Bolondok 8. rész

Bálintnak elege lett a gyönyörű parkból és kastélyból, ahol fogva tartották Egy valamelyest melegítőhöz hasonló pizsamában átmászik egy félreeső kőfalon, és iratok nélkül, nyugtatókkal telepumpálva meglép Előzőleg még megbeszéli Ma¬gassy tanárnővel, hogy kint is találkozni fognak Felkeresi pszichológusát és ba¬rátját, a híres gyermekpszichiátert, Vikár Györgyöt, segítségét kéri a kiszabadu¬láshoz Felkeresi Pétert, hogy némi pénzhez jusson

Marcsi a szobájában ült, pontosabban hintázott a székén. Óvatosan, mert gyer¬mekkorában így szokott hanyatt esni. A hintázás szokását ugyan megtartot¬ta, de mindig eszébe jutott az anyai intelem, ami ilyenkor elhangzott: „Ne ká¬csongj, lányom, mert fel fogsz bukni!”. Hiába próbált ellenállni a késztetésnek, a furcsa fiúra gondolt. És számolgatott. Tizennégy év korkülönbség… nagyon sok¬nak hangzik… de még mindketten fiatalok… nem lehetetlen… De jobb nem gon¬dolni arra, hogy ha lenne valami ebből a kapcsolatból, apja ( ,a T…-i tanácselnök) mit szólna hozzá! Bálint beszámolt neki egy korábbi találkozásukon arról, hogy Ágival – akivel Magassy tanárnő látta a folyosón – szakított. Kátyáról viszont, akit Marcsi nem látott, nem tett említést. Marcsi tudta, hogy Bálint milyen csélcsap, mégis reménykedett.
– Bálint ebben a pillanatban nyitott be, és Marcsi kis híján tényleg hanyatt esett.
– Legalább kopogjon! – figyelmeztette a fiút.
– Megállapodtunk, hogy tegeződünk! – vágott vissza Bálint. – Jó, rendben, ko¬pogni fogok, ha ez megnyugtat. Gyönyörű vagy ma reggel! Ugye megcsókolhat¬lak?
– Megbeszéltük, hogy ezt itt nem lehet. Ennél sokkal kevesebbért is kirúghatnak. Ugye ezt te sem akarod.
– Jól van. Én úgyis elmegyek. De ígérd meg, hogy kint is találkozunk!
– Elmész? Hogyhogy elmész? A főorvos mondta?
– Nem. Én mondom. Elég volt. Nekem ezer dolgom van kint.
– De mégis hogy akarod csinálni? Nem fognak elengedni.
– Nem fogok engedélyt kérni. Szabad ember vagyok.
– Nem fogják visszaadni a személyidet.
– Nem érdekel. Kitörölhetik vele…!
– Ez nagyon veszélyes! Ha megpróbálsz megszökni, megbüntetnek, és lehet, hogy tovább tartanak majd bent.
– Minél tovább? Megkérdeztem a főorvost, hogy meddig akarnak még itt tartani, de még egy hozzávetőleges időtartamot sem mondott.
– Van terved?
– Nem. Nincs tervem. Ha lenne tervem, az lenne veszélyes, mert lelepleződhet¬ne. Ismered a viccet, hogy a bolondok szökést terveznek, de a tervük meghiúsul, mert azt határozták el, hogy másnap átmásznak a kerítésen, de közben lebon¬tották a kerítést…
– Persze, ezt itt mindenki ismeri… akkor mégis hogyan?
– Egyszerűen elmegyek, és kész.
– Kérlek, vigyázz magadra! – mondta Marcsi, és ebben a pillanatban nem érde¬kelte a kirúgás veszélye, vagy az, hogy leleplezte magát. Odalépett a fiúhoz, aki még mindig az ajtóban állt, háta mögé nyúlva ráfordította a zárban a kulcsot, és ugyanazzal a mozdulattal átölelte, magához szorította. Bálint belecsókolt a nya¬kába, és megsimogatta szép dús, hullámos barna haját. Sokat mondóan az övéi¬vel egy magasságban lévő meleg barna szemekbe nézett, aztán szó nélkül kinyi¬totta az ajtót, kiment, és behúzta maga mögött.

