Jelenség 2/2. rész

Arra ébredt, hogy melege van. Kitakarózott, de csak pár pillanatra lett jobb, így fogta a plédet, és összehajtotta. Mellé rakta a kispárnáját, majd felállt, nagyot nyújtózkodva. Ásítozva lement a lépcsőn, a nappaliba. Kikeresett egy tiszta ruhát, lerakva az egyik szék karfájára, azzal elindult zuhanyozni…
Bent a kabinban, csak langyosra állította a vízfolyamot, kicsit hosszabb ideig maradva alatta. Majd, amikor végzett, megreggelizett, főzött egy kávét, s egy pár percig álldogálva merengett fürdőköntösében. Jól esett neki a forró ital, ahogy megitta. És ahogy épp elszánta magát, hogy folytatja a tegnap abbahagyott tevékenységét, vállalva annak összes furcsa történéseit, csöngettek. Elindult az ajtó felé, és amikor odaért, résnyire kitárva kinézett.
– Helló! – köszöntötte egy jól ismert női hang. Pamela volt az, mögötte ácsorogva Jack.
– Szevasz öregem! – köszönt Ő is. Csak nem zavartunk meg valamiben?
Elmosolyodott, így szélesre tárva az ajtót. Egy puszi a lánytól, kézfogás, vállveregetés barátjától.
– Pem mondta, hogy nézzünk meg, nehogy nagyon egyedül legyél.
– Megyünk dolgozni – folytatta Pamela. De előbb beugrunk valami gyorsétterembe, egy pár burger-re, meg némi sültkrumplira. Ha van kedved gyere velünk. Közben dumálhatunk is egy kicsit.
Mosolygott, örült a látogatásnak.
– Bejöttök?
– Nem haver, majd máskor. Inkább megvárunk itt kint.
– Oké. Fél perc és itt vagyok, csak felöltözöm.
– Úgy legyen…!
Előre, Jack furgonjába ültek be mind a hárman. Pamela középen. Cigarettára gyújtva, az első slukkot kifújva figyelte. Bal szemével hunyorítva a füst miatt.
– Na és milyen az új ház, megszoktad már?
– Igyekszem – felelte Jeremy.

Pillanatok alatt kiértek az elágazáshoz, ami a mellékútról odáig vezetett, s barátja magabiztos tempót tartva, a város felé kanyarodtak.
Régi barátság volt – tartott már közöttük, és munkatársak is voltak egyben. Így a férfi nem sokkal később, egy nagy sóhaj után nekikezdett. Tudta, ők nem fogják kinevetni.
– Segítenetek kellene. Van itt valami, amit nem teljesen értek.
– Baj van? – kérdezte Pem.
– Nem, inkább csak probléma, ám valahogy megoldható azt hiszem. De kíváncsi lennék a véleményetekre, hátha együtt többre megyünk a dologgal.
Így miután rábólintottak elkezdte, egészen az elejétől, nem kihagyva semmit…
– Ez sokkal komolyabb, mint hinnénk – szólalt meg elsőnek Pamela, mikor befejezte, nagy falatokban majszolva már, a sajtburgerét. Hosszú szívószálat tartva két ujja közt, ivott rá egyet. – Bár ilyennel még nem találkoztam. Tudom, hogy az emberek kötődnek bizonyos dolgokhoz, főleg tárgyakhoz, s amikor az a kezükbe kerül, felidéz bennük egy emléket. Ez teljesen természetes. De itt valahogy, meg is jelenik az emlék. És így, egészen bizarrá tudja tenni a dolgot.
– Ez olyan, mint egy jelenség tényleg – jegyezte meg Jack. – Én azt mondom, próbáld meg megtalálni te magad, és eközött az összefüggést. Vágyódsz még Sandy után, ez világos és mint mondtad, bánod, hogy vége. Ám szerintem, itt nincs semmi sem lezárva köztetek. Ha valahogy visszafordítható lenne, szeretnéd. Hát próbáld meg. Keresd újra a kapcsolatot.
– De hogyan?
