Elvira nem hagyta, hogy sokat töprengjen. Megölelte, és finom, lírai hangján a fülébe súgta: „Apuka vagy, férjem, drága”. Levente kiugrott az ágyból, kiment a nappaliba, és egy üveg pezsgővel tért vissza. „Koccintsunk máris ennek a hírnek az örömére! Most csak ez az ital van itthon, ami az eseményhez méltó, és egy kicsit illik is hozzá”. Az ölébe vette Elvirát, s ő vitte szájához a poharat. Azután érintették szájukhoz a poharakat, és fenékig ürítettek. „Fiú legyen és egészséges! – az volt az óhaja az örömapának. A kedves hírrel Levente azonnal rohant az anyjához. Jolán asszony nem mondott neki semmit. Kivett a fiókból egy doboz csokoládét, az asztali vázában három szál piros szegfű volt (mindig kellett valamilyen virág legyen a vázájában!), s a hirtelen készített kis csomaggal ment be a kismamához. Megölelte, mindkét arcát megcsókolta, és azt mondta. „Úgy érzem, boldogabb vagyok, mint a kedves fiam. Az én boldogságom a tiedhez hasonlít. Csak az anyák tudják átélni azt az érzést, amit egy érkező gyermek jelent”. Levente töltött még a poharakba, s hármasban koccintottak. A mama visszament a szobájába, s a fiatalok még sokáig nem tudtak elaludni. Katinkaaz öregekhez is bekopogott, miután férjének elmondta, hogy mivel lepte meg Elvira. Józsi papa hallgatta, amit a hölgyek beszéltek, s a végén neki is volt véleménye. „Az az igazi öröm és boldogság, amit az ember akkor érez, mikor egy új élettel találkozik: egy gyermek születésekor. Talán ennek a gyermeknek az érkezése is nekem az életet jelenti, és nem a halált”. S tőlem azt várja, hogy megküzdjek a halállal”. Legyen hozzá elég erőd! – szólalt meg Bori. Mi mindannyian melletted vagyunk, és támogatunk”. „Én is megteszek mindent, ami tőlem függ” – erősítette meg Józsi. Gyöngy hitt abban, amit hallott, és azzal visszament a férjéhez. Ránézett a gyerekekre: nyugodtan aludtak. Bebújt a férje mellé, s egy-kettőre lehunyta a szemét. Másnap, a reggeli teendők után, a babákkal elment a költözködéssel elfoglalt idős házaspárhoz. Sára mellé húzódott, hogy neki is elmondja, ami összegyűlt benne. Váltottak néhány szót, aztán Péter mozgatta őket. „Ha többet dolgozunk, mint beszélünk, talán holnap már elérkezünk a befejezéshez reménykedett Péter. S akkor a hét végén következik a házszentelő”. Gyöngyi túl volt azon, amiért ment. Hagyta, hogy dolgozzanak. Ő még nem sietett haza. Sétált egyet a városban a gyerekekkel. Bori mama otthon főzte az ebédet. Azon gondolkozott, hogy, ha hazaér Gyöngy, el kellene menniük Józsi papával Pálffy doktorhoz. Akarta tudni, hogy romlott-e, vagy javult a férje helyzete. Még az is jó lenne, ha azt mondaná, hogy egyelőre megállapodott. Azt örömmel tapasztalta a reggeli lázméréskor, hogy a hőmérő elfogadható számot mutat. Ahogy Gyöngy megérkezett, átadta munkáját neki, s ő, Józsival elment az orvoshoz. Délre aztán összegyűlt az egész család. Botond is szabadot kért a gyárban, mert tanulni akart. Azokban a napokban vizsgája volt, menedzsmentből: arra készülnie kellett. Harmadéves hallgató volt az egyetemen. Józsi papa annak idején inasnak adta. Azt akarta, hogy minél hamarabb pénzkereső ember legyen. Ezt most pótolni szeretné. Józsi papát soha nem ítélte el, az ő akaratát mindig elfogadta, tiszteletben tartotta. A papa most igencsak büszke a fiára. Az orvostól azzal érkeztek haza, hogy a jelenlegi mutatók szerint reménykedhetnek. Ebéd után Botond behúzódott a lakás legcsendesebb sarkába, és tanult. A családba visszatért a megszokott hangulat. Az a fény derengett a lakásban, melyhez szokva voltak. Nem sértett, nem égetett, kellemesen simogatta a ház lakóit. Botond meg volt elégedve a délutáni eredménnyel, abbahagyta a szellemi munkát, és foglalkozott egy kicsit a gyerekekkel. Nagyon ritkán volt arra ideje. Akkor azt a kicsit kihasználta. Reggel azzal az érzéssel ment a gyárba, hogy újra kiegyensúlyozott az élete. Szülei és a gyerekek jelentik számára a boldogságot. Gyöngy pedig az élete koronája.