A parkban tett korábbi sétái alkalmával már kinézett magának egy félree¬ső helyet – most efelé tartott egy valamelyest melegítőhöz hasonló pizsamában. A kőfalat is már korábban megvizsgálta itt. Kicsit omladozott, és elég magas volt, de a tetején nem volt kifeszítve szögesdrót. Csak egy közeli fára felmászva tudott fellépni a tetejére, onnan nézett körül, a Hűvösvölgy forgalmas kinti világában. Egy csepp iz¬galmat sem érzett, nem is érezhetett, mert annyira telepumpálták nyugtatókkal. A profibb páciensek találmánya, a maréknyi kényszer-gyógyszeradag bevétele ellen az volt, hogy az egészet a nyelvük alá tolták. De sajnos erre az ápolók is rájöttek, akik a bentlakók tenyerébe nyomták a rengeteg, mindenféle színekben pompázó gyógy¬szert, és nem tágítottak addig, amíg a pohárból, amelyet ekkor már a kezükben kel¬lett tartaniuk, nem ittak rá vizet. Utána kinyittatták velük a szájukat, belenéztek a torkuk¬ba – és sajnos egy idő óta a nyelvük alá is.
Kivárta, amíg a járókelők elfogytak a közelből, és leereszkedett, amennyire tudott, így még másfél méterre lehetett a járdától, amelyre lehuppant. Egyetlen busz járt erre, az 56-os – ez éppen megfelelt Bálint úti céljának. Felszállt egy tömött járatra, aminek rögtön látta azt az előnyét, hogy nincs olyan keszeg jegyellenőr, aki itt a köze¬lébe jutna, ha jól bepréselődik középre.
A hangos motorzajtól és az utasok lármájától alig észrevehetően monoton, halk hang búgott. Bálint talán csak azért hallotta meg, mert már szinte minden nap megszólalt. Most is ezt duruzsolta: „Jó lesz nekünk, jó lesz nekünk/ palackba zárják a szelle¬münk”. A halk, negédes és enyhén kántáló hang tisztán hallatszott. Nem nézett körül, hogy, lát-e meglepetést vagy egyéb reakciót másoknak az arcán. Ez már nem érdekel¬te. Maga a mondóka se’ nagyon. Elfogadta, hogy ez most már élete része lesz.
Leszállt a János Kórház megállójában, és átsétált a R… utcába, hogy felkeresse pszi-chológusát és barátját, a híres gyermekpszichiátert, Vikár Györgyöt.
A pöttömnyi, szelíd, végtelenül alázatos és kedves ember kissé pokrócos pöttömnyi felesége (szintén pszichiáter) nyitott ajtót. Csodálkozott a be nem tervezett látogatá¬son, de nem nagyon, mert az évek során néhányszor már előfordult, hogy Bálint csak úgy odapottyant. Megkérte, hogy várjon, mert a doktor úrnál beteg van, de megígérte, hogy jelzi neki érkezését. Pöttömnyi férjének – akivel már több, mint húsz éve éltek együtt, igazi dupraszban* (* nagyon szoros pár-kötelék – Kurt Vonnegut Jr.: Macsakabölcső), nagy szerelemben és békességben – amilyen kis adag testet adott az Úr, ezt annyira nagy szellemmel egészítette ki. Bár a hivatásában magasra jutott (,mindkét praxisában, a gyermekpszichiátriában és a pszicholó¬giában is, néhány kitűnő és népszerű szakkönyvvel toldva meg a gyakorlatot) – szívből jövő szerénysége miatt kollégái nem irigykedtek rá. Ezen túl rend¬kívüli műveltséggel rendelkezett, ha egyáltalán ilyesmiről még lehetett beszélni a XX. század második felében, amikor az emberiség már akkora tudásanyagot halmozott föl, hogy lehetetlenné vált mindenről tájékozottnak lenni. Bálint sokszor megmutatta neki írásait, és később, Vikár doktor, a több éves bizalmas viszonyuknak köszönhető¬en elővette saját szépirodalmi próbálkozásait, néhány novellát, amelyeket nagy titok¬ban tartott, és rejtett kincseiből átadott neki néhányat, mert kíváncsi volt a vélemé¬nyére. A doktor úrnak azért is támadt ez az ötlete, mert beszélgetéseik alkalmával nemcsak Bálint frissen megjelent, vagy publikálni tervezett írásairól beszélgettek, ha¬nem a fiú szépirodalmi élményeiről is, és látta jó ízlését az olvasnivalók kiválasztásá¬ban, és azt, hogy értékítéletük legtöbbször hasonló. Bálint az első ilyen alkalom után azért szokott rá ezekre az élménybeszámolókra, mert Vikár doktor elbűvölte azzal, hogy jobban emlékszik olyan harminc évvel ezelőtt olvasott könyvekre, amelyeket