy hideg-zuhanyra vagy elektrosokk kezelésre ítéltetett. A hideg-zuhany „kezelést” a nyugtalan páciensek megnyugtatására írta fel a főorvos vagy a kezelőorvos, miközben feltételezhetően tudták, hogy inkább a meleg víznek van nyugtató hatása, a hideg víznek épp ellenkezőleg. Elektrosokkal pedig a túl nyugodt, mondjuk depressziós, vagy zavart elméjűnek diagnosztizált pácienseket „gyógyították”; ezt némelyik szerencsétlennél akár naponta elrendelték. Voltak köztük olyanok, akik tökéletesen normálisan viselkedtek, és ha még tudtak utána számolni, akkor mintegy kérkedve mondogatták a többi bentlakónak, hogy „ez volt a negyvenedik elektrosokk kezelésem”. Utóbbiak ismerete nélkül is nyilvánvaló volt, hogy ezeket igazából nem kezelésnek, hanem büntetésnek szánták; például akkor, ha a bentlakót szökésen (,a parkba kimenni, mint már fentebb említettem csak engedéllyel lehetett, anélkül szökésnek tekintették), vagy a parkban való szerelmeskedésen kapták rajta – vagy bármi másért, ami nem tetszett a doktor uraknak és hölgyeknek, vagy a személyzet egyéb tagjának, amiért néhány pofont már nem tartottak megfelelő leckéztetésnek. Az óriás és kevésbé nagytermetű (, ezek voltak a veszélyesebbek, mert sok volt köztük a szadista) ápolóknak egyébként nem esett nehezére utasításra vagy akár önszorgalomból testi fenyítést alkalmazni, hiszen őket is így nevelték jóra a szüleik. ( És itt jegyzem meg, zárójelben, hogy Bálint – persze nem volt orvos, de laikusként – a sok bentlakó között, itt a »Bolondok Házában« néhány kivétellel nem látott olyanokat, akikre úgy kapásból azt mondta volna, hogy bolond. Pedig közelebbről látta őket, mint az orvos urak és hölgyek, és ráadásul egész nap, nem csak egy-egy negyedórára. Kétségkívül volt néhány nagyon betegnek látszó ember, főleg a hatágyas legzártabb osztályon, ahol itteni vesszőfutását kezdte; voltak furcsa emberek, de a legtöbben teljesen átlagosnak tűntek. És a néhány súlyosnak látszó eseten kívül – akik nyilván még azt sem tudták, hogy kik is ők, és hol vannak, mi történik velük és körülöttük –, azok, akikkel szót tudott váltani, nem tudták, hogy miért vannak bent, és még kevésbé, hogy meddig. Ilyesmit senkivel sem közöltek.)
Ági és az őt gyengéden átkaroló Bálint tehát végigmentek ezen a rövid folyosószakaszon, és csak kint szólaltak meg. De előtte Bálint körülnézett, és mivel kettesben voltak, egy hosszú csókkal forrasztotta Ági ajkára a szót. Ági eredetileg magyar irodalmat tanított neki, ott hódította meg a bájos, kislányos, nemrég elvált tanárnőt, egy gimnázium 3. osztályos tanulójaként, ahol szeptembertől márciusig vendégszerepelt. Már addig is nagy viharokat kavart maga körül, ráadásul lázadó magatartása vonzotta és követésre késztette nálánál egy évvel fiatalabb diáktársait. De csak ekkor rúgták ki, mert fiatal osztályfőnöknője, aki eddig igazolta számos órányi távolmaradását, összeveszett rajta Ágival, és több igazolást nem adott ki számára. A gyorsan szaporodó igazolatlan órák hátteréről persze senki sem tudott, viszont így végre az igazgatóhelyettes asszony és néhány tanártársa, akik szívből gyűlölték a fiút, találtak végre komoly, megkérdőjelezhetetlen okot a „deviáns elem” eltávolítására. Egy idős tanár úr különösen támogatta ezt, mert egy szünetben benyitott az osztályterembe, amikor Bálint éppen hegedűszóval szórakoztatta osztálytársait, és szigorúan ráparancsolt, hogy azonnal hagyja abba. Bálint – folytatva a hegedű rettentő hamis nyúzását – leült egy padba, és csak ennyit mondott a felbőszült tanerőnek: „Te mit keresel itt? Nem tudnál máshol szórakozni?”
– Már napok óta járkálok ide – panaszolta Ági, amikor szabaddá vált a szája –, de nem engedtek be. Nagyon megijedtem, amikor megtudtam, hogy ide kerültél! Mi történt veled?
– Ó, hát csak…- kezdte Bálint, de ebben a pillanatban egy fehérköpenyes tartott feléjük, ami azért volt meglepő, mert ezek egyedül nem szoktak kijönni, legfeljebb ha kiderül valakiről, hogy kiszökött, és el akarták kapni. Elhallgatott.
– Újabb látogatód jött – mondta az ápoló, és nyomában már jött is határozott lépteivel Kátya.
„Látom vendéged van!” – mondta mindentudó, gúnyos mosollyal. De azért egy feltűnően szájra adott nagy puszival köszöntötte, és lecövekelt a fiú mellett, rajta tartva okos szemeit.
– Ja, csak… bemutatom neked Ágit… egyébként ő már úgyis menni készült…
Ági arcvonásait fájdalmas vihar dúlta át. Ekkora aljasságtól elállt a szava. Összeszorult tüdővel elkullogott, mint egy megvert kutya.
Bálint maga sem tudta, hogy miért döntött így, ha ezt egyáltalán döntésnek lehet nevezni. Esze ágában sem volt szakítani Ágival (, és nem tudta volna megmagyarázni, hogy miért nem Kátyával? A háttérben az lehetett, hogy Kacsa már az övé volt, Kátya azonban még nem hódolt be neki…), de valahogy fel kellett oldania ezt a kínos helyzetet. Elszomorodott szerelme elvesztésén, de nem volt visszaút. Kátya mindent leolvasott az arcáról, és továbbra is gúnyos tekintettel, várakozva nézett rá.
– Örülök, hogy bejöttél – nyögte ki nagy nehezen Bálint.
– Én nem látom rajtad azt a nagy örömöt, Gömbikém! – válaszolta Kátya, megállapítva magában, hogy győzött. (Ezzel a buta becézéssel vette el szúrása élét. Bálint gyűlölte ezt az értelmetlen becenevet.)
– Gyere, menjünk sétálni! Nagyon szép ez a park – mondta, hogy egy kis időt nyerjen érzései rendezéséhez.

Szólj hozzá!