I.
A fátyol leple alatt, aprócska gyöngyszem pár tűnődve tekint reám.
Mit szeretne nem értem. Szája mozdulatlan a halovány mámorán.
Mintha csak szótlansága fecsérelné perceim, ragyogásba szüntelen.
DE egyszer csak feltekint reám apró szempár, ragyogásba kitörve hevesen.
Keresem szavait továbbra is, de tekintete a néma háborúba veszve tova.
Elszorult torkommal lestem miként fáj, e látvány hatalmas zaja.
A csend bár még muskotályos borként ragyogta be e fényes éjszakát,
a gyöngyszem pár oly siralmas történeteket burkolt mélyen egymagán.
Mintha a világ búskomora egy lélekbe össze gyűlve ragyogott volna reám,
miként felszólított lustaságomból, e szenvedést útján vele harsonán.
Tán védő szempárként védhettem volna a ragyogást a múltján,
hogy füstös kötött meleg fátyolát felvéve megvédhesse zálogát.
II.
A lélek egyedül bandukolt tovább, elszorult torokkal tán.
Megbecsülésre, s szeretetre vágyva vonult hátha rá talál.
S ezen perctől szentül követni kezdtem egymagam, tekintetem szegével.
Forró csókkal leheltem a pillanat hevében, hol búskomorság szigetét etetni vélte.
Lépését szüntelenül minden éjszaka kísértem, mely édes mámorba ringatta.
Azt gondoltam tán ez megszüntetni vél, ragyogásából fakadó szenvedést, a csókom zaja,
de csak tűzbe lobbantottam a remény csodás hangját benne, reménytelen világában
Sírtam! Hisz sajnáltam, hogy így él egy gyermeki szív, általam egymagában.
s valahol féltem miként háborúba veszni kél, mit tehetnék hisz ölni vagy élni nem tudok,
Reményszigetének port nem szórhatok, könnyét nem olthatom, így egyetlen dolgot adhatok.
A figyelem melegségét, mely tán megértő szívként sugározhat, biztos pontként felelhetnék.
s e történet kezdetébe velem csendülhetsz, miként ily érző szívet te kielégíthetnél.