ő maga nemrég olvasott, vagy éppen akkor. Az első ilyen könyv, még tizen¬hat éves korában a Nevető ember volt, Victor Hugótól, amikor a fiú már annyira rákapott az olvasásra, hogy hajnal kettőig sem tudott letenni egy-egy frissiben talált remekművet. Utána hatkor végighallgatta a vekkeróra mondanivalóját is, aztán – ha minden jól ment – az utolsó egy-két tanítási órára beért még a gimnáziumba is. Azt hiszem, fölösleges részletezni, hogy ezt az iskola tanárai nem nézték jó szemmel. Főleg, hogy Bálint úgy dél körül, anyai nagyapja ávós, bokáig érő bőrkabátjában, napszemüveg¬ben, szép hosszú göndör haján fekete, széles karimájú kalappal érkezett a tanulmá¬nyok e szentélyébe, teljesen figyelmen kívül hagyva, hogy a teremben, ahová éppen benyit, szünet van-e éppen vagy tanítás. Ráadásul diáktársainak mindez nagyon imponált; és F. Csaba, három fiú osztálytársa közül az egyik, rögtön el is kérte tőle a magnót, meg a fejhallgatót, amelyen éppen saját első zenekarának próbafelvételeit hallgatta. Voltak tanárok, akik ezt nehezményezték. És osztályfőnök¬nője – aki még nem szexuális szolgáltatások fejében, mint a későbbiek, hanem az első találkozásukkor kezdődő igaz barátságból igazolta rengeteg hiányzását – kollégái részéről egyre nagyobb nyo¬másnak volt kitéve. A megoldás az lett, hogy Bálintot átírták magántanulói státuszba.
A legközelebbi alkalommal Bálint visszavitte Vikár doktor úrnak a novellákat, elmondta, hogy na¬gyon szépek és érdekesek – ugyanakkor, sajnos – javíthatatlanul amatőr munkák.
Visszatérve a jelenhez: Bálint leült a barokk stílusban berendezett, gyönyörű, hatal¬mas, zegzugos lakás nappalijában. Máskor is itt szokott várni a doktor úrral való ta¬lálkozásra, amikor az nem tudta azonnal fogadni. Nézegette és hallgatta a sok mindenről beszélő szép, régi bútorokat, és megpróbálta rendbe szedni gondolatait.
Nemsokára – lassú, kissé kacsázó járásával bejött Vikár doktor, de most nem vezette át Bá-lintot az parányi, szakkönyvekkel teli szobácskába, ahol mindig egy bőrszékbe kellett ülnie. Szívből utálta ezt az ülőalkalmatosságot, mert minden apró mozdulatát hangeffektekkel kommentálta és amikor paranoiába hajló hangulatban volt, meg volt győződve arról, hogy ez szándékos és informatív. Bálint a rekamién ült, a doktor úr pedig helyet foglalt mellette egy fo¬telban.
– Mi újság? – kérdezte a fiút.
– Doktor úr! A segítségét kérem. Bezártak a Lipót Mezőre – majd később elmesélem, hogy miért. Sikerült megszöknöm, de ott maradt a személyi igazolványom. (Ebben az időben, a 80-as évek elején még nem volt tanácsos személyi igazolvány nélkül közle¬kedni, mert a rendőrök az utcákon vagy közterületeken gyakran igazoltatták az embereket, főleg, ha olyan „gyanús külsejük” volt, mint Bálintnak, a hosszú hajával meg egyedi szereléseivel. Sőt, az sem volt mindegy, hogy mit láttak az iratban, például a munkahely rovatban.)
– De jól van?
– Jól. Csak telepumpáltak nyugtatókkal.
– Rendben. Úgy tudok segíteni, hogy beutalót küldök a főorvosnak, amely a Völgy utcába szól. Maga már járt ott, és úgy emlékszem, jól érezte magát. Addig húzódjon meg valahol, és hívjon fel minden nap, hogy megjött-e már a válasz.
– Köszönöm, Doktor Úr. Nem maradhatnék itt?
– Azt sajnos nem lehet. És – ne haragudjon – most nem tudunk tovább beszélgetni, mert jön a következő páciensem. Írjak fel valamit?
– A Doktor Úr mit gondol?
– Felírnék Pipolphent. Ez egy enyhébb nyugtató, a központi idegrendszerre is hat. Nem ártana egy darabig szednie, hogy ne egyik pillanatról a másikra ürüljön ki szervezetéből a drog.
– Jó, köszönöm – mondta Bálint. Aztán eszébe jutott: – Csak sajnos nincs egy fillérem se’.
– Mindegy, azért felírom. És addig is, amíg nem tudja kiváltani, tudok adni egy levél¬lel. Vigyázzon magára! (Bálint kezdett komolyan megijedni, mert mindenki azzal búcsúzott tőle, hogy vigyázzon magára. Közben Vikár doktor elővette kis naptárját.)
