Bolondok 10. rész

„Találkozunk Fülöpnél!”
(Ősz Ferenc: Archimedes a Rubrikán – Junius Brutus után szaba-don)

Bálint találkozik az ifjú Magassy Lídia Flórával, aki beleszeret a ná-la 40 évvel idősebb férfiba, Édesanyjával való beszélgetés közben kiderül, hogy ő édesanyja régi szerelme, Marcsi megretten, és me-sél Lídiának Bálintról, A leány egyre nagyobb megrökönyödéssel hallgatja, nem ismer rá, Elmondja édesanyjának, hogy az a férfi, akit ő megismert, egészen másmilyen Biztos, hogy ő az?

Lídia Flóra és barátnője, Ildi felszálltak a Hódmezővásárhelyre induló távolsági buszra, ami már majdnem megtelt. Úgy gondol-ták, ők lehetnek az utolsó felszállók, hiszen máris indulnia kellett. Megtalálták hátul az utolsó két üres helyet, és kényelmesen lete-lepedtek. Mindketten főiskolára felvételiztek Budapesten, és mindkettőjüket föl is vették. Lídiát a Színház És Filmművészeti Egyetemre, Ildit pedig a Bölcsészkarra, magyar irodalom-nyelvészet + francia irodalom szakra. Lídia boldog volt, Ildi viszont
szomorúnak tűnt. Egy jóképű férfi közeledett hozzájuk, miközben hallották, hogy a buszvezető bezárja az ajtókat, és a busz elindul. Végigment a buszon ülőhely reményében. Igaz, ő csak Szentesig akart eljutni, de addig is két óra az út; ráadásul ezen a járaton tilos állva utazni, még le is szállíthatják, ha a vezető szigorú, és észre-veszi, hogy nem ült le. Ezért leguggolt, és letette nehéz hátizsákját meg hatalmas, bőröndnyi utazótáskáját, éppen a két fiatal lány lábai elé. Akkor látta meg őket, amikor fölemelte a fejét, amely így, guggoltában az övékkel egy vonalba került.
– Nem tudjátok, Szentesről mikor indul Mártélyra a hat óra utáni első járat? – a kérdést a gyönyörű, vörös hajú, filigrán alkatú Lídi-ához intézte, részben azért, mert ő kívül ült, és éppen az arcába nézett, másrészt a kedves, bájos arcocska ragyogott az örömtől, társnője pedig maga elé nézve búslakodott.
– Mi Hódmezővásárhelyre megyünk – válaszolt csilingelő hangján Lídia -, de mindjárt megnézem…- és elővette mobiltelefonját.
– Ó, nem, hagyd csak – mondta Bálint – nem sürgős. Úgy én is meg tudom nézni.
– Azt viszont tudom – mondta Lídia, hogy ha be tetszik jönni Vásár-helyre, onnan negyedórával később indul egy járat.
– Köszönöm – mondta Bálint – nagyon kedves Tőled. De kérlek, ha már voltam olyan bunkó, és letegeztelek, akkor tegezz vissza. Hadd mentsem, ami menthető azzal, hogy bemutatkozom a höl-gyeknek. Bálint vagyok.
– Magassy Lídia Flóra – felelte a lány – ő pedig N… Ildikó.
– Ő nem tud beszélni? – kajánkodott Bálint.
– Tud, tud, csak most nem annyira jó a kedve. És te nem mondod meg, milyen Bálint vagy?
– Csak simán Bálint.
– Jó. De mi a vezetékneved?
– Az nincs.
– Nincs vezetékneved?
– Mondom.
Lídia hitetlenkedve nézett rá. Aztán folytatta a kíváncsiskodást.
– Megkérdezhetem hány éves vagy?
Bálint nem hidalt le a kérdéstől. A fiatalok őszintén kimondják, amit gondolnak. De elhatározta, hogy tréfára veszi a dolgot.
– Bizony én már 79 leszek januárban.
Lídia szép zöldeskék szemei elkerekedtek.
– Az nem lehet! – mondta – Még ötvennek sem látszol.
– Mennyinek látszom szerinted?
– Úgy negyvenötre saccoltam.
– Köszönöm, Lídia! Megint nagyon kedves vagy hozzám! Hálából bevallom neked, hogy nem jövő januárban leszek 79, hanem csak húsz év múlva.
