Szöszi nem érti a viccet
– A hajfesték ammóniaszaga elüldözte a tükrön körözgető legyeket. A szuterén hunyorgó ablakáról fénykocka vetült a barátnők fogason mosolygó, színes kabátjaira.
– Hallották ezt a viccet? – tette fel a szót, Gáspár, és stilfésűjére kente a masszát.
– Ki vele! – így Timi.
– Nem jó úgy szexelni, hogy az ember alul van, és felette meg senki…
Nevetés, csak Szöszi néz értetlenül:
– Ha nincs felettem senki, akkor hogy lehet?!
– Sehogy! – fulladozott Timi, és elemelte kezét szájáról.
– Akkor miről van szó?
– Arról, hogy egyedül csinálja a nő, vagy a pali…
– Az nem szex, Gáspárkám!
– Persze, hogy nem, illetve igen, csak azt hiszi az illető… Humor, érted?
– Most akkor mi ebbe’ a vicc?
– Az, hogy vicc, és nem lepedőgyűrés.
– De hát most mondtad, hogy hancúroztak…
A kora tavaszi szél megtáncoltatta a dzsungelfüggönyt. Az egyik légy alulról, a másik felülről menekülőre vette…
A barnuló részeket lassan betakarta a hajfesték. Fél óra múlva, újra seprűszínűvé váltak Szöszi fürtjei, így alulmúlhatatlan szőkesége a további novellákhoz biztosítva lesz…
Szöszi és a kapucsínó
– Két kapucsínó, Egér úr!
– Két kapcsit a hölgyeknek! – adják tovább a küszöbről a pultosnak.
Pepitó is megérkezett. Szivarra gyújt. Hajnalig az Ánizsban lehetett, mert táskásak a szemei. A közmunkások vagy fél tucatnyian a Zöld ajtós előtt ülnek, és az automatából, pohárolvasztó feketéjüket szürcsölik. Elfáradtak, hiszen már vagy fél órája annak megszakítás nélkül söpörtek…
Pepi a meccsről beszél. A Nap lustán araszol az eszes üzlet falán, és a lehullott vakolatfoltokon megpihenve, fáradtan elterül az eső által is régen mosott járdán.
– Nem értem, Szöszi! – gyújt rá Timi. A gyufalángot szélesen legyezve, a slukk füstjével oltja el.
– Pont így mondtam a pincérnek, mint most: „két kapucsínó”!
– Erre?
– Kéri, vagy hozta, kezit csókolom?! – kérdezett vissza gúnyosan. Hát mondtam volna, hogy kérem, természetesen, de látom, hogy Rolival összeakaszkodik a szemük, és az öreg muksó elé nyomul. Azt hittem lepofozza, de mosolyt erőltetett.
– Micsoda meglepetés!
– Mi micsoda?
– Mi ismerjük egymást!
– Honnan, uram? – nézett zavartan, és a hangedlijét pörgetni kezdte.
– Valahol már találkoztunk!
– Fogalmam sincs, kérem. – nehezedett másik lábára, ilyen izé, nyikorgó cipőben.
– Tudja mit, akkor kezdjük velem a bemutatkozást – emelte még feljebb a hangját.
– Tessék, uram!
– Én vagyok a vendég, te paraszt, avagy büdös bunkó! Vagy, ahogy méltóztatja!
Bent a polcoknál megállt a koktélpohár a pultos kezében. Az öreg kézikendője is landolt a kövön. Kihátráltam gyorsan, féltem, hogy lecsapja szegény muksót…
– Pedig megérdemelte volna! – így Pepi.
– Mért kellett lebunkózni?! – emelte a kávéját, rúzsos ajkához.
– Hogy meri kioktatni a vendéget?! – szólt Pepi.
– Nem csinált semmit, csak…
– Az pont elég. Ő nem nyelvtanár és stiliszta, hanem pincér. – Kapcsolódott be Egér. – Mi több, a vendégből él…
– Nem tudta, hogy van nálunk kapucsínó, vagy ha nincs, kérünk egyet-egyet…–- így Szöszi.
– Azért járunk presszóba, hogy egymást kínáljuk a zsebünkből kicsorgatott hazai melánzzsal? Jaj, Szöszike! – csóválta fejét Timi.
– Nem vitázok, akkor is bunkó volt Roli, és kész!
Kis csend következett. Pepinek ilyenkor nem fáj, hogy elözvegyült, de Egér is igazoltnak érzi önként vállalt otthoni magányát…
– Te, van ennél jobb! – fordult remélt közönsége felé Pepitó. Hosszú pezsgőspoharából lendületet kortyolt, és:
– Henriettával Egregyen olvastuk a Durbincsé Étteremnél: „Kuruc pecsenye”. Kinn áll a csálinger, mondom: De jól hangzik, uram. Megkóstolnánk, de sietős is, igaz, mennyi idő alatt készül el?
– Negyed óra alatt megvan! – válaszol az amúgy szimpatikus égimeszelő.
– Kérhetünk csupán egy adagot, két terítékkel?
Lebiggyesztett szájjal keresztülnézve rajtunk, odaböki:
– Lehet, hogy fél óráig is eltart.
– Negyed óra, míg kettévágják? – képtelenkedtem.
– Igen, vendég úr, mert a kétszer annyi mosogatástól, dupla annyira kopnak a kések…
– Éleztesse ki, ha vendéget akar! – szólt közbe Szöszi.
– Nem a késekkel van itt a baj! – sóhajt fel Egér.
– Hanem? – (Ki más, mint Szöszi…)