Bolondok 9. rész

„Ális, kális fiskális, aki kakál, pisál is”
(Boris Vian: Pekingi ősz)

mottó: „Nehezére esik betartani a mások által hozott törvényeket? Tartsa be legalább a fizika törvényeit!” ( Hasfel Ripper)

Akkoriban a tizenkilenc esztendős Bálint négy és fél éve egy ezernégyszáz forintos árvaellátásból és angol nyelvoktatásból élt. Jól ment neki az angol, amit a gimnáziumokon kívül – amelyeket évente váltogatott – a nagyon-nagyon kedves Sarkadi Boritól tanult magántanulóként első gimnazista kora óta. Tanítványai főleg fiatal lányok voltak, akiknek – némi plusz pénzért valami egészen mást is szívesen megtanított. De nem csak benne volt a hiba. A lányok sem csak az angol tudományáért hívták őt a lakásukra. A plusz anyagi kiadás pedig nem zavarta őket, hiszen úgyis a szüleik fizették. Egyszer próbálkozott egy fiatal srác, egyik haverja oktatásával, de az semmit sem tanult, ráadásul nem is fizetett, így Bálint egy hatalmas pofonnal búcsúztatta el az angolóráktól. A pofon kissé túlméretezettre sikerült, utána neki kellett „Stampedlit” eszméletre térítenie. E kereső tevékenységek mellett Bálint egyre gyakrabban adott pásztorórákat, nála tíz-húsz évvel idősebb hölgyeknek is. Úgyhogy amikor eljött Pétertől a tőle kapott indulótőkével, amiből akár egy hónapig is kényelmesen meg lehetett élni, bőven volt ötlete, hogy milyen pénzforrásokhoz nyúljon.
Mindenekelőtt szervezett egy házibulit, ahova barátain kívül meghívta első csaját, a nála három évvel idősebb Anikót, akit egyre jobban elhanyagolva még mindig talonban tartott, és aki még mindig szerelmes volt belé. Ő tizenkilenc volt, Bálint tizenhat, amikor egy játékteremben felszedte, és megkérdezte, hogy hazakísérheti-e. Útközben kiderült, hogy ugyanazon a hatalmas kiterjedésű, gyönyörű, zölddel, közös terekkel, szánkódombbal, nagy játszótérrel, mozival büszkélkedő lakótelepen laktak. Bálint belekarolva Anikóba, nagyon határozottan kormányozta őt, amíg a lány meg nem szólalt:
– Várj! Én nem erre lakom.
– Én nem hozzád kísérlek téged. Hanem – ahogy mondtam – haza.
Anikó elhallgatott, mert tetszett neki a fiú. Bálint otthon borral kínálta, és rövid beszélgetés után – sokat nem tudott vele beszélgetni, mert Anikót a teremtő kevés értelemmel áldotta meg – felajánlotta, hogy játsszanak dobókockával.
– Ha te dobsz nagyobbat, akkor én csókollak meg, ha pedig én, akkor te engem.
Anikónak ez is ínyére való volt. Ő dobott nagyobbat. Bálint megcsókolta, és innen már nem volt megállás a közösülésig. Bálintnak első saját maga kezdeményezte közüsüléséig. Ám annyira fantáziadús és határozott volt, hogy Anikó utána megkérdezte, hogy „Ugye te már nagyon sok lánnyal voltál?” Bálint pedig meghagyta ebben a hitében. Azt sem kötötte a lány orrára, hogy bár az aktus több, mint három óráig tartott, és a végén Anikó már belealudt a sokadik orgazmusába, ő maga nem tudott kielégülni. Nagy nehezen aludt el a lány mellett, kőkeményre merevedett farokkal. Aztán találkozásról találkozásra egyre jobban kihasználta. Sokszor csak felhívta magához, és megmutatta az üres hűtőszekrényt – Anikó pedig ilyenkor a zsebébe nyúlt. Aztán – ha szerencséje volt – kapott is valamit Bálinttól az ágyban.
Anikó, amikor megérkezett a házibuliba, már az előszobában odadugott Bálint markába egy ezrest, még mielőtt más is megláthatta volna. Mert ez már annyira megszokott volt a kapcsolatukban, hogy okkal számított arra: most is meg fog történni. Bálint zsebre vágta a pénzt, aztán Anikót otthagyva, visszament a nagyszobába, barátaihoz. Rettenetesen terhére volt már a lány, odaadó – de kezdettől fogva viszonzatlan – szerelmével. Úgyhogy végrehajtotta vele kapcsolatos gonosz tervét. A legrégebbi gyermekkori barátját is meghívta a buliba. Lacival egy házban laktak, amikor Bálint három éves korában a szüleivel ideköltözött Balatonfűzfőről. Néhány óra múlva, amikor már mindenki elég sok alkoholt fogyasztott, kényszerítette Anikót, hogy Lacival menjenek át az előzőleg kiürített hálószobába, és feküdjön le vele. Laci még szűz volt, és ebben Bálint vétkesnek érezte magát, mert hetedikes korukban elcsábította tőle Z. Vikit, akit eredetileg Laci hódított meg. Néhány alkalommal hármasban randiztak, aztán Lacit a továbbiakban kihagyták. Közöttük lehet, hogy sor került volna arra, ami Bálinttal nem történt meg, mert Viki hiába akarta, Bálint akkor még nagyon kisgyerek volt szexuális téren, és nem értette, miről van szó. Most úgy érezte, hogy Anikót odadobva neki kárpótolja az akkori veszteségéért. Amikor pedig – aktusuk után – Anikó Bálinthoz ment, és közölte, hogy megtette, amit kért, a fiú undorodva fordult el tőle, de előbb megmondta neki, hogy soha többé nem akarja látni. A terve tehát sikerült, és úgy érezte, két legyet ütött egy csapásra. Ráadásul még a Pétertől kapott alaptőkéjét is gyarapítani tudta.
Mindebből sejthető, hogy ha Laci, Répa, Péter, Gabesz, Péter legjobb barátja, Rózi , alias Ambrózi Tibi, Tamara, Semmi Tom, Stampedli, és a többiek Bálint barátai voltak, hát nem voltak komoly hívei a nők emancipációjának. Ó, nem. Néhány kivétellel, ilyen volt például Sáska, S… Zs. A többi lányt csak amolyan szükséges kelléknek, a legjobb esetben is csak díszítő elemnek tekintették. Sáskáról viszont első látásra, senki nem gondolt arra, hogy ő nő. (Meg másodikra sem.) Akadtak még kivételek: Sz. Ági például, Bálint második nője, akivel az első házasságáig tulajdonképpen amolyan barát extrákkal szolgáltatást nyújtottak egymásnak. Körülbelül ők hívattak meg eme házibuliba, meg akiket ők hoztak magukkal. Bálint például hozott két Jehova tanúját, egy fiatal házaspárt, akik leszólították az utcán. Mielőtt valaki a fejéhez kapna: ezt abból a célból tette, hogy Péterrel, Gabesszal, és még némelyekkel a legszűkebb baráti köréből megpróbálják őket kitéríteni a hitükből. Szándékuk a saját nézeteik szerint nemes volt. Ugyanis ők elkötelezett materialisták voltak, és úgy vélték, hogy ha valaki hisz Istenben, bármelyikben, az zsákutcába tévedt, megfosztja magát az élet szépségeitől és a valóságtól. Barátságuk annyira szoros kötelék volt, hogy egy kommunát szerettek volna alapítani – legtöbbjük hajviseletére utalva maguk között úgy nevezték, hogy „Copfos megváltók kommunája” – hogy mindenüket megoszthassák egymással. Bálint, aki – mivel szülei a gonosz mostoha lakásába költöztek – egyedül vette birtokba ezt a kétszobás lakást, amit a tanács a háromszobás helyett, a család létszámának csökkenése miatt (édesapja, és a korábban velük élő apai nagynénje, aki időközben elhunyt) édesanyjának meg neki kiutalt; bedobta a közösbe. Az bejárati ajtó szűk kémlelőablakán nyúltak be a bennfentesek, és belül, az ablak fölött megtalálták a lakáskulcsot. Bármikor bemehettek, akár otthon tartózkodott Bálint, akár nem. Nagyritkán az anyja is eljött látogatóba, meg egy kicsit takarítani. Az őrnagy szállította Wartburgján, és – mivel bemenni nem mert – az autóban várakozott a ház előtt. Egy ízben Semmi Tommal a négyéves langalétával (szökőévben, szökőnapon született), a csajával, Félóriással (, aki picike lány volt, alig nagyobb, mint feleakkora a barátjához képest), Tamarával, (egy szőke srác – senki sem emlékezett, hogy miért kapott női becenevet, talán mert eléggé gyáva volt?), meg Stampedlivel ( azt hiszem a név magáért beszél) pókerezni készültek, és már távolról meglátták a ház előtt a piros Warbtburgjában dekkoló őrnagy urat. Semmi Tom, aki talán a legerősebb volt közöttük (bár Bálinttal egyszer bunyóztak, és ugyancsak alulmaradt) röhögve megkérdezte: „Felborítsuk?” „Á, hagyjátok” – felelte Bálint. Ezért nem tették meg. Ismerték áldatlan történetét, úgyhogy szívesen megtették volna. De így csak alaposan megringatták az autójában reszkető őrnagyot.
Derdák néni, a háztömbfelügyelő (, aki egy távolabbi barátjának az édesanyja volt) rá is akarta beszélni, amikor betöltötte a tizennyolcat, hogy írassa a nevére, amit Bálint – még mindig egy kicsit reménykedve abban, hogy édesanyja majd „észhez tér” – nem tett meg, de ezt később keservesen megbánta.

