TAVALYI PRIMŐR: 6. rész
– Merre van a szemetes?
– A spájzban!
– A spájzban?! Hogyhogy? Minden valamirevaló háztartás a konyhában tartja a szemetesedényt, Bandi!
– Az meglehet, de ez egy különleges életvezetés volt itt a Lajos utcában…egy megátalkodott, ízig-vérig agglegény lakott ebben a kégliben.
– Afféle csudabogár?
– Így is mondhatjuk..mivel mindennel és mindenkivel ellenkezett a Tapolcsány úr..Úgy gondolta, ha már ipszilonnal írhatja több évtizedes elhallgatás után ismét a nevét, akkor bizonyos fajta előjogok is megilletik őt.Pedig csupán egyszerű emberkerülő, pontosabban, nőkerülő volt szegény feje…
– Te miért sajnálod le őt annyira, hogy szegény feje?
– Mert végtére is hiába tartózkodott a nőktől szinte betegesen és rajtuk keresztül mindenfajta háztartástól, családi életvezetéstől, rendszeres életmódtól, őt is utolérte az agglegények réme: a szerelem.
– Hohó, hát hiába volt az előbb az a gúnyos felhang?!
– Hát igen Emi, előbb-utóbb minden háztartás megregulázódik, ha nő kerül a képbe..ráadásul, profi vetette ki rá a hálóját!
– Hivatásos? Úgy beszélsz erről az úrról és általában is olyan „mikszáthos” hangnemben adod elő az egész történetet…
– Hát persze szívem, mert mesébe illő, ahogy mi megkaptuk ezt az albérletet! Máskülönben hova költöztünk volna össze egy hónapnyi rettenetes epekedés után?
– Te túlzol, Bandi! A mi kapcsolatunk nem is annyira rettenetes, igaz, epekedés rettentően sok fordul elő benne!
– Na látod! Akárcsak a Tapolcsány úr és anyámék házvezetőnője között!
– Ja vagy úgy! Akkor már értem a hivatásos bélyeget! Nem az erkölcsökre céloztál, hanem a foglalkozására! Szóval, nem üzletszerű kéjelgéssel csábították el az agglegény szívét!
– Persze, hogy nem Emi! Bár nagyon sokat köszönhetek ennek a férfiúnak, de sajnos, az is igaz, hogy most anyámék bejárónő nélkül maradtak a Tímár utcai lakásukban. Nem tudsz valaki megbízhatót?
– Momentán nem, de ugye nem azt akarod mondani, hogy tudatos”véletlen” volt ez az egész?
– Miket nem mondasz, azaz miket nem feltételezel rólunk! Hiszen anyámékat még nem is láttad!
– Jól van kedvesem, inkább add ide azt a krumplihámozó kést és mosolyogj rám! Nem akartalak megsérteni, komolyan vetted, hogy azt képzelem, anyukádék szándékosan adták férjhez második számú kincsüket az agglegények gyöngyéhez, hogy így láncoljanak magukhoz?!
– Tőlünk Lendvaiaktól kitelik mindenféle praktika, de azért annyira ők sem fondorlatosak, hogy a Tapolcsány úr eszejárásán tudjanak változtatni!
– Hát még a szíve állásán! Jól van, csak vicceltem, te nagy érzelemmesélő! Egyébiránt, eggyel több vagy kevesebb házimunkától nem törik le a kezem…hiszen én is hivatásos vagyok, nem tudtad?
– Sejtettem valami ilyesmit, Emi!
– Na látod! Most is paprikáskrumplit készítek vadonatúj albérleményünkben, ahelyett…
– …ahelyett, hogy abbahagynád végre szarkasztikus poénjaidat és csak velem törődnél, például elhalmoznál puszikkal, vagy valami..!
– Hmm! Így megfelel, nagyságos úr?
– Egyelőre beérem ezzel is kisasszony, de a miheztartás végett szeretném közölni,hogy bár közös ez az albérlet, mostantól önkényesen és egyoldalúan bevezettetik az úgynevezett pusziadó!
– Haha, jóuram! Maga egy érzelmi zsarnok, hiszen amit önként és szívből adok, azt volna képe rendszeresíttetni és kötelezővé tenni?!
– Miért, nem esne jól?- esett ki a fiú hirtelen a szerepéből, bár élcelődő hangsúlyán nem
változtatott. Emese még nagyobbat nevetett, mint az imént, s vizes kezét meg sem törölve pöttyös konyhai kötényében, azonmód végigsimította Endre enyhén elképedt arcát.
– Tőled minden jöhet, amit adsz, mert tetszik…
– Látod, téged is arra nevelt az anyukád, hogy amit adnak, fogadd el!
– Jól sejted, kis ötletgyárosom!
– Egyébként mit szólt hozzá, amikor bejelentetted neki, hogy összeköltözünk? Tudod Emi, ezt most halálkomolyan mondom, tisztellek azért, hogy engem választottál a mamád helyett!
– Miért, odaköltöztél volna hozzánk, ha megengedi az anyu?
– Háát..nem tudom! Érted elviselnék akárkit is!
– Bandi, hagyd ezt a fennkölt dumát! Te is nagyon jól tudod, mi még nem ismerjük egymást annyira, hogy közénk állhasson egy szülő…akit persze, közösen kellene elviselnünk. Az anyu egyébként felajánlotta a nagyobbik szobánkat, amikor elmentél a bemutatkozó látogatás után…
– Miattam vagy miattad? Ezek szerint tetszettem neki…de az a gyanúm, hogy te már hónapok óta győzködöd őt, tulajdonképpen megkented a talajt, hogy ne csúszhassunk el…
– Furcsa hasonlataid vannak, de tetszenek, drágám! Azt hiszem, az anyák mindent tudnak gyerekeik lelki rezdüléseiről, úgyhogy nem sokat kellett magyarázkodnom otthon, Amikor megjelentél azzal a két csokor virággal, s az egyiket kifejezetten neki hoztad, már várható volt különben is, hogy leveszed őt a lábáról…
– Pedig nem belülről cselekedtem így, mert egészen egyszerűen azt szerettem volna, hogy a te csokrod csak neked illatozzon, csak a te szobádban!