Lídia nevetett, csilingelő hangján. Bálint elhallgatott, gondolataiba merült. Ez a név… Magassy… Valahogy nagyon ismerősnek tetszett számára. És elöntötte a szégyen, mert eszébe jutott… Csak már nagyon régen volt, Már annak is több, mint harminc éve, hogy mélységesen megbánta azokat a dolgokat, amelyeket tinédzserko-rában a lányokkal (, asszonyokkal) művelt. Bocsánatot kért Istentől, és beszélt az érintettekkel, legalábbis azokkal, akikre emlékezett, és akiket közülük megtalált…
… de a lista kimerítően hosszú volt… Bizonyosat akart tudni, ezért megkérdezte:
– Nagyon ismerős nekem ez a név… Ismertem valakit, akit Ma-gassynak hívtak… Magassy Máriának, de ez már nagyon régen volt…
– Magassy Mária? Így hívják édesanyámat! – kapta fel a fejét Lídia.
– Érdekes… De gondolom, más is lehet… Bár azt hiszem, ez nem olyan gyakori név… Nem tudom…
– Mi volt a foglalkozása az illetőnek? – kérdezte Lídia felcsigázva.
– Akkoriban pszichológusként dolgozott az OPNI-ban – felelte Bá-lint.
(2022-ben már senki sem mondta úgy: Lipót Mező. Már régen be-zárták az összes ilyen Góliát intézményt az „Intézménytelenítést”, vagyis a nagy, rengeteg elmebeteget, fogyatékost, és így tovább, tovább, befogadó gyűjtőtáborokat, hogy a helyükbe tíz-tizenkét főt befogadó „otthonokat” létesítsenek. Csak az új intézmények néhány nullával kevesebb érintettet tudnak befogadni, mint ahá-nyan rászorulnak, a bentlakásos elmegyógyintézeteket pedig ép-penséggel nem is próbálták pótolni.)
Lídiának elnyílt a szája.
– Ez pedig az édesanyám.
– Igen…? Hát nagyon kedves hölgy volt – kertelt jó határosan Bálint, miközben Lídiára nézve gyors fejszámolás nélkül is meg tudta ál-lapítani, hogy azért akkora baj nincs, mint amekkora lehetne… Most felvételizett, tehát tizennyolc vagy legfeljebb húsz eszten-dős. Marcsival pedig harminckilenc évveé ezelőtt éltek együtt.
– És hogyhogy nem az édesapád nevét viseled? – kíváncsiskodott.
– Őt nem ismerem. Édesanyám nem ment férjhez. Csak teherbe esett, és meg akart engem tartani. Azt hiszem nekem mindenkép-pen jobb így.
– Úgy érted, jobb élni, mint nem megszületni?”
– Valahogy úgy – mosolygott Lídia.
– Isten gyermekei vagyunk – jelentette ki . – Ő tervezett el minket, ő formált bennünket anyánk méhében. Nagy kár lett volna, ha egy ilyen gyönyörű gyermek nem születik meg.
– Köszönöm – mondta Lídia, és tarkóig elpirult. Tetszett neki a férfi. – De igazából én már nem vagyok gyerek.
– Jajj, itt kellett volna leszállnom! – riadt rá a helyzetére Bálint.
Úgy tervezte, hogy Szentesen átszáll arra a járatra, amellyel el-juthat Mártélyra. De annyira belemerültek a beszélgetésbe, hogy észre sem vette, amikor a busz megállt Szentesen. Már a Hódme-zővásárhelyre vezető úton jártak, amikor:
– Azt mondtad, vagyis kérdezted, hogy van-e csatlakozás. Most már velünk kell jönnöd. De Vásárhelyről negyed órával a beérkezésünk után indul busz Mártélyra. Remélem nem nagy baj, hogy nem szóltam!
Utóbbi kérdésen nemcsak Bálint, de maga Lídia is elámult. Úgy hangzott, mintha kacérkodna a férfival. (És ez már a második ka-cérság-gyanús megszólalása volt.)
– Nem. Hiszen éppen azért nem vettem észre, mert annyira jó veled beszélgetni. Szerencséd, hogy nem vagyok negyven évvel fiata-labb, mert akkor már Ceglédnél megkértem volna a kezedet.
