Akkornemtudta, mit mondhatna ennél többet. Elvira nem hagyta, hogy sokat töprengjen. Megölelte, és finom, lírai hangján a fülébe súgta: „Apuka vagy, férjem, drága”.
Levente kiugrott az ágyból, kiment a nappaliba, és egy üveg pezsgővel tért vissza. „Koccintsunk máris ennek a hírnek az örömére!Most csak ez az ital van itthon, ami az eseményhez méltó, és egy kicsit illik is hozzá”. Az ölébe vette Elvirát, s ő vitte szájához a poharat. Azután érintették szájukhoz a poharakat, és fenékig ürítettek. „Fiú legyen és egészséges! – az volt az óhaja az örömapának.
A kedves hírrel azonnal rohant az anyjához. Jolán asszony nem mondott neki semmit. Kivett a fiókból egy doboz csokoládét, az asztali vázában három szál piros szegfű volt (mindig kellett valamilyen virág legyen a vázájában!), s a hirtelen készített kis csomaggal ment be a kismamához. Megölelte, s mindkét arcát megcsókolta, és azt mondta. „ Úgy érzem, boldogabb vagyok, mint a kedves fiam. Az én boldogságom a tiedhez hasonlít. Csak az anyák tudják átélni azt az érzést, amit egy érkező gyermek jelent.”
Levente töltött poharakba, s hármasban koccintottak. Levente azonnal megnevezte a kereszt szülőketl.És azok nem voltak mások, mint Levente, és Elvira, akik elfogadták a meghívást. Hármas keresztelő ígérkezett..
Utolértük őket a keresztelővel.
Mama visszament a szobájába, s a fiatalok még sokáig nem tudtak elaludni. Miután ők elmentek, Katinka bekopogott az öregekhez. László papa hallgatta, amit a hölgyek beszéltek, s a végén neki is volt véleménye. „Az az igazi öröm és boldogság, amit az ember akkor érez, mikor egy új élettel találkozik: egy gyermek születésekor. Talán az unokám érkezése nekem is az életet, és nem a halált jelenti. Nekem meg kell küzdenem a halállal!” „Legyen hozzá elég erőd! – kívánta neki Bori mama. Mi mindannyian melletted vagyunk, és támogatunk”. „Én is megteszek mindent, ami tőlem függ” – erősítette meg László. Katinka hitt abban, amit hallott, és azzal visszament a férjéhez. Ránézett a gyerekre. Az nyugodtan aludt. Bebújt a férje mellé, s egy-kettőre lehunyta a szemét. Másnap, a reggeli teendők után, a babával elment a költözködéssel elfoglalt idős házaspárhoz. Sára mellé húzódott, hogy neki is elmondja, ami összegyűlt benne. Váltottak néhány szót, aztán Péter mozgatta őket. „Ha többet dolgozunk, mint beszélünk, talán holnap már elérkezünk a befejezéshez – remélte Péter. S akkor a hét végén következik a házszentelő.
Katinka túl volt azon, amiért ment. Hagyta, hogy dolgozzanak. Ő még nem sietett haza. Sétált egyet a városban a gyerekkel.
Bori mama otthon főzte az ebédet. Azon gondolkozott, hogy, ha hazaér Katinka, el kellene menniük László papával Pálffy doktorhoz. Akarta tudni, hogy romlott-e, vagy javult a férje állapota? Még az is jó volna, ha azt mondaná, hogy egyelőre megállapodott Azt örömmel tapasztalta a reggeli lázméréskor, hogy a hőmérő elfogadható számot mutatott. Katinka nem maradt el sokáig, Ahogy megérkezett, átvette Boritól a munkát, aki azonnal indult férjével az orvoshoz. Délre aztán összegyűlt az egész család. Kálmán szabadot kért a gyárban: tanulni akart. A napokban vizsgája lesz menedzsmentből: arra készülnie kellett. Az orvostól azzal érkeztek haza, hogy a jelenlegi mutatók szerint reménykedhetnek. Ebéd után a szorgalmas diák behúzódott a lakás legcsendesebb zugába, és tanult. A családba visszatért a megszokott hangulat. Az a fény derengett a lakásban, melyhez szokva voltak: jókedv, nyugalom, béke, és boldogság.
A vizsgára készülő szorgalmas, diák meg volt elégedve a délutáni eredménnyel. Abbahagyta a szellemi munkát, és foglalkozott egy kicsit a gyerekkel. Nagyon ritkán volt arra ideje. Azért azt a kicsit most kihasználta. Reggel azzal az érzéssel ment a gyárba, hogy újra kiegyensúlyozott az élete. A gyerek és a szülei jelentik számára a boldogságot. Katinka pedig az élete koronája.
„Felhívomanyámat–jelentettebeKálmán. Megkérdezem, hogy van László papa?”Javasolta, hogy kérjen elbocsátást néhány napra, mert szeretné, ha jelen lehetne a kicsi fiúunokája keresztelőjén. Bori mama elodázta a beszélgetést.”Én majd hívlak, és megbeszéljük, hogy mire számíthatunk?”„Mi eldöntöttük, hogy két hét múlva megtartjuk Andris keresztelőjét.” „Édesapád nincs jól”- mondta a fiának. Az utóbbi napokban tovább romlott az állapota”. „Nagyon sajnálom, mama! Azt hittem, hogy velünk lehet a keresztelőn. De akkor nem is mondom, hogy kérjük az orvos engedélyét néhány napi eltávozásra”. „Én sem tudom elképzelni, hogy az ő helyzetében vállalkozni tud, olyan hosszú útra. Mi majd itt fogunk ünnepelni. Én sem megyek nélküle. Biztatgatom az egyre elkeseredettebb betegemet”. „Semmit nem tudok most mondani mást. Majd még beszélünk”.Kálmán nem tudott megszólalni. Behúzódott a hálószobába: ne lássák, hogy sír. Katinka látta, és nem zavarta kérdéseivel. Elmondja ő, ha megnyugszik. És meg kellett nyugodnia! László papától kapta a kérést, hogy menjen utána. „ Vigyél, fiam! Vigyél haza. Jöjjön, aminek jönnie kell, de legalább történjék minden az otthonomban. Veletek együtt talán könnyebb lesz elviselni”. S ezzel befejezte. Nehezen tudta elmondani az utóbbi gondolatait.
Kálmán megkérdezte az orvostól, hogy mire várhatnak? „Nekem nagyon feltűnő, hogy apámat elbocsátják annak ellenére, hogy az állapota igen súlyos. Akkor szokott ez bekövetkezni, mikor annyira kilátástalan a beteg állapota, hogy lemondanak róla”. Az orvos erre azt mondta, hogy lemondásnak nem lehet nevezni. „Ellátjuk gyógyszerrel, csillapítókkal. Ennél többet most nem tudunk tenni”.