– És bárhogy is alakul, találkoz¬zunk jövő hét szerdán. El tud jönni tíz órára?
Bálint megkönnyebbülten távozott. (Ekkor jött rá, hogy egyelőre még azt sem tudja, milyen nap van, de reménykedett benne, hogy még aznap ki fog derülni.) Egyre tisztábban érzékelte – mint már a buszon is – hogy furcsa állapotban van. Ez még inkább tudatosodott benne, amikor az imént Vi¬kár doktor kimondta a „drog” szót. Úgy érezte, mintha hatalmas lenne a teste, és va¬lami természetellenes békesség és boldogság töltötte el – ami nagyon nem illett helyzetéhez.
Péter – Bálint egyik legjobb barátja, aki bemutatta egymásnak őt és Kátyát – nem messze lakott onnan, anyai nagyapjánál (, aki mellesleg fiatalabb volt, mint saját édesapja). Bálint inkább lesétált fél órát a M… térig, csak hogy ne kerüljön összeütkö¬zésbe felbukkanható ellenőrökkel, bár ez meg a felbukkanható rendőrök miatt lehe¬tett veszélyes. Ezért igyekezet mellékutcákon haladni célja felé.

Péter heavy metál le¬mezeket mutatott neki, amelyekből vagy egy tucat újdonságot hozott édesapja nyugat-európai útjáról. Krokust, Def Leppardot, Judas Priestet, Iron Maident, Saxont, Van Halent, és így tovább, tovább – olyan stílusú zenéket, amelyek nyugaton már 2-3 éve egyre nagyobb népszerűségnek örvendhettek, de Magyarországon még nem lehetett őket halla¬ni. A 70-es évek vége felé némileg enyhült ugyan a külhoni alkotások (könyvek, ze-nék) kirekesztése, ( Szép Ági és Galla Ági példáját követve Bálint is ucatjával vásárolt a tízforintos áron megjelenő remekművekből – Boris Vian, Kurt Vonnegut, és így tovább, tovább – és ajándékozta őket barátainak,) de ahhoz még további egy-két év kellett, hogy ezekhez hasonlókat is been¬gedjenek. Bálint odavolt a gyönyörűségtől, és megkérte Pétert, hogy – mivel neki nincs lemezjátszója – vegyen föl belőlük kazettára egy válogatást. Az ízlésében megbízott, mivel kulturális és világnézeti kérdésekben, és sok minden másban is na¬gyon hasonlóan vélekedtek a dolgokról. Aztán rátért jövetele céljára.
– Kérlek, ne mondd el senkinek, most jöttem ki a Lipót Mezőről. Nincsenek meg az irataim, és nincs egy vasam se’.
– Dobbantottál. De egyáltalán hogy kerültél oda? Egyébként Kátya már említette, hogy bent vagy. Most is elég érdekesen festesz.
– Telenyomtak nyugtatókkal. Kábé két órája vagyok kint. Ki kell ürülniük a szerve¬zetemből. Kátya – az első két hét után, amikor nem engedték be – minden nap meglátogatott.
– Egy darabig nem is tudtuk, hova tűntél. Judittal elhoztuk tőled Luca cicát, mert amikor nálad jártunk, már nagyon éhes volt, biztosak voltunk benne, hogy napok óta nem kapott enni. Én is be akartam menni hozzád, de…
Bálint nem várta meg, amíg barátja valami hamis magyarázatot kénytelen kiagyalni. Inkább közbevágott.
– Kérlek, adj egy kis pénzt! Jude-ot pedig kérd meg a nevemben, hogy még ne hozza vissza Lucát. Hazamegyek. Össze kell szednem magam. És várnom kell egy beutalóra, amit Vikár elküld nekik, hogy legalizálódjon a helyzetem. Át fog küldetni a Völgy utcába.
– Szanatóriumba.
– Igen.
– Ott már üdültél egyszer.
– Ja. Két éve.
– Igen, azt mesélted. Mennyit adjak? Két rongy elég lesz?
– Ne hülyéskedj! Csak az első napokra kell, aztán majd kitalálok valamit. Adj egy öt¬százast!
– Nem. Tessék, itt van két ezres. Nem kell megadnod. Vigyázz magadra, és jelentkezz, ha tudsz. Rendben?
Kikísérte Bálintot a bejárati ajtóig, és háta mögül elővarázsolva kezébe nyomott egy karton amerikai Marlborót, mert tudta, hogy az első ötszázas erre menne el.

Szólj hozzá!