2022-őt írunk. Ilyen barátságok már nincsenek. Ezek a fiúk ma már ötvenes éveiket tapossák, és…

… szétszóródtak, illetve Gabesz (- akiről később kiderült, hogy a főorvos fia -) még abban az évben meghalt fehérvérűségben, más néven vérrákban. (Előtte mindkét veséje leállt, és bátyja Amerikából utazott haza, csak azért, hogy egyik veséjét odaajándékozza öccsének.) Ennek éppen negyven éve. És ma már nincsenek abban az értelemben vett barátságok, amelyeket a mai barátságokhoz képest inkább testvériségnek nevezhetnénk. Nem közös érdekeken, esetlegességeken alapultak, hanem vélemények, életfilozófiák ( – talán ilyesmi ma már nincs is -) hasonlóságán, sőt, még annál is inkább egyszerűen csak szimpátián. És erős köteléket jelentettek, a barátok – szükség esetén – akár nagy kockázatot vállalva is kiálltak egymásért. És ma már az emberek nem az ellenőröktől meg a rendőröktől félnek. (Gyakoribb, hogy azok – és komoly okkal – félnek tőlük. Budapesten, a 99-es buszra például már egy éve nem találnak ellenőrt, mert a legutolsók egyike a hírhedt nyolcadik kerületben jegyeket kért, s ehelyett halálos késszúrásokat kapott a testébe.) Ma már az emberek egymástól félnek, mindenkiben potenciális ellenséget látva.
A 6000 pácienssel foglalkozó Lipót Mező (OPNI), és a többi nagy gyűjtőhelyek megszűntek, és az egykori bentlakók kint élnek, mint hajléktalanok, de messze nem olyan őrültek, mint környezetük, ahova kitették őket.

Szólj hozzá!