– Nagyon egyszerű. Vezesd vissza az egészet odáig, amikor elkezdődött. Hogy akkor mit tettél, mit csináltál éppen. Talán abban van a megoldás.
Egymásra néztek, elhallgattak. Pamela csak bólogatott, s ebben most mindannyian egyetértettek.
– Jó, hogy itt vagytok – mondta Jeremy. – Köszönöm.
– Jó, hogy elmondtad. Erre való a barátság – válaszolta Pamela. – De bármi is fog történni, ránk számíthatsz, ezt ugye tudod?
A férfi a kezét feltartva jelezte nekik köszönetét, és hogy igen. Majd ő is nekikezdett az ennivalója elfogyasztásának. Még belefért ez is, hiába, hogy otthon már reggelizett. Úgy érezte ma reggel, ezt nagyon is megengedheti magának.
– Na jó – fogta meg poharát -, akkor erre koccintsunk – Jelentette ki Jack.
– Csak így műanyag pohárral? – szabadkozott Jeremy.
– Miért, mi a bajod vele? Egészen formás kis darabok nem? – forgatta meg kezében. Ezen aztán mindannyian nevettek, tovább üldögélve a parkban egy padon, ahová végül is letelepedtek erre a beszélgetésre.
A két férfi a lánnyal, majd egymással is összekoccintotta a poharaikat. Volt még némi sültkrumpli mindannyiójuk ételes zacskójában az alján, finomra sütve, ropogósan. A kellemes, még nem túl meleg reggeli napsütésben, enyhén fújdogáló szél kíséretében, kimondottan jól érezték magukat.
– Visszavigyünk, vagy akartál menni ma valahova? – érdeklődött Jack.
– Nem, most sehová. Otthon még sok a dolgom, de menjetek csak nyugodtan. Hazamegyek gyalog. Azt hiszem nem árt, ha kiszellőztetem a fejem egy kicsit.
– Ahogy akarod cimbora… Ahogy akarod – s még tíz percig szavak nélkül, csak ettek Pamela mosolyától mindketten, csendes nyugalomban eltelve.
Bárcsak Sandy is itt lenne. – gondolta. És érezte, hogy szíve mélyén, még mindig szereti. És talán létezik számára valamely megbocsájtás. Egyfajta második esély…
Autóval csak néhány percnek tűnt, de gyalog mégis több mint egy órába telt, mire visszaért a házhoz. Nem sietett, nyugodt tempóban haladva ballagott. Jó volt ez a kiruccanás. Örült neki. Így amíg hazaért, volt ideje átgondolni mindent. És éppen, amikor felért és a bejárati lépcső legfelső fokára ért, odabent megcsörrent a telefon. Az utolsó lépteket, sietősre vette. Gyorsan kinyitva az ajtót, már kinyújtott kézzel érkezett a készülékhez.
– Halló tessék! – szólt bele – Jeremy Patson.
– Jó reggelt! Itt Ted Morton. Csak azért telefonálok, mert úgy kb 15 perc múlva, odaérünk magához. Hozzuk a bútorokat.
– Ó Mr. Morton – élénkült fel Jeremy. Nagyon örülök. Köszönöm, hogy ideszólt. Akkor várom magukat.
– Oké. Viszhall!
– Viszhall! – felelte, s azzal a másik férfi, bontotta a vonalat.
Egészen felvillanyozódott. Na végre történik valami új, ami egészen jól elterelte most a figyelmét mindenről. Ez felettébb tetszett neki, de addig még gyorsan rendet kell tennie. És a maradék zsákokkal is csinálnia kellene valamit.
Hirtelen ötlettől vezérelve, áthúzigálta azokat a dolgozószobába. Majd később foglalkozik velük – döntötte el. Így aztán csak úgy lazán megmarkolva mindegyiknek a tetejét, máris végzett vele. Ám az utolsó valahogy kiszakadt, és bosszúságára, a tartalmának jelentős része a földre hullott. Pont egy doboz is, amelyből gyermekkorából maradt, apró darabokból álló építőkockája szóródott szét. Kicsit feldühítette a dolog, de a papírdoboz nem szakadt ki, így guggolva nekiállt összeszedegetni.