Lídia megint elpirult. Amikor pedig kiderült, hogy színész lesz, Bá-lint mesélt neki saját e téren szerzett tapasztalatairól. Amikor szó-ba került előadóművészi múltja, és elkezdték felváltva sorolni kedvenc költőiket (, ekkor a kedvenc írókon már túl voltak, sőt, Lídia ajánlott is egy regényt, Nabokov Lolitáját, amit többszöri ol-vasás után sem tud megunni). Nagyon sok közöset találtak. S köz-tük, mikor sorra került, elakadtak Radnótinál. Odáig fajult a dolog, hogy Bálint elénekelte a Lídiához c. verset az ő fordításában, és némi közös találgatás után eszébe jutott a latin vers eredeti szer-zője: Horatius. (Közben Lídia megtalálta a mindentudó Google-ban. Persze József Attilát is kitárgyalták, meg hogy Lídián, aki Flóra is, két görög ifjú és két magyar költő marakodott kábé kétezer négyszáz év különbséggel. Lídia szeretett volna telefonszámot vál-tani Bálinttal, meg hogy bejelöljék egymást a fészen ismerősnek – és nagyon csodálkozott, amikor ezt a férfi kedvesen, udvariasan, de nagyon határozottan elutasította, annyira, hogy meg sem mer-te kérdezni az okát.
Bálint, nehezen lépve ki a Lídiával útközben megteremtett kis kü-lön világukból, ráeszmélt, hogy mellette Ildikó egész úton meg sem szólalt. Némi lelkiismeret furdalással fordult hozzá.
– Valami baj van, Ildi?
A lány kis híján elsírta magát.
– Szakítottam a barátommal – préselte ki magából, könnyek között.
– Sajnálom – mondta Bálint. De ne keseredj el!
– … Nagyon szeretem, de már nem megy tovább…
– … Hát ez nem lehet könnyű… De most új közegbe kerülsz szept-embertől. Lesznek új kapcsolataid, és… gondolom fel is költözöl Budapestre.
– Igen. Kollégista leszek.
– Láttad már a kollégiumot?
– Nagyon szép.
– Hányan lesztek egy szobában?
– Négyen.
Eközben Lídia csak hallgatott, pedig egész úton ömlött belőle a szó. Úgy érezte, egy hullámhosszon vannak a nála negyven évvel idősebb férfival, aki meg is jegyezte, hogy a lánya is idősebb nála, és tulajdonképpen akár a nagyapja lehetne. Rajzottak benne az ellentmondásos érzések. És nagyon elkedvetlenítette, hogy Bálint nem akar vele kapcsolatot tartani. Elhatározta, hogy Hódmezővá-sárhelyen megvárja vele a mártélyi buszt.
Ildi visszazuhant gondolatai közé, bár most már inkább a jövőről ábrándozott. Lídia és Bálint pedig újra feloldódott az egymással való beszélgetésben. Úgy tűnt, hogy csak közös témáik vannak. Lídia egyre erősebb vonzalmat érzett a férfi iránt, ami már több volt egy-szerű szimpátiánál… Leszállás után elbúcsúzott barátnőjétől, és ott maradt Bálinttal az autóbusz állomáson.
– Te még nem mész? – csodálkozott rá Bálint.
– Megvárom veled a buszodat, ha nem baj. Itt lakom, nagyon közel.
Bálint letette hatalmas úti táskáját a fűre, ahová letelepedtek.
– Kérlek, engedd meg, hogy rád bízzam egy percre. Én leengedem valahol a fáradt olajat.
– Remélem úgy érted, hogy a WC-ben?!
– Biztos, hogy nem. Nem fogok 200 forintot fizetni azért, hogy bü-dösben végezzem a dolgom. Nekem bármelyik bokor megfelel.
Lídiának ez nem tetszett, de nem szólt semmit.
– Aztán vigyázz rá! – bökött Bálint az ötven kilós csomagra. – Arany-rudak vannak benne!
Lídia mosolygott. Amikor egyedül maradt, valami nyugtalanította. Eszébe jutott, hogy Bálint eltitkolta a vezetéknevét.
– Hát örülök, hogy megismerhettelek – szakította ki magát gon-dolataiból, amikor a férfi visszajött.
– Én is. Nagyon. Kívánom, hogy sok sikered legyen az életben, mert megérdemled. Szép vagy és szellemes… tényleg, nagyon jó volt veled beszélgetni.
– Jó, de akkor miért nem akarod, hogy –
– Nem arról van szó, hogy nem akarom. Egyszerűen nem lehet.