– Pfúj, te kis számító!
– Bizony, mert mostanában a gondolataim közé nem tudják valahogy beverekedni magukat a szülők, akár a tiédről van szó, akár az enyémekről…Nem tudod, hogy miért van ez?
Itt természetes szünet következett egy ideig, hiszen csókolódzás közben egyrészt nem tud az ember sem főzni, sem társalogni. Habár a levegővételre úgy bukkantak fel és ott, olyan hangnemben folytatták, mintha mi sem történt volna.
– Dehogynem! Hasonló gondolatkörben mozgok én is és egy csepp lelkiismeretfurdalásod se legyen anyuval kapcsolatban, hiszen ő nem klasszikus mozgássérült, tehát nem igényel állandó orvosi, fizikai jelenlétet..csípőficama volt fiatalkorában, talán valamelyik szüléstől, nem tudom, de azt igen, hogy inkább a lelki ajnározás fontosabb a számára.
– Igen, láttam, hogy furcsán mozog egy kissé, bár nem vészesen…Én-amikor mondtad, hogy enyhén mozgáskorlátozott- voltaképpen rosszabbra számítottam…
– Tolókocsi meg ilyesmi, ugye? Á, anyu egyébként se szereti, ha szánakoznak rajta az egészsége miatt..ő ugyanúgy le tud menni a boltba, ha kell, sőt, piacra is szokott járni, bár a nehezebbjét soha nem engedtem megvetetni vele. De a patikába, orvosi rendelőbe, néhanapján moziba vagy postára, amikor csomagot küld a bátyámék részére, oda le szokott menni. Mi több, aktívan szomszédol és nemcsak a közelben, hiszen a barátnői, meg a régi osztálytársai kivétel nélkül mind Budán laknak. Egyikőjük révén kaptam én is a bejárónői ajánlatot, közvetlenül az érettségi után. Ne izgulj kedvesem, nem fog anyuval semmi rossz sem történni!- vígasztalta a lány a fiút
bár a hangsúly alapján kiderült, inkább saját magával tette ezt. Most Endre simított egyet Emese arcán. Ösztönös érzelemátvitelből egyformán álltak.
– Tudom, három-négy naponként felnézel hozzá és viszel neki, amire szüksége van!
– De mivel általában nincs szüksége semmire, mert saját maga főz, azt állítván, végre nem kell annyira diétáznia! Hallottál már ilyet?! Hát én fogyisan főzök? Mondd meg, de kereken: ízlik a főztünk?
– Már azt gondoltam, végképp kisajátítottad ezt a tárgykört és meg sem említed, hogy én is szoktam aktívan kreálni a konyhában! Na, azért!
– A rezsire is hagytam anyunak, kifizettem mindent, tehát elvileg semi akadálya a részéről, hogy egy kicsit magára maradhasson…
– Kicsit? Mennyi az a kis idő, amire gondoltál, hogy összeköltözünk?
– Egy kicsi örökkévalóságra!
– Komolyan? – közelített Endre a lányhoz, egyúttal ismét kiesve a könnyedségből, majd
hiába vette észre annak ajkán a huncutságot, a csók, amit rálehelt a másikra, komolyra sikeredett.
– Mondanék valamit, szívem! Zárd el légy szíves, a tűzhely platniját, mert sokkal fontosabb dologra szeretném felhívni a figyelmedet!
– Csak nem..?
– De! Amit az okos és szeretetreméltó anyukád már abban a pillanatban észrevett, amikor egymás mellett látott minket…hogy minket az Isten is egymásnak teremtett!
– Komolyan? De hogy jön ehhez a szex?
– Most az egyszer nem hagyom magam kizökkenteni és nem is fogok magyarázkodni, Emi! Kívánlak és kész! Tudom, hogy te is akarod!
– Itt a konyhában?
– Miért ne? Fogadok, hogy a Tapolcsány úr is ezen a helyen vesztette el a fejét!
– Talán a szüzességét.., nem azt akartad mondani?
– Lehetséges szívem, mert a bejárónőnk is bírja azt a tételt, miszerint férjet a hasán keresztül kell megfogni!
– És bejárónőt hogyan kell fogni, gondoltál már erre?
– Erre muszáj több időt hagynod Emi, ámbár az a kicsi is elég lesz, amiről az előbb értekeztünk..
– Időnk már nagyon kevés van! – súgta felajzottan a lány, kiejtve kezéből minden feles-
leges konyhai eszközt és olyan nászutashoz méltó mohósággal tapadt a fiú szájára, hogy annak utolsó értelmes felvillanása az volt, mégsem fognak eljutni a szobai ágyhoz.
– A konyhai örökkévalóság pillanata! – nyögte tényleg valamiféle irodalmi gráciával,
miközben elhatalmasodott rajtuk a vágy, az a fajta vágy, amely oly jellemző az egészséges szerelmesekre. Ám mégsem a fiú fejezte be dialógusukat, mert Emese felbukkant az utolsó előtti pillanatban a mindent beborító érzékiségükből és szinte segélykérőn sikoltotta bele a konyha éterébe:
– Teljesedjen be Tapolcsány úr a vágya és vesszen el a szerelemben!
Több mondat nem hangzott el, sem dialógus.