Ekkor történt meg újra. Csak ezúttal nem Sandy következett…
– Jeremy! Édes fiacskám. Mit csinálsz? Ha rendetlenséget hagysz magad után, azt utána össze is kell pakolni.
– Hagyjad Susan! Hagy játsszon, hiszen még csak gyerek, majd később megtanulja, hogy mik a szabályok. De addig csak hagyjad… A gyerekkor a legfontosabb. Belőle épül fel a jövő. Nem szükséges túlszabályozni.
Susan a nagymamája volt, akivel pedig beszélgetett, a papája. Ám ők már mindketten meghaltak.
A férfi teljesen ledermedt, az ismerős hangok hallatán. Kezében egy kockadarabot szorongatva, szinte megfagyott a vér az ereiben. Csak szeme sarkából mert hátranézni, úgy megijedt a váratlan eseménytől.
– Jó, persze, de mindjárt itt az ebédidő is Jorge – folytatta nagyanyja.
– Ne félj kedves, ő addigra majd elrámol itt mindent – kontrázott rá papája. Ugye kisfiam?
Most mégis, egészen lassan, nagyon kicsi mozdulatokkal, de elfordította a fejét. Az idős házaspár, ekkor úgy a 60-as éveiknek a végén járhatott Fehér fény vette őket körül. Mögöttük egy nyitott ablakon beragyogó, erős napsütés tette alakjukat élénkké. Régi, virágos selyemfüggöny lengedezett a szélben. Mindketten mosolyogtak, és érdeklődőn tekintettek rá.
– Hát persze… persze – dadogta önkéntelenül is ezt a pár szót Jeremy.
– Akkor jó. Kedves kisunokám vagy te nekem – s ebben a pillanatban kinyújtott kezével megsímogatta a feje búbját, egészen gyengéden. Ujjai közt simítva végig pár hajtincsét és a férfi érezte.
Mindent érzett. Így ezzel együtt létrejött egyfajta kapcsolat, amely hátborzongatóan valóságos volt. Lehet, hogy megtalálta az összefüggést… Egységet keresve a történések között. Azután nagyszülei megfogták egymás kezét és pontosan úgy, mintha ez valóságos lenne, hátat fordítva neki, elmentek. De azt nem látta hová, mert ugyanolyan gyorsan ahogy mindez megtörtént vele, egyszeriben már ott sem voltak. Jeremy elejtette a kis kockadarabot, amely nagyot koppanva landolt. Remegő kezét arcához emelve, végigsimította a feje tetejét.
– Ó Istenem! Ez annyira fantasztikus – jegyezte meg magának…
Összeszedte a kockákat, és visszarakta a zsákba, majd a többihez húzta. Megértette mit kell tennie. A már előző nap kipakolt ruhákhoz ment, a szekrényben megkereste Sandy-ét tervéhez. Kivette, majd ketté emelte azokat. Amit még eddig nem vett észre, apró kis ködszerű foszlányok jelentek meg felette. A gyerekkor, akár csak a múlt. Belőle épül fel a jövő, vallotta egykoron nagyapja. De akkor közte ott vannak az átélt régi pillanatok. Megfogott egy blúzt, kezével végigsimította, és láss csodát, egy idő után újabb jelenség jött létre.
Ő volt. Szépen felöltözve, elegáns ruhában. Fogta a ruhadarabot, és ugyanúgy kinyújtotta a kezét, mint a nagyapja. Sikerült megérintenie a lány arcát.
– Mit szeretnél? – kérdezte egyszeriben tőle.
Jeremy tudta, hogy csak pár percig működik a dolog, éppen ezért gyorsan válaszolt.
– Veled megyek a bulidra szívem. Táncolunk egy kicsit, meg iszunk egy finom koktélt.
– Ez most komoly? – mosolyodott el Sandy. Az imént még azt mondtad nem érsz rá, mert valami dolgod van?
– Tudom, de meggondoltam magam, így hogyha nem késő, elkísérnélek.
– Jó, gyere. Én örülök neki. De a munkád?!
– Te vagy a legfontosabb – bókolt kedvesének.