– Olyan nincs, hogy nem lehet! Nincs kizárva, hogy mégis rád kere-sek a facén.
– Kérlek, ne tedd. Az együtt töltött kellemes időre kérlek!
– Jó, majd még meglátom. De most már igyekezz, mert lekésed a buszt!
– Isten áldjon, kedves Lídia Flóra! Találkozunk Fülöpnél!
Lídia megtorpant, és a válla fölött hátranézett.
– Ez meg mit jelent? – kérdezte.
– Oh, semmit – nevetett Bálint. – Csak egy latin közmondás.
Lídia nem válaszolt, csak lassan megfordult, és elballagott. Még a járása is dallamot játszott. Formás kis feneke átsejlett a pilleköny-nyű nyári szaténruhán, és szándéktalanul izgató volt, mint eddig előröl, ugyanennek a ruhának felső részén kidudorodó feszes, ap-ró és agresszív mellei. Bálint futott a buszhoz, aztán – miután el-indult – állva maradt, az ablakra tapadva, hátha még egy pillantást vethet a lányra. Aztán nagyon elszégyellte magát, és lehuppant az ülésre.

Lídia hazaérkezett. Édesanyja nagy örömmel fogadta. A leány alig várta, hogy megoszthassa vele élményeit. Ragyogó arcáról Marcsi arra következtetett, hogy sikerült a vizsgája. Leültek a nappaliban. Behozta az illatosan gőzölgő Twinnings-es Earl Gray teát, mindkettőjük kedvenc italát.
– Mesélj, kicsim! – mondta lányának.
Nagy meglepetésére Lídia nem a vizsgájáról, hanem a buszon megismert férfiról kezdett beszélni. Marcsi egyre nagyobb megrö-könyödéssel hallgatta, hiszen leánya úgy beszélt a nagyapja kora-beli férfiról, mint aki szerelmes lett.
– Ki ez egyáltalán? – szakította félbe Lídia ömlengését.
– Bálintnak hívják.
– Tessék?! – Marcsi most már kezdett félni. – Milyen Bálintnak?
– Azt nem mondta meg. Illetve azt állította, hogy „csak simán Bá-lintnak” hívják. Így mondta.
„Csaksimán Bálint – jutott eszébe Marcsinak. Hát persze. Ez volt az egyik bolondériája, hogy ő Csaksimán Bálint!”
– És nem mondta, hogy ismer engem?
– De igen. Vagyis… Rákérdezett a vezetéknevedre, meg hogy hol dolgoztál negyven éve, és így kiderült…
– Szent Isten! Tudod, hogy ez egy aljas nőcsábász? – eszmélt rá Marcsi a valóságra. – Ráadásul elmebeteg! Az OPNI-ban kezelték, ott ismerkedtünk meg.
– De az lehetetlen! – kiáltott fel Lídia. – Tök normális. És esze ágá-ban sem volt elcsábítani engem. Bár azt mondta egy órai beszél-getés után, hogy ha negyven évvel fiatalabb lenne, akkor már megkérte volna a kezem. De csak viccből. Sőt, hangsúlyozta, hogy a nagyapám lehetne!
– Kicsim! Ez egy rettenetesen ravasz fickó – mondta Marcsi, kese-rű emlékeivel küszködve. De hirtelen elhallgatott. „Istenem, mi lesz, ha ezek… De nem az lehetetlen. Mindenképpen meg kell akadályozni…” Mert igaz, hogy idestova negyven éve annak, hogy Bálinttal együtt éltek – talán nem is több, mint fél évig -, de utána, egyszer, igen, csak egy alkalommal… Átkozta magát ostobaságá-ért.
Erőszakkal kizökkentette magát a rátörő emlékekből, és igyeke-zett higgadtnak mutatkozni leánya előtt.
– Na, kicsim. Ennyit erről. Most a vizsgádról beszélj! Hogy sike-rült?
– Nagyszerűen, mama!
– Felvettek, ugye?
– Igen!
– Nagyon örülök, kicsim. Egy pillanatig sem kételkedtem benne, hogy sikered lesz. Hiszen te már kész színésznő vagy!
– Köszönöm, anya. De szerintem ez azért túlzás.
– Nem. Higgy nekem. Téged az Isten is színésznőnek teremtett.

Szólj hozzá!