– Oké. Ám Úgy látom már csak a nyakkendő hiányzik. Jeremy végignézett magán. Világoskék zakóban, és annak nadrágjában volt. Fekete alkalmi cipőben. Másik kezében, a kocsi kulcsait szorongatva. Közel húzta magához a lányt. Átölelte és megcsókolta.
Ekkor a kis ködfoszlányok, egy egységes sűrű masszává alakultak forogni kezdett körülöttük a világ. Minden oly könnyeddé vált. Mindketten felemelkedtek, járták táncukat az idő két léte között. Ami mindig, a megtörtént eseményeknek egy része. Nem szédült, pedig úgy érezte sokáig tartott. Nagyon sokáig…
Folyamatosan, kisebb szüneteket hagyva, nyomták a csengőt. Jeremy egy darabig csak hallgatta. Olyan távolinak tűnt az egész. Majd egy női hang felelt rá, kicsit hangosabban kiszólva.
– Oké oké! Megyek már!
A férfi felült. A nylon zsákok közt feküdt, a földön. Ilyen sem történik vele minden nap. Elszundikált. Jól el is feküdte az oldalát, így beletelt néhány percbe, mire feltápászkodott. Mormogó hangok ütötték meg a fülét. Figyelt, három különböző férfihang. Hát persze, jutott az eszébe. A bútorszállítók. Elindult a nappali felé, de gyorsan megtorpant, mert aki igazgatta őket, az Sandy volt.
– Mi folyik itt? – szólalt fel, ám amikor az ajtóhoz ért, a lány mosolyogva fogadta.
– Szia édes! Meghozták a bútorokat. Jössz nekem segíteni, hogy közösen döntsük el, mi hol, és hogyan legyen?
– Hát persze – válaszolta és nagyot dobbant a szíve. Mindenre emlékezett. Akkor hát sikerült neki megváltoztatnia dolgokat, és meg nem történté tenni egyes eseményeket.
Visszamosolygott Sandy-re. Egy pillanatra összetalálkozott a tekintetük… Igy telt el, és vált az egyik legszebb nappá ez, örök emlékként az életükben…

Pár nappal később újra leült a telefon elé. Egy pár percig, csak nézte a régi típusú készüléket. Tényleg jól mutatott ott, ahol volt. Majd, amikor felemelte a kagylót, a füléhez rakta. Halk búgása megnyugtatta. Kinyújtotta mutatóujját, s bele helyezte az első szám mélyedésébe. Majd sorra ezután a többibe is. Kicsengett, és a vonal túloldalán: Édesapja szólt bele.
– Halló tessék!
– Szerbusz Apa! Én vagyok az, Jeremy.
– Nahát! Szerbusz fiam! Rég hallottam a hangodat – örvendezett az apja. Jól vagy? Jól vagytok? És Sandy?
– Minden oké. Hát ott Anya?
– Ő épp sütöget kint a konyhában.
– Mi készül?
– Almás pite. A kedvencem.
– Örülök neki. Sok puszi nektek.
Barátnője ekkor lépett be a helységbe, követve a hangokat, amit hallott. Integetett. Majd jelezte, hogy kimegy az erkélyre, beszélgessen csak nyugodtan. Azzal már ott is hagyta…

Pár perccel később, miután elbúcsúzott Apjától, követte. Egyik kezét a korláton tartva fordult felé kedvese, ahogy érkezett. Mosolygott, újra csak mosolygott. Selymes haját fújta a szél. Megállt, és csak nézte, nézte hosszasan.
– Mi az? – kérdezte tőle. Mit nézel? Valami baj van?
– Nem, nincsen semmi – szabadkozott Jeremy. Csak olyan szép vagy.
A lány nagy fekete szemeivel, az arcát fürkészte.
– Ma egy kicsit más vagy Jeremy. Nagyon más.
– Én nem… Akarom mondani, nincsen semmi baj. De most annyira ragyogsz – folytatta a fiú.
– Mennyire? – kérdezett vissza Sandy.
– Annyira… Annyira… Akár egy jelenség…

Budapest-Újpest; 2021. március 21-25. Csütörtök.

Szólj hozzá!